Kelet-Magyarország, 1992. október (52. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-17 / 246. szám
Másképpen lesz végre? Pótlékegyenlősdi Angyal Sándor M inél nagyobb rétegeknek válik nehezebbé a megélhetés, annál többen reagálnak érzékenyebben a szociális ellátás, az adórendszer, és más területeket érintő változásokra. Az utóbbi napokban az korbácsolta fel a kedélyeket, hogy tervezet készül a családi pótlék megadóztatására. Érthető a széles körű háborgás, hiszen akiknek ez a rendszeresen érkező összeg hónap végén mentőövet jelent, azok arcátlan igazságtalanságnak érzik, hogy az állam még ebből is kiveszi a dézsmát. Tudniillik, ahol több gyermeknek kell élelmet, ruházatot biztosítani, fizetni a tanszereket, a buszbérletet, s ahol az energia- költségek is magasabbra rúgnak, mert többször jár a mosógép, gyakrabban pörög a gázóra fürdéskor, ott valóban minden fillérre szükség van... Aligha feltételezhető rosszindulat nélkül, hogy a javaslattal foglalkozó honatyák, szakemberek mindezt ne tudnák, s csupán azért törik a fejüket a változtatáson, hogy bosszantsanak tíz- és százezreket. Másról van itt szó: arról, hogy különféle öröklött objektív és menet közbeni szubjektív okok miatt a termelésből képtelenek vagyunk előteremteni a szociális ellátásra valót, állandóan nő a belső államadósság, évenként duplázódnak a milliárdos hiányok a társadalombiztosításnál, s ha ez így marad tovább, még a jelenlegi, fényesnek egyáltalán nem mondható, szintet sem tudjuk tartani. Meglehet, hogy az „adóztatás” kifejezés riasztó, ám mégis érdemes elgondolkodni azon, hogy indokolt-e a családi pótlék esetében is a társadalmi egyenlősdi. Az tudniillik. hogy ugyanúgy megkapja a pótlékot a százezren felül kereső, mint aki havonta csak 15-20 ezret képes hazavinni, a munkanélkülisegélyen tengődőről nem is szólva. Igaz persze, hogy a tej, a kenyér mindenkinek ugyanannyiba kerül, de az is igaz, hogy aki havonként több, mint százezret kasszíroz, az sem téren és időn kívül jut hozzá, hanem ebben az országban, meglehet az esetek többségében annyit érdemel, de az sem vitatható, hogy gyakorta érdemtelenül. Tehát a magas jövedelmek fedezetét is a társadalom teremti meg valahol, s ha ugyanannyiból egyeseknek több jut, azt máshonnan kell elvonni. Mint szociálpolitikai téma, idetartozik a nyugdíj- korhatár ügye is, különösképpen amióta a ráfizetéses üzemek bezárásával, másoknál a ,.karcsúsítás” révén százszámra gyarapodnak a munkanélküliek, s csökken a termelés volumene. Itt is fennáll annak a veszélye, hogy előbb-utóbb nem lesz, aki megtermelje a nyugdíjra valót. A nyugdíjasok körébe viszont — túl a korhatáron — egyre többen egészségi okok miatt is menekülnek. Mindeközben nem nehéz bizonyítani, hogy európai viszonylatban is élen állunk a nyugdíjkorhatárt illetően. Ennek fokozatos emelése — különösen a nők körében — aligha arat osztatlan sikert, mégis nehéz elképzelni a jelenlegi helyzetet hosszabb távon. Messze még, hogy a magyar gazdaság virágzása lehetővé tegyen egy gond nélküli szociális ellátást, ezért más megoldásra, differenciálásra van szükség. Mint azt kormánypárti és ellenzéki képviselők az utóbbi napokban megyénkben is hangoztatták: a korhatár felemelése csak hosszabb távon és fokozatosan képzelhető el. A kelleténél korábban megkezdődött a választási küzdelem. Bár még két év van az újabb megmérettetésig, egyre szaporodnak az olyan