Kelet-Magyarország, 1992. szeptember (52. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-12 / 216. szám
6 & i-Mamarország hétvégi me((ék(ete 1992. szeptemßer 12. Amerikából jöttem Nyíregyháza (Gazda Tamás) — Amerika. Ide eljutni a legtöbb ember számára csak álom, de néhány nyíregyházi fiatalnak (Kincs Vivien, Cze- vár Magdolna, Végső Roland, Béres Zsuzsa, Nagy Éva) megadatott a lehetőség, hogy a Soros Alapítvány jóvoltából egy évig tanulhassanak az USA különböző egyetemein. Közülük Éva mesélt az elmúlt egy év tapasztalatairól, élményeiről. — Tavaly augusztusban indultunk Budapestről repülővel Bostonba. Innen mindenki a számára kijelölt városba, iskolába ment. Én Philadelphia mellé, Westonba kerültem, ahol egy átlagos amerikai középiskolába jártam. A beilleszkedés kezdetben nagyon nehéz volt, különösen az első két hétben voltak nyelvi nehézségek, de később nagyon jól megértettük egymást. Az amerikaiak nagyon kedvesen fogadtak, de nem keltettünk különösebb szenzációt, nem mutattak mélyebb érdeklődést gondjaink iránt. — A napok a 7 órai reggelivel kezdődtek, ezután mindenki elvégezte a kötelező munkáját (takarítás, mosogatás, virágöntözés), aki ezt elmulasztotta, az két büntetésmunkát kapott még. 8.30-tól 14.30-ig tanítás volt. Ezután 3 órán át kötelező sport, majd vacsora és este újra tanulás. — Minden tanuló 5 fő tantárgyat választott. Én a matematikát, irodalmat, USA- történelmet, őstörténelmet választottam, ezeken kívül vallással és zenével foglalkoztam. Napi óraszámunk kb. 6-7 volt. Egy órán 10-15-en voltunk diákok. Nincsenek szóbeli feleletek, de szinte mindennap írtunk dolgozatot. Osztályozzák a jegyzetfüzetet is. 1/3 évenként vizsgáztunk, viszont nincs érettségi felvételi, hanem a 3i.—4. évben a részvizsgákon szerzett pontokkal lehet az egyetemekre bekerülni. — Mivel együtt laktunk a tanárokkal, sokkal családiasabb légkör alakult ki. Teljes volt a bizalom, ami a dolgozatírásnál is meglátszott, hisz a tanárok nyugodtan kimentek a teremből, de a diákok mégsem puskáztak, lestek. — Az iskola sok érdekes programot szervezett. Elvittek moziba, múzeumba, vidámparkba, vásárolni. A suliban koncerteket, színielőadásokat, művészeti kiállításokat rendeztek. Hogy pénzt keressek, baby sitterkedést vállaltam. Az ünnepeket egy „háttér” családnál töltöttem. Ők segítettek, velük tölthettem néha a szabadidőmet. sárándi József: Szavak szövegtelen ü I lenni lenni lenni felhőtlen felhőtlen felhőtlen minden minden minden fény fény fény kényszer kényszer kényszer nélkül nélkül nélkül azúr azúr azúr kék kék kék ringasson ringasson ringasson egű egű egű melengető melengető melengető zenében zenében zenében Selyemhernyók Első stáció a faj életéről Tapolcai Zoltán Kacagás bugyborékol fel, ahogy a lengőajtó kivágódik. A hotel-bár délelőtti pangásában megkocogtatja a poharakat. A tettes — huszonéves, farmerjába cipőkanállal csúsztatott nádszálka — falni- való édesen kapja kezecskéjét a szája elé. Mutatott meg- szeppenésének azonban ellent mondani látszik gyöngyfogsorát villantó mosolya. A pultnál egyetlen férfi ül, rezzenéstelenül. A mixer előtt csak most kezd zörögni a faháncs függöny. Széles vi- gyorral nyugtázza, hogy az idegenvezetőt, a kacagó gerlét követő vakítóan fakó hajú és patyolatfehér bőrű armada konvertibilisen német. A szobabeosztásnál tartanak, amikor az első fecskék a pulthoz kezdenek szállingózni. Egyikük majd ötvenes, de ha rákérdeznek, alig negyvenéves hölgy véletlenül épp a szobormerev férfi melletti bárszékre varázsolja fel kissé megereszkedett fenekét. Egy apró mosollyal a szája szö- ’ etében felé biccent, ám vis- zafordultában megtorpan. Szeme kíváncsian hallgatag széktársa poharára kerekedik. Halvány csepphamv az oldalán, benne jégkockák lubickolnak ibolyakék tengerükben. — Entschuldigung! Aber... darf ich mal fragen, was Sie trinken? Kellemes, de udvarias hang. Nincs benne a zavartságot rejtő etyepetye, de minden távolságtartó póztól mentes. A férfi, vagy mondjuk inkább a fiatalember, hisz alig van a húszon túl, nagyon lassan fordul felé. így szemtől