Kelet-Magyarország, 1992. augusztus (52. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-15 / 193. szám

6 Ä %de t - 'Magyarország Hétvégi meűéklete 1992. augusztus 15. Négy méter széles boldogság Építőkockák a Korányin — de nem gyerekeknek. SZEKERES TIBOR FELVÉTELE Nyíregyháza (KM — T. Z.) — Lábtengó pálya. Krétával az úttestre rajzolva. Mert máshol nem lehet. S pattog a labda az aszfalton, míg egy autó nem jön. A nyíregyházi Korányi lakó­telep a városi ember menekü­lése a zöldbe, a csendbe. Jobban mondva csak próbál­kozás. Hisz az ott osztott tel­kek csak égbeszökő csodapa­loták, vagy barakkszerű sor­házak építésére alkalmasak. Kicsik, egymás mellé zsúfol­tak. Amit nyerhett vele az épí­tő, az, hogy nem kell más családok belső életét látnia, hallania; a maga háza előtt seperhet, nem marad koszo­sán a közös; s mégis a zöldbe léphet ki az ajtón, nem az áporodott lépcsőházba. De a megoldás nem tökéle­tes. Középpénzű emberek tömege szeretne telket vásá­rolni. Egy olyan nagyságút, amely „egészségesnek” mondható, nem tudnak megfi­zetni. Ezért beletörődnek a keskeny földcsíkokba. Ami mondjuk négy méter széles, és harmincöt hosszú. Ha nem kíváncsiak a szomszédra, sö­vénysort ültetnek. S más nem is fér a telekre. A gyerekeknek előbb vagy utóbb unalmassá válik a hazai zöld. Másnál pedig nem lehet randalírozni. Irány tehát az utca. Az ilyen lakótelepeken úgynevezett szervizutak van­nak, amelyeken nem szágul­doznak, száguldozhatnak az autók. Mégsem megfelelő hely játékra. Játszótér azon­ban nincs. Mit tehet a telekelosztó, a városi önkormányzat? Vagy kielégíti a tömeges igényt szalagtelkekkel, kevés zöldfelülettel, vagy nagyobba­kat árul, de drágábban. Eddig az előbbi utat járták, például a tervezett 116 hegyett 150 la­kás épült a „Korányi négye­sen”. S aki már egyszer épít­kezik, az szeretne pénzétől függően minél nagyobb házat. Általános kép: a telek kicsi, a ház nagy, aprócskák az udva­rok. Hiába terveztek a Korányira belső sétányokat, azok vagy nem épültek meg, vagy elkerí­tették őket a XX. századi terü­letfoglalók. A negyedik ütem­nél elkövették azt a nagy hi­bát, hogy kevés zöld felületet hagytak meg. A nyugati olda­lán egy telek kimaradt, itt le­hetne „közös területet” létre­hozni. A nulladik ütemben erre a célra 3000 négyzetmé­tert tartottak fenn. A keleti ol­dalon a Luka-lapost szeretnék védetté tenni, s ez az erdő pótolhatná a lakótelepről hi­ányzó zöldet. Kicsit idegeskedek Kluk Zoltán melegburkoló- val a gyönyörű lakásában beszélgettem, ahol minden úgy ragyog, alig merek leülni. — Kösz, megvagyok — mondta a 36 éves, magas szőke fiatalember. — Csak egy kicsit idegeskedek. Miért? Az ország, s benne a vállalko­zók kilátástalannak tűnő hely­zete miatt. A százezreket súj­tó munkanélküliség is ag­gaszt. Most már a saját bőrö­mön érzem a sokak által han­goztatott panaszt: a kormány a vállalkozókat csak szavak­ban támogatja. Ugyanis, ha valaki vállalkozásra meri adni a fejét, rögtön komoly nehéz­ségekbe ütközik. — Például? — Úgy tudom, korábban a kezdő vállalkozóknak havi 900—1300 forint társadalom- biztosítási járulékot kellett fi­zetniük, amit idén áprilisban jócskán megemeltek. Vagyis immár minimum 4300 forintot szükséges leperkálni. függet­lenül attól, hogy volt-e bevéte­le. Egyébként a munkaellá­tottságra pillanatnyilag nem panaszkodom, de ősszel, sőt télen nemigen lesz mit csinál­ni. Azon kívül nagy a kocká­zat, hiszen korántsem