rendezvények, amelyeken már nem hogy titkolnák, de nyíltan hangoztatják is, hogy vá- lasztásikampány-rajtról van szó. Szűkebb pátriánkban is egyre gyakoribbak az olyan rendezvények, fórumok, ahol az egyes pártok képviselői fejtik ki véleményüket. E hasábokon már egyszer szóltunk róla, de úgy tűnik, ismételnünk kell: gyakorta elszabadulnak az indulatok ezeken az összejöveteleken, személyes sértések, támadások, megalapozatlan vádaskodások röpködnek a levegőben, gondolván, hogy demokrácia van, bármit mondhatunk. Több esetben érthető és magyarázható az indulat, hiszen aki megszenvedte az elmúlt évtizedeket, s a rendszerváltástól várta sorsa jobbra fordulását, bizony türelmetlen, ha ez elmarad. (Mert nem halad a privatizáció, késik a kárpótlási jegy, lassú a földek kijelölése, visszajuttatása.) Am ez sem magyarázza, hogy némelyek az alaptalan vádaskodásig is elmennek, s önkontroll nélkül kígyót-békát kiabálnak, s betet-havat hordanak össze a jelenlévők nem kis bosszúságára, megbotránkozására. Előfordult már, hogy az egyik ilyen véleménynyilvánító gyilkosnak nevezett közfunkciót betöltőt, s aztán az is, hogy elragadtatásában az egyik illető már a saját pártjabélit is pellengérre állította, nem gondolván végig, hogy valójában mit is mond. Újólag indokolt a kérés: csak úgy érthet szót előadó és hallgató egymással, ha a párbeszéd megmarad a politikai kultúra elemi szabályai között. Ehhez persze az is. kívántatik-, hogy a rendezvényekért felelősök igyekezzenek megértetni mindenkivel: közös dolgaink az előbbre valók, s hogy a személyes sérelmek orvoslása nem egy vitaest feladata. Falu a Szamos-gát alatt Jönnek dZ öreg diófák alá vágyó svájciak és a finnek * . Épül a rápolti öregek otthona Balogh Géza Rápolt (KM) — A szűkebb környéken kívül vajon hányán vannak azok, akik tudják, merre van Rápolt? Aligha lehetnek sokan. Annyi baj legyen. Ha Pesten, vagy Miskolcon nem is hallottak még e különös nevű, szatmári faluról, azért Svájcban, meg Finnországban már tudnak róla. A főutcán nemrég három öreg parasztházat is megvettek, most dolgoznak rajtuk a mesteremberek. Az elvadult bokrokat, fákat az udvaron már kivágták, hamarosan füvesítenek, s nemsokára végeznek a nemrég még elhagyott házakkal is. S jöhetnek a távolban élő, de a Szamoshát öreg diófái alá vágyó finnek, svájciak. Két éve még dudvaerdó' Ne morfondírozzunk most az élet furcsaságain. Azon, hogy mi pont hozzájuk vágyunk, a hatalmas hegyek, a tiszta vizű tavak közé... Csak éppen nekünk nem adatott meg, hogy ott vegyünk magunknak nyaralót. Ne ez utóbbin töprengjünk, hanem az előbbinek örüljünk, hiszen azt mutatja, nem kell még leírni véglegesen a sok, elnéptelenedésre ítélt szatmári, beregi községet. Reménykedjünk, Rápolt mellett hamarosan felfedezik majd a többit is. No de maradjunk Rápoltnál! A kétszáz-egynéhány lelket számláló települést még három évvel ezelőtt is olyan dud- vaerdők rejtették el az idegen előtt, hogy a legértékesebb épületeit is csak hosszas kutatás után lehetett megtalálni. Most azonban mintha lakodalomra, vagy valami nagy ünnepségre készülődne a falu. A gazt már rég kiirtották, parkosítottak, csinosítottak... egy szép, takaros portát juttatja az ember eszébe, ahová hosszas bolyongás után visszatért a gazda, s nekiállt rendbe tenni az udvart, hogy jól érezhesse benne magát. Igen, ez a gazda hiányzott eddig. Rápolt ugyanis évtizedekig úgynevezett