Kelet-Magyarország, 1992. július (52. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-04 / 157. szám
Apuka, férj, szerető 6 A Xe-Cet-ÍAÍagyarország hétvégi mettéktete 1992. júíius 4. Szőke Judit A tények általában szenvtelenek. Mint az is, hogy az esetek mintegy nyolcvan százalékában kétgyermekes családapák képezik a hajléktalanok egyre népesebb táborát. Családi állapotuk szerint elváltak. Jelenlegi jogrendünknek köszönhetően a lakást az a fél kapja meg, akinél a gyermeket elhelyezte a bíróság. Ez az esetek döntő többségében az anya. Ha a férj, vagy annak szülei nem tudnak előteremteni annyi pénzt, mellyel a lakást megválthatnák, máris előttünk áll a potenciális hajléktalan. Itt van például G. Maradék kis havi béréből nem hogy az albérleti díjat nem tudta szemrebbenés nélkül kifizetni, de még létfenntartására sem volt képes. Választékosán öltözködni? kulturálódni? egészségesen táplálkozni? arra már nem futotta. Az addig jól szituált, jóvágású férfi igencsak vesztett intellektuális hatékonyságából. Sorra lemondta az újságokat. Színházbérlete már régóta nem volt. Devalválódott önmaga és mindenki előtt. „Nem vagy már a régi” dobták oda neki régi ismerősei, a tapintatosabbak meg csak a fejüket csóválták, s ahogy telt az idő, megpillantva az utca végén, beletemetkeztek egy semmitmondó kirakatüvegbe. Hivatalos dolgait intézve pléhpofákkal találkozott, akik nem hagyták zavartatni magukat egy periférikussal. Barátai, hangtalanul leléptek, gyermekeit elveszítette. Magára maradt. Aprója akadt ugyan néha, de azzal nem leSZEKERES TIBOR FELVETELE hetett partiképes, szexuális élete felborult. Ha talált égj tükröt és belepillantott, tör arc, zavaros tekintet hunyor gott vissza rá. Fogai kihulltak borostás, többnyire mosdat lan. Pedig megette már ke nyere legjavát. A szó szoros értelmében is, mert egy ideje alultáplált. Szorongásait c Nagy Találmánnyal oldotta, fi többi megalázott emberre együtt megpróbált a kocsmában kiegyenesedni. Olyankoi csak azt hajtogatta „ki állítja azt, hogy lecsúsztam”... Az alkoholfüggésben léve munkaerőt nem kíméli a költségkímélő gazdálkodás. Meg is szabadult tőle a munkahelye az első adandó alkalommal. Már a kezdő munkaügyis is gyorsan diagnosztizálta az alkoholdeformált arcot. Kapott munkanélküli segélyt, abból is vonták a tartásdíjat... de most már csak úgy van a világban. Megbízhatatlan, állásért kilincsel. Mindhiába. Felesége közben beperelte, keveselvén a járandóságot, gyanakodván, hogy exférje valamit sumákol. Azt persze nem tudhatta, hogy neki arra nem futja sem erkölcsi, sem értelmi erejéből. A nyomozás nyilván nem sok eredményt hozhatott. Lefog- lalnivalót sem találtak. Utoljára télen láttam G.-t. Alkonyarca volt. Az életet talán valamikor szerető, ám cseppet sem forradalmár kinézetű férfi összedrótozott pokrócban, a számkivetettek jellegzetes kaszáló járásával rótta céltalan útját. Ha néha resz- kedő térdei feladták a harcot, lerogyott az aszfaltra. Olyankor a járókelők árnyéknak nézték és átléptek rajta. Lelkesedés, óh Szőke Judit----- ■ -i| icsoda cinikus M maga, fiatal létére! —- kapom meg néhányszor a maL— ..... ' I gamét. Azonos évjáratú barátaimmal összetalálkozván hasonló tapasztalatokról számoltak be, noha teljesen más környezetben teszik a dolgukat. Összegyűltünk hát, hogy meghányjuk-vessük a nem épp hízelgő bírálatot. Némi önvizsgálat után kétségkívül kiderült, hogy mi, úgynevezett intellektuális fiatalok nem vagyunk oly lelkese- dők. Illetve a megállapítás annyiban alaptalan, hogy vannak ügyek, melyekért tudnánk lobogni, de erről inkább később, vagy inkább óvatosságból később se. Pedig bennünk