biztos, hogy a megrendelő az elvég­zett munkámért tud-e fizetni. Ezt előzőleg olyan ciki meg­kérdezni tőle. — Az azért jó, hogy a ma­gad ura vagy... — Jó, hogy nem áll a hátam mögött főnök. (Csak otthon a feleségem, amit el lehet visel­ni.) Kétségtelen, legalábbis remélem, a vállalkozásoké a jövő, s talán nem sokára elér­jük azt, hogy az adott szó, il­letve annak megtartása szent lesz. Én erre törekszem. Az oldalt összeállította: Szőke Judit Kösz, megva... Kállai János A mikor óvatos csenge­tésünkre ajtót nyit, rögtön látom, nincs semmi különösebb baj. Szere­tettel, szíves invitálással fo­gad, csak arra int: maradjunk csöndben, mert alszik az uno­ka. * Miért voltak töprengő gon­dolataim a látogatást megelő­zően? Nem tudtam teljes biz­tonsággal „bemérni”: miként is élte át az igazgatóvá meg nem bízásának bizony padló­ra vágó pillanatait. Mert, azt viszont nagyon tudtam: neki az iskola, a gimnázium nem egyszerű munkahely volt, ha­nem minden. Kis pátosszal: maga az állandóan megújuló élet. Ezért töprengtem sokat, vajon illik-e, szabad-e hábor­gatni kérdésekkel, faggató­zással. Ülünk a kerti asztalnál, kel­lemes hűvösben kortyolgatjuk a harmatos pohárba töltött, zamatos vörösbort, csipeget­jük hozzá a bioszendvicset, a sós-ropogóst, és arról beszél­getünk, arról a napról, amikor megtudta, hogy mégsem ő lesz a következő ciklusban az iskola vezetője. Pedig, mond­ja önmagát is győzködve: a tantestület. majdnem száz Egy boldog nagyapa százalékban rám szavazott, igaz, rajtam kívül nem pályá­zott más. Csak hát az a másik testület, az önkormányzati, ott HARASZTOSI PÁL FELVÉTELE nem kaptam meg a szüksé­ges számú voksot. Igaz, a cik­lust úgysem tudtam volna vé­gigvinni, hiszen három éven belül nyugdíjas leszek, de leg­alább addig jó lett volna... Huszonöt eredményes évem van bennek a gimná­ziumban, sokkal több sikerrel a hátam mögött, mint kudarc­cal. Nem keseredtem el, de valami azért megtört bennem. Igaz, egy évre megbíztak az igazgatói teendők ellátásával, s hogy azután hogy lesz, azt még én sem sejtem. Sajná­lom, hogy így alakult a dolog, nem elsősorban a magam, inkább az iskola szempontjá­ból. Tényleg nem panaszos a hangja, nem vádaskodik, sze­mély szerint nem okol senkit a kudarcáért, mert hát azért bi­zonyos értelemben ez az egész mégsem nevezhető másképpen. Ahogy másra te­relődik a szó, ismét a régi, iro­nikusan viccelődő barát és kolléga hangját hallom, aztán pedig a gondos nagyapáét. Már búcsúzkodunk, amikor karjára veszi a nagyokat ásí­tó, jöttünkkel mégis felébresz­tett unokát, hogy bevigye a hűvös szobába, hátha visz- szaalszik még egy kicsit. Szinte idilli a kép, derűs a hangulat, mindannyiunknak jólesik a körülvevő, nyárdéli nyugalom. Csak hát a lélek mélységeiben, vajon ott is ilyen rezzenéstelen a harmó­nia? Szöveg nélkül KERTÉSZ SÁNDOR KARIKATÚRÁJA Tudod ___ én csak akkor írok neked, ha valami van. S most van. Nyár. Hőség. ,,Havaj", ten­gerpart, lányok. Na, témánál vagyunk. Pedig, az egekre mon­dom, én semmit sem csinál­tam. Csak új fiú vagyok a placcon. No, szóval... Van egy diripótlékunk, el­vált maca, a klimax és a ha­lál közt. Ránézésre annyi vér van benne, mint a hal­piacban. Pedig! Nem értettem, miért so­molyognak össze a poron- tyos kolleginák, amikor a bi­zonyítványok kitöltésekor többször ellibbentette hoz­zám aszott fenekét, hogy ,,fiatalúr, van valami gond­ja?”