Kelet-Magyarország, 1992. szeptember (52. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-19 / 222. szám
A J&Ce t-9fap iiarország hétvég mttéí&U \ 7 1992. szeptember 19. Korlátot a gyűlöletnek Tóth M. Ildikó fi ok jelentős gondolkodott nak volt az a véleménye az emberi fajról, hogy öngyilkos faj. Ha végigtekintünk a történelmen, a kegyetlenséggel, és nem ritkán, szadizmussal párosuló civilizáció krónikáján, magunk is hajiunk elismerni a kijelentés igazságát. Konrad Lorenz Nobel-díjas etológus a civilizált emberiség nyolc halálos bűne közé sorolja a dogmák erejét. A dogma megcsontosodott, mások érveire érzéketlen hit; képviselőire jellemző, hogy nem hajlandók elismerni mások meggyőződését, eltérő tanok tételeit, vakon hisznek a sajátjukban. Ezek sorába tartozik az emberiségre igen veszélyes idegengyűlölet, amivel hazánkban is egyre gyakrabban találkozunk. Fő ideológusai a náci fajelmélet kártékony eszméitől sem mentes bőrfe- jűek: többségében végképp elrontott életű, megnyomo- rodott lelkű fiatalok, ők az idegen országokból menekülteket, illetve a színes bőrű embereket okolják saját tönkretett sorsukért, lehetőségeik hiányáért. Nem új dolog a történelemben, hogy üldözik a más külsejűeket, a másként gondolkodókat. Ez az ösztön az állatvilágból származik, az állatok kivetik maguk közül, vagy megölik azt a társukat, amelyiknek a bundája kirívóan más, például fehér, amíg a többieké sötét. Jó okuk van erre, hiszen felhívja rájuk az ellenségek figyelmét. Csakhogy ebben az esetben erről szó sincs, mert nem a dzsungelben élünk. Csupán az állati ösztön maradt meg, súlyosbítva a gyűlölettel, ami kizárólagosan emberi — az állatok nem ismerik a gyűlöletet. A bőrfejűek úgymond saját hazájuk érdekében cselekednek, amikor összevissza verik, megfélemlítik, elűzik a menekülteket, a sötét bőrűeket, holott ideológiájuk a felsőbbrendűség eszméjét, és a bűnbakkeresést szolgálja. Szellemi sötétségükben a terror veszélye rejlik; egyetlen öntudatos, az emberi szabadságjogokat elismerő népnek sem szabad eltűrnie, hogy hirdethessék. Se szóval, se tettel, hiszen vétkesek közt már a némák is cinkosok, nemhogy azok, akik engedékenyek. A világon egyetlen ember sem tehet arról, hogy milyen a bőrének színe, s melyik országba született, milyen körülmények közé. Az emberek közötti különbségtételnek egyébként ez alapja sem lehet. A bőrfejűek bűnös eszméi a neonácizmusból erednek, az idegengyűlölet a legfőbb dogmájuk. A gyűlöletet sajnos nem lehet kiirtani az emberi tulajdonságok közül, de korlátozni kell a megnyilvánulást, mert ha nem tesszük, ma még az idegenek és a sötét bőrűek, de holnap már mi kerülünk sorra, ki ezért, ki azért. Kölcsön kaptuk A mi civilizációnk nemcsak a fejlődés útja, de az emberi faj öngyilkosságának egyik formája is, mert helytelen úton megy végbe: a technikai fejlődésnek az az ára, hogy kizsákmányoljuk a természetet. Egészen az ipari forradalomig az ember harmóniában élt az őt körülvevő és tápláló környezettel. Csakhogy azóta gyárak százezrei mérgezik az élővilágot és a Föld túlnépesedett, már nem képes eltartani mindenkit. Ráadásul a. sívó, terméketlen vidékeken milliók vegetálnak és halnak a harmadik évezred küszöbén kegyetlen éhhalált, az iparilag fejlett országokban viszont rengeteg ember túlsúlyos. Felbomlott a természeti egyensúly és a biológiai lánc, fajok tűntek el örökre a flórából és faunából, az ózonpajzs kilyukadt és a lyuk egyre tágul. Ha igaz. a mostani nyár volt az évszázad legforróbb nyara, ennek egyik oka, talán a legfőbb — az ózonlyuk. A Föld tehát tiltakozik a maga módján az emberi kártevések ellen, és ennek a következményeit az ember viseli el. Szerte a világon milliókra tehető a bőrrákos emberek száma, az allergia (a meggyengült immunrendszer betegsége) egyre terjed, az aszály évente jobban pusztít, mert nő a hőmérséklet. Fenyegető jelek ezek, meglehet az utolsók közé tartoznak, amivel a környezet megálljt kiált a fajok piramisának csúcsára kapaszkodott, de ezzel a hatalmával nem jól élő homo- sapiensnek. A