szembe tűnik ki igazán mi az, ami kicsit öregíti. Duzzadó izmaiban csak úgy feszül az erő, kimunkált felsőtestének minden apró játéka ingére vetül. Cinema muszkulusz. Lezseren könyököl a pultra, zakójának feltűrt ujjai látni engedik csuklóból ívelve szélesedő karjait, vakító sárgaságú aranyórája körül selyempamacsként remegő szőrzetét. — Seien Sie mein Gast! — mondja. A pincér intés nélkül hozza a kék kelyhet. * * * A tartás ugyanaz, a pohár is, az ital is. Csak a jégkockák haltak hősi halált. Délután ki kell tartania a kotyvaléknak, ennyire van keret. Pedig mennyire utálja! De a lényeg, hogy feltűnő! A bár újra csendes, a csoport most valahol a Balatonban lubickol. Ingrid is. Mert így hívják. Biztos szivárványszínű kétrészese van, legalább egy számmal kisebb, mint amilyen kellene. Hogy feszüljön és látni engedjen. Nem lesz nehéz dolga vele, nem a követelőzős fajta. Bár jó tanítómestere lehetett, mert úgy cserkészte be, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Akkor ugyan egy pillanatra elállt a lélegzete, amikor Ingrid a combját kezdte fog- dosni, de hála a szobaelosztás körüli zsongásnak, nem okozott feltűnést. Vastag buksza. Minden tekintetben. Hirtelen egy kéz érintését érzi vállán. Már azon tépelődik, hogy megmásítja álláspontját az asszony elvárási s izgalmi szintjéről, amikor szembekerül a kéz tulajdonosával. S majdnem lefordul a székről. Még levegőt sem kap, s egészséges alföldi kiejtéssel megszólítják. — Szevasz, Jóska! Szeme sarkából látja a pincér kaján vigyorát. De ő nem számít. Karon fogja haverját, akinek valahol az ország másik végében kellene élnie a seftelő aranyinak utcai életét. S maga előtt tuszkolja a liftig. Benne szólal csak meg. — Felejtsd el a Jóskázást. Kapsz egy kevésbé koros, félszeg elvált asszonyt. Egész este itatod, mosolyogsz, táncolsz. Ha nagyon rajta van, lenyomod. Holnap meg edzésbe veszlek. Innentől neked kuss! Megértve? * * *. A két nő kitett magáért. A púdervakolattal legalább három évet eltakartak. De volt miből. Zöldfülű alig hallhatóan felszisszen a megrökönyödéstől, de mire feltálalják „teste hölgyének’.’ (— Lassen Sie sich mit meinem Freund kennenlernen!), már ünnepi csábvigyora ragyog arcán... (A második stáció két hét múlva olvasható ezen az oldalon.) Éhség..., iskolás éveim megrázó József Attila-í és Móricz Zsigmond-i sorai mindig elszomorították a szívem. Láttam magam előtt a némán kenyeret és uborkát ebédelő embereket, a „zabálásba” belehaló szegény cselédet. Most újra eszembe jutnak ezek a gondolatok. Az elmúlt tanévben többször hallottam pedagógus ismerősömtől, hogy van az osztályában olyan gyerek, aki az órára sápadtan, ziláltan érkezik, s bágyadt, nem figyel. Az okok kutatásánál kiderült, a tízéves fiúcska alultáplált, kiéhezett. Hogy történhet ilyen ma Magyarországon, a huszadik század vége felé? A képlet egyszerű: van egy „kedvezőbb” és egy szomorú magyarázat. A kedvező azért az, mert azon könnyebben lehet változtatni. Ugyanis néhány szülő elfelejt törődni gyermekével. Nincs idő ellenőrizni, mit csinál nappal, mire költi a kapott zsebpénzt. S a csemete hajlamos elhanyagolni az evést, inkább a játékterem — jó esetben az édesség :— emészti fel az uzsonna- huszasokat. A másik eset sokkal szomorúbb, amikor nincs mit enni, vagy legalábbis a gyerek fejlődéséhez szükséges vitaminokat, kalóriákat nem veszi magához. A szegénységnek több foka lehet, de nem lehet valaki olyan szegény, hogy fiának, lányának ne jutna főtt ételre. Sokat tud segíteni az iskola is a napközi otthonos ellátás keretében. A rendszeres tízórai, ebéd, uzsonna megoldást jelentene. Csakhogy olyan magasra szöktek a nyersanyagárak, az intézmény kénytelen emelni a hozzájárulási díjat. Gondoljunk bele, ott, ahol kettő, három, netán több gyerek koptatja egy családból az iskolapadot, a szokásos kiadások mellett milyen komoly összeget jelent ez havonta. Szükségszerűen megszületik a döntés: „mondjuk le a napközit, majd eszel itthon valamit”. S ez a valami rendszerint zsíros kenyér, jobb esetben tej..., vagy semmi. Megrázó képeket közvetít a televízió az egyik afrikai országból, csont és bőr, „pókhasú gyerekek” alamizsnáért esedeznek. Nem! Ez a mi „éhségünk” nem ugyanaz. Segíteni kell és lehet is. Példa is van rá bőven. A kormány, az önkormányzatok megpróbálják előteremteni az étkezési költségeket, hogy minden iskolásnak ingyen, de legalább kisebb ös?