biz' isten, megvan az őszinte jóakarat, és rendelkezésünkre is áll minden életkori sajátosság, és minden tőlünk telhetőt meg is tennénk, hogy a fennálló törvényes lelkese- dési keretek között ne legyünk olyan keserűek, olyan koravének, túlérettek. De nem engedik. Pedig az egyik ismerősöm nagy zaj közepette állítólag meglehetősen feltűnően tud lelkesedni, felszabadult boldogsággal tud minden örömtelit ünnepelni. Egy másik, aki inkább beosztó típus, precízen betáblázná, határidő- naplójába iktatná a napi lel- kesednivalót, nyolc órától tízig a forintleértékelésért, délután egy órácskát a privatizációs bevételekért... Valahol olvastam egy kritikusról, akit támadtak szigorúságáért, s aki erre azzal válaszolt, hogy szívesen írna csupa jót, ha azt némiképp lehetővé tennék számára az írók és a rendezők. Mi is csupa lelkesedéssel lennénk tele — teszem azt a vezetőinkért, ha „lehetővé tennék. De nem. Ők maguk akadályoznak meg ebben bennünket, csak beszélnek, írnak, nyilatkoznak, és azzal gátat szabnak minden /elkendőzésünknek. Hosszas megbeszélés után úgy döntöttünk, vállaljuk a megtisztelő cinikus jelzőt, mert addig legalább tudjuk, hogy nem vagyunk áldozatai semmiféle agymosásnak. Lelkesedjen az, aki akar, közben mi diszkréten félrefordulunk, hadd nevezzen bennünket cinikusnak bárki, ha ez az. Mindenesetre várunk még egy kicsit, hátha akad valami lelkesed- nivaló a közeljövőben. Optimisták lehetünk, mert szerencsére az állapotok mellett folyamatok is vannak széles e világon. Egy közösségfejlesztő keserű tapasztalatai Nyíregyháza (KM — Sz. J.) — Megjelent tavaly egy könyv Település, közösség, fejlesztés címmel, melyben az egyik tanulmány fiatal városunkról, Csengerről szól. A tanulmány szerzője, Vereség Ilona a fővárosból járt le a nyíregyházi egészségügyi főiskolára órákat adni. Nem merem azt leírni, hogy hivatása közösségfejlesztő, mert bár igaz, de ez a foglalkozás nálunk még születöfélben van, s így igen keveset tudunk róla. Nem véletlen tehát, hogy érdeklődésem erre irányult. Tanulmánya a valódi várossá fejlődés aspektusait tárja fel, felhívja a figyelmet az erőltetett városfejlesztés veszélyeire. Hogyan került Csengerbe, melyről a bevezetőben azt írja, hogy szürkeségbe lecsúszott városias falu, minden értékét elhanyagolva fuldokol ebben az állapotban. Később pedig oldalakon át sorolja a konkrétabbnál konkrétabb ötleteket, teendőket, melyek által levegőhöz jutna, városias levegőhöz. — Makovecz Imre és munkatársai révén jutottam el Csengerbe, őket kérték fel a városrendezési terv elkészítésére. Akkoriban a mi társaságunk, mint közösségfejlesztő, civil társadalomépítő elképzelések hordozója, ellenállónak számított, hiszen az elmúlt rendszer mindent igyekezett központosítani, elsősorban a gondolkodást. Szóval Makovecz ajánlotta, hogy a településkép városiassá változtatása mellett jó lenne, ha a szellem is városias lenne, hiszen hiába húznak emeletet a főutca házaira, építenek szolgáltatóházat, ha a város struktú- rálatlan és izolált emberek halmaza, akiket az orruknál fogva lehet vezetni. Hát így kerültem én oda. Mi valósult meg a javasolt elképzelésekből? — Aki jár Csengerben, azért láthatja, hogy átalakult néhány középület, vannak változások, de kár, hogy sem az akkori, sem a mostani vezetés nem ismerte fel, elhanyagolta a program közösségi erejét. Megmaradtak az eredeti elképzelések mellett. Azon kívül, hogy néhány lokálpatrióta elkészített egy kalendáriumot, nemigen történt semmiféle közösségi változás. Nem az az oka ennek, hogy a civil szerveződéseket csupán kulturális és identitáskereső mozgalmaknak tartják? — Nagyon-nagyon távoli még