nyugati országokban már megértették a természet intő szavát, ám ott olyan súlyos a helyzet, hogy csupán a tüzet oltják. S ha azt hisszük, nálunk nincs baj, tévedünk, mert sem a fold, sem a levegő és a vizek nem ismernek országhatárt; golyóbisunk minden pontját a szemnek láthatatlan csatornák kötik össze, ha Új-Zé- landban megmérgeznek egy folyót, azt a természet Magyarországon is megérzi. Sokan vetik a környezetvédők szemére, hogy szélsőségesek, és elegen vannak azok, akik futyölnek a környezetvédelemre. Ez azonban nem hóbort, hanem a faj megmaradásának egyetlen lehetséges útja, mert a természetből élünk. Ezért egyetlen nép sem csupán a saját természeti világáért felelős — hanem az egész földgolyóért. A környezetvédelem a legelső, amit az emberi fajnak önmaga érdekében meg kell tennie, sosem feledve azt, hogy a Földet csak kölcsönkaptuk unokáinktól. Rések a jövő hídján Töprengés arról, mire virradunk Kiss Gábor E rős buzgalommal korholta nemrég az újságíró a tanítványai sorsáért aggódó pedagógust — az asztaltársaság egy másik tagjának szájával: „épp most, amikor azt kellene tanítania, hogy a nemzet új szabadság hajnalára virradt, most veszítené el a hitét a jövőben?” Hogy a feddés teljes legyen, megszégyenítésül mintegy, a cikkíró jó tanárainak példáját idézi, akik azt tanították neki, hogy „a hazánál nincsen fontosabb.” (A jobb emlékezetű, jámbor olvasó csak azt nem érti, honnan bukkantak most elő hirtelen a tiszta erkölcsöt plántáló, jó tanárok? Hiszen a szerző — alig esztendeje még — egy igazat se talált a negyvenéves iskola Szodomában?) Most néhánynak mégis poszthumusz létezését adva — amennyi neki magának elégséges erkölcsi alapul szolgál —, meginti a hitében erőtlen balatoni asztaltársat, aki nem elég serény azt tanítani, hogy „a nemzet új szabadság hajnalára virradt.” Aki nem látta még át olyan világos és tiszta belátással, mint a szerző, hogy „nem tesz jót az országnak, ha eluralkodhat (!) a kiábrándulás, a pesszimizmus és kifejezetten káros, ha ellen drukkerek (!) keltenek feszült politikai hangulatot. " Személy szerint nincs kétségem afelől, hogy a tanár urat semmi nem késztethetné hatásosabban jobb belátásra, mint az „ellendrukkerek” lekapcso- lása. A szerző, ilyen javaslat helyett a pozitív ösztönzés, a bátorítás példázatával él, (tessék a kishitűnek restellkedni): ,Az is lehet, hogy a holnapi kenyerünk még kisebb szelet lesz, mint a mai, de kedves tanár úr, mi lesz velünk, ha a jövőbe vetett hitünket is elveszítjük?”Mi lesz, mi lesz? kisebb szelet kenyér lehetősége, semmivel sem lo- gikusabb, mint a jámbor Candid optimizmus-meghatározása, miszerint; az nem egyéb, „mint annak a dühös bi- zonygatása, hogy minden a legeslegjobb, mikor minden a legrosszabb.” Bizony furcsán vagyunk ezzel a jövőbe vetett hittel. A történeti tapasztalat azt mutatja, hogy igényelni — megkövetelni olyan hatalom szokta, amelnyek a tettei kételyt támasztanak önmaga iránt. És annál szigorúbban, minél több • a kétség. És azok szoktak bizonykodni jövőbe vetett hitükről, akik ezt hűségnyilatkozatnak szánják. (A derék elnyeri jutalmát.) Minél inkább hitszerű a jövőhöz való viszonyunk (és persze ahhoz, akiről úgy gondoljuk, hogy a jövő a hatalmában áll — párt — kormány — vagy kis-, nagyember) annál kevésbé valószínű, hogy kívánatos jövő következik ránk. A párt, a kormány és a nagyember ugyanis érzékien valóságosak. Tegnapi és mai tetteikből valószínűsíthetjük, mire virradunk holnap. Hát nem boldogok lennénk, ha a józan eszünk, vagy tulajdon szemünk ellenében a (feltétlen) hitre hagyatkoznánk? ' □□□ Hallgatom a rádiót. Három agrárirányító vitatkozik. Abban azért egyetértenek, hogy „a tulajdon adja a méltóságot”, s hogy „tulajdon nélkül az ember rabszolgává tehető.” Csoda-e, ha ezt hallva megrendül a jövőbe vetett hitem? Halljad magyarok többsége: akinek nincs tulajdona, méltósága sincs. Nem elég, hogy szegényebb amannál, tisztessége sem marad. A tulajdon viszont maga lesz érdem, és az erkölcsösség medáljaival díszít fel. Sajnálom, ezt nem