Kelet-Magyarország, 1992. augusztus (52. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-08 / 187. szám
1992. augusztus 8. A %det-Magyarország hétvégi meCféljCete 7 Adósok háttérben Angyal Sándor ki ehezen csendesül- fu nek a bankbotrány hullámai, amely nem kis mértékben rázta meg az egyébként is betegeskedő magyar gazdaságot. Különböző mentőakciókról olvashattunk mostanában; arról, hogy a kimúlásra ítélt pénzintézeteket miként akarják felinjekciózni, talpra állítani, s ezzel mintegy megnyugtatni mindazokat, akik kap csolatban voltak a csődbe mentekkel. Mint arról éppen lapunkban olvashattunk, a botrány hullámzása elérte megyénket is, nem kis pánikot keltve mindazokban , akik most egy ideig bottal üthetik betétük nyomát. Mint köztudott, gőzerővel dolgoz nak a nyomozó szervek hogy felderítsék a valós tényállást, azokat a körülményeket, amelyek a fővárostól a vidéki fiókokig előidézhették ezt, a magyar gazdaságban az utóbbi évtizedekben példátlan esetet Sokan reménykednek benne, hogy nemcsak a kishalak, hanem az igazi cápák is horogra, hálóba kerülnek, s mindenki megkapja majd azt a büntetést, ami cselekményéért megilleti. Magam is ebben bízok, ezért most más oldalról szeretném közelíteni ezt a botrányt. Nem megy a fejembe, hogy ugyan hol vannak, merre élvezik a felvett milliók életszépítő hatását azok, akik már hosszabb ideje elfelejtenek törleszteni? Mert egy dolog az, hogy különböző fondorlatok, kapcsolatok révén valaki te temes hitelhez jut, akármilyen vállalkozáshoz. Itt a döntést meghozók felelőssége az elsődleges: megnézték-e tüzetesen, van-e fedezet, van-e garancia a legvégső esetre, tehát arra is. hogy ha a vállalkozás csütörtököt mondana. szakszerűbben szólva csődbe jutna. Am a felelősség nem ilyen egyoldalú, hiszen aki fölveszi azokat a bizonyos milliókat, tízmilliókat gondolná az egyszerű, józan állampolgár tisztában van azzai is, hogy ezt visz- sza kell fizetni. Nem új dolog ez a gazdasági életben. A világirodalom is szolgál elegendő példával arra, miként jutottak egyesek a korábbi évtizedekben, évszázadokban is az adósok börtönébe, ha elherdálták, el- ügyetlenkedték, nem becsülték meg a tőkét, amihez jutottak, s így fizetésképtelenné valtak. Tehát: hol vannak ezek az adósok? Vajon jut-e eszükbe, hogy a lehető legtisztességtelenebb módon jártak el: mások, egyszerű emberek kínkeservesen összekuporga- tott pénzét vették igénybe, nyilvánvalóan már a kezdet kezdetén azzal a szándékkal, hogy lesz, ahogy lesz. Sokakkal együtt szeretnénk remélni, hogy másképpen lesz ez mihamarabb, s mind azok, akiknek a felügyelet, az ellenőrzés a dolguk, azok felügyelnek, ellenőriznek, kellő időben figyelmeztetnek. Aztán, ha más nincs, intézkednek, hogy peregjen a dob, hogy leszálljon az álomautóról a nyakig adóságban lévő, s ne adjon százezres partikat. az,, üzleti körnek”, aki a kisbetétesek, vagy a dolgozó kollektívák pénzét használja háborítatlanul. Védeni a hazait O lvasom, hogy 17 magánszemély ,, Védegylet a magyar iparért” alapítványt hozott létre abból a megfontolásból, hogy mindent elkövetnek azért: a magyar áru ne szenvedjen hátrányt a belföldi piacon. Ha akarnám, sem tudnám palástolni örömömet e hír hallatán, vállalva ezzel a támadásokat is, amelyek arra hivatkoznak, hogy ez egy struccpolitika, húzzam ki a fejemet a homokból, nem a múlt században élünk, napjainkban nyitottnak kell lenni a gazdaságnak, a piac ezernyi szállal szövődik, s a kereslet-kínálat törvényé tragikus lehet... Valószínű