ez a gondolkodás a magyar vidéktől. Volt egy időszak, amikor közeli volt, de leszoktatták róla az embereket. Pedig fontos gazdasági vetületei is vannak, melyeknek mostanában igen nagy a létjogosultságuk. A vállalkozók segítése, új típusú szövetkezetek alakítása a munkanélküliekké vált lakók között (a falusi turizmus felhasználásával saját maguk munkahely- teremtői lehetnek) együttműködni, tudást, közösségi gondolkodást igényel. A közösség kiváló gyakorlóterep, megtanít szót érteni, konszenzusra jutni, arra, Hogyan kell élni a demokratikus jogokkal — akár a hatalom alternatívája is lehet. Sőt. Van egy francia bank, mely annak idején 12 paraszt összefogásából jött létre. Elhatározták, úgy törik le a bankok kamatlábait, hogy saját takarékpénztárat hoznak létre. Én nem hibáztatom a csen- gerieket, nem is csengeri a jelenség. Az akkori generációnak nem volt, nem lehetett tapasztalata, illetve ami volt, az negatív közösségi élménynek tekinthető, a politika preferált értékei között sem szerepelt semmi a közösséggel kapcsolatban. Ön jó ismerője á' léi^il társadalmak történetének. Mllvéh a viszonya általában a hatalomnak a civilekhez? — Az a hatalom, mely a centralizálás híve, egész egyszerűen lenézi a civil társadalmat, mert úgy gondolja, hogy a civilek hozzá nem értők, kívülállók. Azt hitték nálunk is korábban, hogy az emberek szabad idejükben csak bohóckodnak, amikor egyesületet alakítottak például. Hozott-e változást az Ön véleménye szerint a közösségfelfogás terén a rendszer- váltás? — A deklaráció szintjén. Most meg azért szorult háttérbe, mert a legfelső hatalmat saját hatalma kiépítése köti le. De sok minden nem is az akaraton múlik. Számtalanszor kényszerhelyezetek és pasz- szok, felgyorsult teendők sodorják el a közösségfejlesztéssel összefüggő feladatokat, így azoknak nehezen alakulnak ki az álláshelyei. Most, amikor felszabadult a légkör, amikor minden adott az őszinte, nyílt emberi kapcsolatokhoz, hiszen bizonyára ki vannak éhezve az emberek a társas létre, talán könnyebb a közösségfejlesztők dolga is... — Ezt a munkát már tíz éve végezzük, tudok összehasonlításokat tenni. Amíg a pártállam mozdíthatatlansága konzerválta a viszonyokat, addig az emberek nagyon hálásak voltak a megkeresésért, új élmény volt számukra, hogy beszélhettek a gondolataikról, bizalommal nyíltak meg. Mára ez megváltozott. Nagyon bizalmatlanok lettek, félnek, igazából nem tudják, ki milyen érdeket képvisel, kinek a nevében jön, kereskedik, nem előnytelen üzletre akarja-e rávenni őket vagy esetleg valaminek az érdekében akarja felhasználni. A jó szakembereknek nem nehéz elfogadtatni magukat, ők teljes mértékben mögöttes szándékok nélkül keresik fel az embereket. „Én közösségfejlesztő vagyok, az a dolgom, hogy az önök szándékát, akaratai segítsek megvalósítani, ehhez szakembereket keresek, kapcsolatokat szervezek.” GYÁRI MUNKA »92 Miközben a brit nagykövet nemrégiben tett nyíregyházi látogatása során a cipőgyárban a termelési folyamatot tanulmányozta, Szekeres Tibor fotós kollegánk elkapott egy pár észrevétlen pillanatot az ott dolgozókról. Ezeket érdemesnek tartottuk összefűzni... Annyi megjegyzés mindenképp kívánkozik a képekhez, hogy a legtöbb nyíregyházi cipőgyári munkás havi jövedelme épphogy súrolja a minimálbért. A legjobban fizetett férfi szakmunkás órabére 60—65 forint, a betanított munkásoké maximum 48. Mivel keresetüket a teljesítmény is befolyásolja, előfordul, hogy valaki 3800 forint nettót visz haza. És még az sem biztos, hogy lustasága vagy ügyetlensége folytán, hiszen olyan alkalmak is adódnak, amikor egyszerűen nincs munka... TÖBBEN TÖBBET ÉRÜNK