tudom elfogadni. Mindjárt inkább hinnénk a jövőben, ha azt látnám, hogy a tettek érdeme adja az ember rangját. □□□ Munkanélküli — átképzős tanítványom hirdetésre házhoz ment munkát keresni. Az alkalmazó az ablakon át tárgyalt vele. .Attól félt talán, hogy tetves vagyok?” tette fel a kérdést a megszégyenített inkább csak önmagának. (Mellékesen: negyedmagával az átképzési segélyből él.) Mit mondhattam volna: a vagyoni különbségeket még csak tudomásul venném. A munkanélküliség egyszer talán majd orvosolható lesz. Am súlyos rést üt jövőbe vetett hitem a „különbség” és kiszolgáltatottság tudatának máris fenyegető jelenléte. □QQ Megingat hitemben, ha az igazság meghirdetésének cégére alatt nyilvánvalóan lódítanak. Ha azt állítják előttem istenes igyekezettel, hogy a fasiszta diktatúra ellenében csak az egyházi szervezet vette fel a harcot, szükségképpen kételkedem. Mert ismerem XIII. János pápa imáját például: „ Káin bélyegét hordozzuk homlokunkon... " Hogyne bizonytalanodnék el a várható jövőt illetően, ha azt olvasom, hogy az egyedül igaz valláshoz képest más vallások is hamis utakra visznek, „nyájas szavakkal és hízelgéssel megtévesztik a gyanútlanok szívét.” OOQ Hónapja sincs, hogy bejött hozzánk a kállói könyvtárba szétnézni egy megyénkből elszármazott értelmiségi. Ratkó József barátjának mondta magát. Az udvarias kalauzolást megszakítva egyszercsak nekem szegezte a kérdést: „ Hogy kerül ide Amos Imre ? ” Én gyanútlan, a festő életrajzát kezdtem mondani. „De hisz zsidó volt!” Erre a tárgyias felvilágosítás szándékával soroltam volna, milyen jelentős szerepet játszottak a város utóbbi 150 évének történetében a zsidók. Mondottam — volna. A szólavina csaknem maga alá nyomott: „ Olvassam a Szent Koronát — abban majd megtalálom az igazságot a nemzetközi összeesküvéstől a kitalált Holocaust megboszszulásáig a teljesen vétlen magyarokon. Jövőbeni hitemben megrendültén, megsemmisülve maradtam magamra. Önváddal, hogy naivan azt reméltem egykor: a lágerdokumentumok legalább cáfolhatatlanok. (És felháborodva, hogy a pimasz rasszizmus Ratkó Józsefet is a szájára veheti. Aki számomra — bár csupán ismerősöm — a közéleti etosz példája volt.) Azóta— újabb mélyütés — eljutott hozzám a hír, hogy egykori kedves tanítványom is, aki a gimnázium irodalmi színpadán Bidermann és a gyújtogatok veszélyes játékaitól óvott, most nagy hangon zsidózik. □□□ Veszni érzem hitemet, ha azt látom, hogy lassan mindenki védtelenné válik. A napokban került kezembe egy papot nyilvánosan becsmérlő röpirat, amelyet megyénk egyik városában teijesztenek. Mit tehet a megtámadott a névtelen „igazi katolikusok” ellenében? És mit a néger diplomata, az egyedül élő öregember? És mit az MDF-es Furmann Imre a gyűlölettől izzó telefonok ellen? Személye védelmére semmit. De amire elszánta magát, az egyetlen erkölcsös válasz. „Nem vagyok zsidó, sem cigány, sem kommunista, de ha ebben az országban büntetlenül és ocsmány módon lehet ezt művelni emberekkel, akkor ha kell, zsidó vagyok, cigány vagyok, vagy kommunista...” Csurkát olvasva el- foszlani látom hitemet, ami egy lehetséges jövő ígéretével kecsegtetett... □QQ Senkitől nem kívánom elvitatni jövőbe vetett hitét és mások iránt megelőlegezett bizalmát. De ha hívő vagy, kérdezd Pál apostollal: „Ti mire alapozzátok hiteteket?" Ha világi dolgokról gondolkodói, tudnod kell, hogy csak a kételkedésen megszerzett hit és meggyőződés nem pusztító erő. Aki 45 év után naiv úttörőként énekelte, hogy „új élet hajnalfényére ébredt a boldog nép" — a tapasztalatok birtokában nem gondolhatja komolyan, hogy valóságos változtatást jelent, ha ugyanazt a szöveget másik melódiára fújjuk. A hitszerűségnek tett elvi engedmények (vonatkozzanak egyének, pártok vonzerejére, elméletek tévedhetetlenségére, a történelem útjának szükségszerűségére), csak árthatnak a kívánt jövő ügyének. Nem hit kérdése tehát, hanem gyakorlati tetteké, és mindannyiunkon múlik, hogy mire virradunk holnap. (A szerző írását vitára bocsátjuk. A szerk.) Kenneth Martin: Cím nélkül