sok igazság van az effajta érvelésben, csak egy valami hiányzik belőle: “normális körülménynek között valóban, így működik a piac, de a sok szempontból gyötrelmes, átmeneti korszakban már nem teljesen így áll a helyzet. Mire gondolok? Arra, hogy — nem csupán az utóbbi két évben — valamiféle megmagyarázhatatlan hamis nimbusza keletkezett nálunk a külföldről, főleg nyugatról származó áruknak. Ennek egyenes következménye, hogy ránk sóztak sokszor olyan, nyugati országokból készített terméket is, amelyek nemcsak, hogy nem vetekedtek, de meg sem közelítették a hasonló magyar áru minőségét. Itt a szőkébb pátriában is számos példát lehetne ezekre felhozni. Hogy csak egyet említsünk: hosz- szú gondolákon sorakoztak és lelhetők fel még napjainkban is a külföldről származó, s nem mindig ízes befőttek, miközben a tiszántúli konzervgyárak termelési, foglalkoztatási problémákkal küzdenek. Tudom persze, áttétel is be- jatszik itt, s az általunk feleslegesnek vélt importáru egy olyan hazai termék fedezete. amelytől viszont mi akartunk megszabadulni, s csak így tudtuk eladni külföldön. Ebben is van igazság. azért, ezt sem volna szabad túlhangsúlyozni, mert a korábbi évek külkereskedelmében bizony számos olyan tételt is találtak, amely nem hogy a népgazdaságnak, de még az adott gyárnak sem volt előnyös, még úgy sem, hogy igénybe vette az állami támogatást. Örvendetesen nő az exportbevételünk, azt azért mégsem állíthatjuk, hogy a magyar gazdaság termékeinek túlnyomó része jut exportra. A nagyobb fogyasztó még mindig a hazai piac. Ha ez a piac — éppen az import áruk csillagászati ára miatt — összeomlik, akkor sokszoros a veszteség: csökken a fogyasztás, nem forog a pénz a kereskedelemben, s mert a magyar áruból egyre kevesebbet rendelnek a boltok, kevesebb munkáskézre lesz szükség a gyárakban, s úgy tovább nő a munkanélküliség. Aligha kell visszamenni Kossuthékig, akik valami hasonló védegylettel már annakidején próbálkoztak, mert helyzetünk alapos áttekintése is elegendő ahhoz. hogy belássuk: közösen kell nagyobb becsületet teremteni, akár a verseny- képesség fokozásával is, hazai piacon a magyar áruknak. A LÁP SZÉLÉN, A TÖRTÉNELEM PEREMÉN Mátészalka krónikás könyvei... Láczay Magdolna De könnyű annak a város- történésznek, akinek csak fel kell lapoznia az egykori ano- nymus (névtelen) krónikás kézzel írott régi könyveit, hogy bemutassa egy-egy település történetét! Csakhogy kevés ilyen forrása van a magyar históriának, sőt, azt kell mondanunk, hogy emlegetik ugyan perekben, hagyatékokban, ajándékozó oklevelek- benmai városaink, falvaink neveit, de a korai századokból alig-alig maradtak fenn más források. Különösen így van ez a mi vidékünkön, ahol a történelmi időket csaták, megszállások, szabadságküzdelmek jellemezték. Ebből adódik az első kérdés: elégséges forrásunk van- e Mátészalka minél hitelesebb történetének megírásához? A másik pedig, hogy milyen gyökerei vannak ennek a régi-új városnak? A közelmúltban két reprezentatív kiállítású kötet adott választ az első kérdésre, és egyben lehetőséget nyújtanak arra, hogy elgondolkodjunk Mátészalka városi létének bizonyságairól. Milyen falu volt ez a város? Mivel az utóbbi elsősorban a történészeket, társadalom- kutatókat izgatja, nézzük először a köteteknek a város lakosságához szóló üzeneteit. Újvári Zoltán szerkesztette mind a város történetét, mind a néprajzát bemutató fejezeteket. Mérlegre téve a tanulmányokat, mintha a néprajz többet kapott volna, mégsem