. Mit mondjak, jólesett, mert... Ne vigyorogj, tudod, hogy nálam a friss húsokat az érett tudás nem homá- lyosítja el! Jólesett, mert év közben a kutya se nézett rám, vagy ha igen, akkor azért, hogy lebaltázzon. Tudod, a puhatestű góré. Visszatérve fonnyadozó Csipkerózsikánkra, röviden és velősen: rám hajtott. Ami még hízelegne is, ha nem ez történne minden új fiúval. Kivált, ha töriföcis. Az elő­döm is inkább zöldséges standot nyitott, hogy elkerül­je az első éjszakát. Amely­nek joga a mi kis Casaní- vánknál van törvénybe fog­lalva. Az angyalok kara meg vi­hogott. Ok tisztes távolból nézték, hogyan áll fel... a szőr a hátamon, ver ki a harmadnapos hideglelés, amikor megindul a termen át. Két napig próbáltam a gondolathoz edzeni magam. Beszereztem három doboz Bilagitot, és szódabikarbó­nát, hogy gyomorral bírjam. A végeredmény az lett, hogy a volt férjének adtam igazat. Megérthetsz! Ezzel a szakkal nem ugrálhatok. A bioszos Katika próbált megmenteni. Emlékszel rá, a kokban nála aludtunk a gólyabál után. Két éve ő is itt van. A régi szép és ese­ménymentes éjszakák em­lékére meg-megelőztejitkos hódolóm, sokat mutatkozott velem, egyszerűen nem engedte a közelembe a nya- nyust. Szeptembertől csak nor­mál órái vannak, se tagozat, se ßzakkör. Miattam. Újra témánál vagyunk, új témánál. Ez az orző-védo kutyahűség nem volt vélet­len. Se vice, se verza. Jó­magam hálámat semmi esetre se szerettem volna kifejezetien hagyni, nála meg szárad a kötél. A bo­lond nem menekült el mesz- szire hazulról, most mama, papa ül a szoknyácskája szélén, s nem hagy senkit hozzáférni. Pedig van mi­hez! Az egyetemen aranyoska volt, de a nagy vadászato­kon egy-kgt kis trófeán kívyt a Nagy Okelmét, azaz O- kell-már-t nem gyűjtötte be. Aztán irány hon szeretett tantestületem, amelynek perspektívái egy hátrané- zéssel felérnek. Zárt világ, gubókká száradt, s elkelt mákvirágokkal, ,,jaj picim, de csini vagy ma" (szabad fordítása: te sem leszel már fiatalabb) rosszakarókkal. Ha komolyan akarsz dolgoz­ni, akkor magadra nincs idő, portyára indulni ciki a te eg­zisztenciádban, s hamar ki­lóg a lóláb. A baráti kör ha­mar elkopik, mert a férj után jön a gyerek, aztán a másik, aztán a, házibarát, aztán a másik. Ó, még van időd, fia­tal vagy, most kell élni, uta­zol, tanulsz, mert egy művelt nő az már valami. Alább majd egy doktornál, orvos­nál nem adod, s nem is ad­hatod, mert rosszul érzed magad, ha nem tud követni szíved új párja. Jelentkez­nek a hős szerelmes nős emberek, lehozzák néked a csillagokat, és a harisnyát, ami az asszonynak nem kell. A pásztorórák percei peregnek, futnak, aztán fut a lovag, mert most van a gye­rek első áldozása, első bal­lagása, első házassága, első válópere. És ott van, a harminc-sok éves, még nem szült gyere­ket. Igaz, hogy szakmailag a legjobb, húzóember az isko­lában, élvezi is, amit csinál. De este hazamegy, mamá­val elmerengenek azon, hogy szegény papa, ha ma élne, de megenné ezt a töl­tött káposztát. Aztán lám­paoltás után órákat áll az ablakban, a késő esti utcai fényparádét szívja magába, a belső tompa ürességbe. Amely akkor tölti ki teljesen, amikor a mama meghal. S elkezd keseredni a maga le­vében, majd száradni, lélek­ben, s testben. Döbbent pilácsolásodat fejezd be, én is öregedhe­tek, nem? A lényeg: ebben a pillanat­ban érett meg bennem a fel­fedezés, nem hagyhatom, hogy ez a kis Katika is erre a sorsra jusson, úgy hogy... Lejegyezte: Tapolczai Zoltán

Next

/
Oldalképek
Tartalom