társközség volt, ahová pénz, gondoskodás csak a legritkább esetben jutott. Az emberek pedig menekültek... Csengerbe, Mátészalkára, Nyíregyházára, ki hová tudott. Néhány évvel ezelőtt már az alsó tagozatos iskolásokat is Ököritófülpösie költöztették. Itt, a régi iskola épületében kapott otthont a polgármesteri hivatal, mely egyben szolgálati lakásként is szolgál. Itt él, s , Ji i vatal nokoskodik’ ’ Petri Iván, a falu tiszteletdíjas polgármestere. A harmincas éveinek elején járó faluvezető asztalán halomnyi papír, azok közül az egyik legfontosabb az a tervdokumentáció, mely egy hétmillió forintos beruházás részleteit rejti. Erezzék magukat otthon — Sajnos, vészesen elöregedett a község — mondja a polgármester —, a legfontosabb feladataink egyike tehát az volt, hogy valamiképp gondoskodjunk az időseinkről. Építünk hát a véneinknek egy házat, ahol törődnek velük. Lesz abban nappali, pihenő, konyha, ebédlő, s persze orvosi rendelő. Érezzék magukat otthon, biztonságosan. Hétmillió forint egy ilyen kis településen hatalmas ösz- szeg. Egyedül nem is igen tudtak volna összekaparni ennyit, de egymillió-hétszázezerrel segített az Állami Fejlesztési Intézet is. A megyei munkaügyi központtól viszont semmiféle támogatást sem kaptak. Pedig az öregek házában hét rápolti munkanélküli elhelyezkedésére nyílna lehetőség, ám Nyíregyházán valamiképp elfelejtették beiktatni a rápoltiak kérelmét. — De ne panaszkodjunk — zárja le a témát Petii István, s egy kis sétára invitál. Különös egy séta ám ez! Bármelyik utcán indulunk el, három percen belül a határban lyukad ki az ember. Feltéve persze, ha nem elegyedik szóba senkivel. Ám ez itt lehetetlen. — Jó napot, Ágnes néni! — köszön a polgármester a Sza- mos-töltés alatt egy öregasszonyra. — Jó napot, fiam! — mondja az, akinek egyébként Veres Zsigmondné a neve. Nézzük, mustráljuk a gyönyörű környezetben lévő háA SZERZŐ FELVÉTELE zat, s két perc múltán kiderül, bizony kell oda az eresz alá vagy Két oszlop, mert meggyengült a támaszték. Még ma átküldőm az ácsokat, ígéri Petri István, majd bárom portává] odébb rámutat egy táblára. Ez a ház eladó. Érdeklődni Keresztesi Ernőnél, hirdeti, de a részleteket már magától a gazdától tudhatja meg az érdeklődő Megmarad, élni fog — Sajnos, én már harmincöt éve fent lakom Pesten, minden odaköt, ráadásul itt van az anyósom háza is, így valamelyiktől meg kell válnom — magyarázza. — Van-e érdeklődő? A szalkaiak, meg a svájciak lassan felvásárolják a fél falut Ha ezt nekem öt évvel ezelőtt mondja valaki... A templom mögötti utca a Szamos gátjára rúg, ahonnan messzire látni. Hátunk mögött mindjárt a folyó, a hosszú homokpadjával, előttünk meg Rápolt, a hatalmas, eget kar- molászó dió-, s körtefáival. Innen, fentről szemlélve a falut, megérti az ember a szalkaiak, a svájciak ragaszkodását S a helyiek reményeit. Hogy Rápolt nem jut Gyűrűfű sorsára, hogy mcgmara.d hogy élni fog. Mihálku Elek: Ufó-fantázia Vitaes(e)tek Böröndi Lajos: Most úgy érzed Most minden halál oly derűs most minden mozdulat bemér most minden olyan hogy lehetne de állsz csak a háló közepén Védtelenül és sűrű fény hull rád és biztosan tudod nem akarsz menekülni se nem tudsz fölhozni indokot most úgy érzed föladnál mindent nem tudsz semmit az áldozat • V . • ;r.vV érezhet így még utoljára most úgy érzed nagyon benne vagy csáva? csapda? csak mosolyogsz s mosolyod az arcodra fagy fcälalkozn a k