aránytalanságról, a szerkesztő rokonszenvérői van itt elsősorban szó, sokkal nagyobb dilemma az, vajon falu vagy város volt-e az egyes időszakokban Mátészalka. A történelmi idő bemutatásánál a régészek nyilván nem a városhatárokon belül vizsgálták az évezredeket. Külön indokolja ezt, hogy hiányoznak a korábbi leletmentések, vagy az azokat dokumentáló tanulmányok, és Istvánovics Eszter—Kurucz Katalin ezt az alkalmat a térség régészeti kataszterének gazdagítására is felhasználta. A laikust meglepi, hogy már a neolitikum- ban (a csiszolt kőkorszakban) éltek és alkottak itt emberek, de legalább ennyire tanulságos, hogy „a római kori leletek után több évszázadon keresztül egyetlen tárgyat sem tudtunk említeni, egyetlen településre, temetőre utaló nyomunk sincsen” — írják. Nem elfogadhatatlan ez, ha tudjuk a történeti földrajzból, hogy az Ecsedi-láp környékének különös a természeti világa. Köny- nyen elképzelhető, hogy a népvándorlás idején megszakadt a kontinuitás, és várni kellett, hogy az avarok, majd a szlávok, magyarok fedezzék fel újra. A magyarság megtelepedését már dokumentálják oklevelek. Az Árpád-ház rövid ideig uralkodó Imre királya 1202-ben adományozta a Má- ramaros pataktól a Szamosig terjedő erdőséget a Hontpáz- mány nembeli Tamásnak. Ami ezután’ következik a tanulmányokban az egy rekonstruált krónikához hason lítható leginkább. Németh Péter és Wityi Zoltán a birtokosok. az adományozottak kilétéből, birtoklásából vonja le a város — nevezzük egyelőre településnek — fejlődését. Több kérdésre keres választ Módy György, aki a középkorban már formálódó, kiváltságokat szerző egykori falvak, Máté és Szalka városiasodását kíséri nyomon. 1367-től, a Csaholyi családnak, mint tulajdonosnak a megjelenésétől eldőlt, hogy ezt a korábban a klarissza apácáknak adományozott birtokot nem az egyház tartja meg, de a nekik adományozott heti vásárnapot nem vonták vissza. Hol faluról, hol városról beszélnek a többnyire csak Szálkát emlegető dokumentumok, és ebben az sem mérvadó, hogy 1458-ból kiváltságlevelet is ismerünk. mely szerint Mátészalka oppidum, azaz mezőváros. Aki a magyar városok kutatására szánja el magát, az nagy fába vágja a fejszét, pedig támaszkodhat Erdei Ferenc, Egyed Ákos és mások kutatásaira. A magyar város- fejlődés nagymértékben eltér a nyugatitól, számos specialitása van. A 18. század végi országos felmérések szerint a magyar lakosság negyede városokban élt, és 2000 körül volt az oppidumok száma. A mezővárosok sokasága esetében nyilván nem beszélhetünk polgárságról, iparról, de még egyházi vagy iskolaközpontról sem, sőt hiányoztak a nyugati külsőségek, így a városfal, netán a kiváltságlevél, sőt az önkórmányzat is. Akkor egyáltalán városok voltak ezek9 Országos útkereszteződésekben Város volt valójában Mátészalka a 16—19. században? Orosz István tanulmánya számos eltérésre hívja fel a figyelmet. így például, hogy a parasztháborúk, a vallásháborúk inkább visszavetették az itt élők városiasodását, minthogy erősítették volna. Itt nem volt igaz, hogy a városi levegő szabaddá tesz, hiszen lakói között jelentős volt az örökös jobbágyok száma, akik ez ellen nem is lázadoztak eleinte. Egyedinek tűnik, hogy a 18. századra megnő a település társadalmában a nemesek aránya. Nem a török elleni harcokban szereznek ar- málist, sokkal valószínűbb, hogy a módosabb jobbágyok vásárolnak nemesi oklevelet. A város elhelyezkedése érthetővé teszi hogy nemcsak a természet adia javakat, ha nem a fpp szélén, országos