- szegért ott gőzölögjön tányérjában a déli léve*. * Kedves Gabi! A szakmunkásvizsga óta nem találkoztunk, ezért rengeteg mesélnivalóm van. A nyár csodálatosan telt, sokat kirándultunk, pihentünk. Emlékszem, amikor elköszöntél, rám parancsoltál, számoljak be minden eseményről. Eddig azért nem írtam, mert szerettem volna tudatni veled, hogy hol dolgozom. Sajnos, a sikeres vizsga utáni örömök nem tartottak sokáig. Már júniustól járok munkahely után, eredménytelenül. Nem akartam azonnal a munkaerőközvetítő irodához fordulni segélyért, hittem benne mégis találok valamilyen állást. Minden reményem szertefoszlott. Hiába kerestem meg ismerőseimet is, mindenki csak széttárta a kezét. Nem tudom, te szerencsésebb voltál-e? Ha nem, valószínűleg te is ugyanezeken a tortúrákon mégy keresztül. Az ember még be sem töltötte 18. életévét, máris úgy érzi, felesleges, nincs rá szükség. Felvetődik a kérdés, minek tanultunk, minek küszködtünk, Emlékszel, hogy izgultunk a szakmunkásvizsga előtt, mennyire izzadt a tenyerünk? Most úgy tűnik, semmi értelme nem volt. A napokban voltam a munkaerő-közvetítő irodában. Azt az „élményt” szinte lehetetlen leírni, a tömeg, a sorban állás. Már reggel korán odaálltam sorszámért, mégis jóval délután szabadultam. Kikérdezgettek, felvették az adatokat, de semmivel nem biztattak. Ilyen helyzetben, legalább négyezer társam van a megyében, aki hasonló cipőben jár. És még örüljek, hogy szakmunkásbizonyítványom van, mert előbb-utóbb csak megindul a. fellendülés, és szükség lesz ránk, de aki csak érettségizett, ne reméljen semmit. Kedves Gabi! Bízva benne, te nem kerültél ilyen helyzetbe, üdvözletem küldöm, egy volt osztálytársad, barátod Robi! Szerelem első látásra Nyíregyháza (KM - Tóth Kornélia) — Mert mi más is lehetne, amikor egy fekete hajú, mandulaszemű kislány és egy magas, szőke fiatalember megpillantja egymást? A helyszín a nagyhalászi presszó, és még két fiatal kuporog a tenyérnyi asztalnál: egy másik vietnami kislány, pardon már asz- szony, aki hozta magával a mandulaszemű barátnőt, Vu Thi Thu Cocot és ibrányi férjét, aki viszont közeli barátságban állt a nagyhalászi fiúval, Here Zoltánnal. Míg a kólát iszogatták, láthatatlan szállal fonta őket össze a váratlan ismeretség. Nem telt el sok idő, amikor a nagyhalászi anyakönyvvezető házastársakká nyilvánította Zoltánt és Cocot. Jósavárosi negyedik emeleti panellakásban gyönyörködünk a három és fél hónapos Enikőben, aki szemét az édesanyjától örökölte. Békés, nyugodt kisgyerek, pedig joggal köve Ihetné a vacsorát. — Vem. grnunkára, szövőnőnek jöttem Magyarországra, de álmomban sem gondoltam volna. hogy egyszer végleg itt maradok — így a fiatalasz- szony. A nyugdíjas tanár apa és a háztartásbeli mama ugyancsak meglepődött, amikor a szokásos levél a lányuk életre szóló döntéséről tájékoztatta őket. Bár a vietnami asszonyka évek óta hazánkban él, a magyart törve beszéli, akárcsak a félje a vietnamit, így otthon a társalgás mindkét nyelven folyik, s Enikőnek is két anyanyelve lesz. A férj fegyvertechnikus, a feleség gyermekgondozási szabadságát tölti. Mostanában a rokoni, baráti látogatások megritkultak, a kislánynak pontos napirend szerint kell élnie. Közben Coc nyelvkönyvből tanulja a magyart. Vásárolni egy pesti ABC-ben szeretnek, amely garmadával kínálja a vietnami fűszereket, ételalapanyagokat. Most már Zoltán is jobban kedveli az aromás fűszerekkel készített ételeket, bár a magyar konyha rejtelmeit is igyekszik elsajátítani a feleség. Egy gipsz Le- nin-fej támasztja az ajtót. ??? — Még Várpalotán találtam, valaki kidobta, kettétört. Én megragasztottam. Sajnáltam volna otthagyni. Az oldalt összeállította: szőke Judit Egymás mellett Balázs Attila felvétele Éhség Dankó Mihály