útkereszteződésekhez közel a kereskedelem nyújtotta lehetőségeket is igyekszik kihasználni. Ami meglepő viszont, hogy polgári életformát ez alakított ki, nem lettek parasztpolgárok, polgárrá váló nemesek, de még a betelepedő kézművesek sem tudtak ez irányban hatni. Az értelmiség pedig kis számban volt jelen, elitként nem működhetett. Jelentős hazánk újkori társadalmában a zsidóság számának, kultúrájának, kereskedelmének, ipartelepítésének a növekedése. Az 1910-es népszámlálás bizonysága szerint a helyi társadalomban arányuk majd egyötödnyi. Jelentőségükről, szerepükről Takács Péter viszonylag keveset ír, mivel nagyobb szöget nyit a városi funkciók összegyűjtésének vizsgálatára. Elsősorban a Trianon utáni közigazgatási és politikai szerepváltást tartja meghatározónak. Ez valóban rendkívüli, és ha nem is egyedüli — mivel az új országhatárok más kisebb településeket is hoztak új szerepbe — Mátészalka esetében hatványozottan érvényesült. Mire kiderültek a hivatalok és a hivatalnokoknak szánt feladatok, már egy újabb világégéssel és újabb megye- és államhatárokkal kellett számolni, sőt a helyi polgárságot a meghurcoltatás, a deportálás fenyegette, üldözte. Azt eredményezte mindez, hogy a mátészalkai társadalom nem tudta a saját hivatalnokait úgy megtelepíteni, mint a két embfpWtővel korábban induló Nyíregyháza, nem nevelődtek saját polgárai, a vasút sem hozta azt, mint a szomszédos megye- székhelynek, hiszen a piakörzetek áldozatául estek az államhatároknak, újak pedig nem tudtak megerősödni. A helyi zsidóság sem asszimilálódott annyira mint Kisvárdán. Nem nyelvében, életformájában, hanem a városi rang megszerzésében és megtartásában nem épülhettek úgy be. Mintha a felgyorsított idő akadályozta volna, hogy az emberek egymás közötti viszonyai átalakuljanak, és minden csak a felszínen sikerülhetett. Az igazi kérdés a fentiek ismeretében tehát a társadalom kutatásában rejlik, és Szabó László tanulmánya épp azért nagyszerű, mert a városi funkciók részletes feltárásának ismeretében a lakosság rendi, vagyoni, foglalkozási, vallási kapcsolataiban, életmódjában keresi az — úgy tűnik — igazán egyedi máté- szalkaiság igazi arcát. Arculatformáló életmód Ehhez segítettek sokat a néprajzi tanulmányok írói. A városi funkciók mindvégig leg- dominánsabbját, az árucserét és néprajzát ismertető Dankó Imre, a határhasználatot, földművelést, áruszállítást bemutató Farkas József, az állattartásról Viga Gyula, a viseletét, a hímzések, szőttesek világában kulturális kötődéseket megvillantó Murakö- zyÁgota éppúgy, minta folklór más területeiről tájékoztatók. Köztük maga a szerkesztő is. Csakhogy ezek a néprajzi kutatások éppen azt erősítik, hogy igen erős maradt az agrár jelleg, mintha agrártörténet és nem várostörténet lapjaira íródtak volna. Tudjuk, hogy élénk nyom- dászati kultúrája is volt a városnak, ha nem is túl jelentős, oktatási központként is működött, hogy voltak sajtótermékei stb., de alapjában nem változtatták meg azt a tényt, hogy a város társadalmának túl gyors változásokat kellett megélnie, amikhez nem volt ideje alkalmazkodnia, saját gyermekeit az új légkörben új szerepekre felkészítenie a 20. században, mert a politikai hatások és ellenhatások mást alakítottak ki. Mindezek viszont a szakembereknek úgy is felteszik a kérdést, hogy hogyan illeszthető be Mátészalka sorsának alakulása a magyar és az európai városiasodás folyamatába? A válaszadáshoz pedig elengedhetetlenek az összehasonlító kutatások. A régi Szalka
