Kelet-Magyarország, 1992. július (52. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-25 / 175. szám
10 í 5L ‘Keíet-Magyarország hétvégi meííéíjíete 1992. július 25. A mérnök főtiszt Beszélgetés Grétsy Lászlóval Nábrádi Lajos Tisza-parti fiú a Dnyeper partjára nősült, ám ha látni akarja az anyósát, apósát, akkor a távoli Szibériába kell utaznia, ahol egy keskeny folyócska olyan tiszta, hogy látni lehet a medrét. Ez a fiatalember a záhonyi Tisza-híd közelében, a MÁV üzemigazgatóságán dolgozik. Cirill betűs okmányok tornyosulnak asztalán, a falra akasztott térképén az ungvári vasútigazgatóság és a Transzszibériai Vasút területe egyaránt látható. Hol magyarul, hol oroszul szólal meg, ha felveszi a telefont. O jelenti a „nyelvi hidat” a két ország vasutasai között. Farkas Józsefnek hívják, s oly népszerű, hogy a segédmunkások, a váltóőrök is csak Jóskának szólítják. A sportos külsejű, szimpatikus fiatalember mérnök főtiszt. Az üzemigazgatóság kereskedelmi osztályának nemzetközi fuvarozási csoportját vezeti. Kulcsembernek számít. Főleg mostanában, a megváltozott politikai és gazdasági körülmények között. Most, hogy jelentősen növekszik a vasúti forgalom Távol-Kelet és Nyugat-Európa között. E két földrész vasúti közlekedésében Záhony hídnak, vagy inkább tengelynek számít. Felelős poszton teljesít szolgálatot a közlekedési szakemberek és fuvaroztatók körében jól ismert szabolcsi fiatalember. Záhony mellől, a szomszédos Tiszabezdedr.ől indult murikasTkére, népszerűsége felé. Ahogy mondani szokták, a saját erejéből lett, ami lett. Szerény családi háttér volt mögötte, amikor hosszú évekig tartó tanulmányait folytatta. Apja nyugdíjas, pontosabban „leszázalékolt” vasúti átrakómunkás. Nem kevesebb mint harminc évig dolgozott az átrakóban. Csoda-e, ha tisztelettel, az elismerés hangján szól apjáról, aki három évtizedig a vasúti fegyelemnek megfelelően végezte dolgát. Naponta tonnákat cipelt, veszélyes vegyi anyagokat rakodott, különböző ásványok pora szállt a tüdejére. Aztán leszázalékolták. Mert az átrakómunkásokat 20—30 év után leszázalékolják. Nos, egyrészt apai hatásokra vonzódott a vasút felé, a sínek birodalma, a mozdonyok roppant ereje tetszeti neki. Faluja szélén apró kis vasúti megállóhely van, jóformán kunyhó nagyságú vasúti épülettel. Innen vitte, repítette a vonat a világvárosba, Moszkvába. Az általános iskola elvégzése után a debreceni szakközépiskolában főleg műszaki doigokat, gépészetet tanult. Érettségi után a Moszkvai A SZERZŐ FELVÉTELE. Vasútmérnöki Egyetemen tanult tovább, öt évig. 1986-ban vette át diplomáját az egykori Szovjetunió fővárosában. Ez az öt év volt a legmeghatározóbb az életében. Itt tanulta a szakmát, a nyelvet, itt ismerkedett meg feleségével, itt lelt barátokra, itt szerzett nemzetközi tapasztalatokat. Mint mondja, az egyetemen nem a politika, hanem a tanulás kötötte le idejüket. (Többes számban beszél e témáról.) Ma már főleg örül annak, hogy a magyar diákoknak nem csináltak külön kollégiumot. Együtt laktak-éltek, a szovjetunióbeli diákokkal. így könnyebb volt a nyelv elsajátítása. Az összezártság, a kényszer is rávitte, hogy alaposan megtanulja a nyelvet, aminek ma is nagy hasznát veszi. Talán örök diák marad, mert egyik ukrán diáktársát feleségül vette. Záhonyban élnek békés családi légkörben a vasúti bérlakásban. Egyetemisták házassága volt ez — magyarázza —, s a fiuk 1985 decemberében Moszkvában született. Feleséggel, fiúval, diplomával jött haza a szabolcsi falucskába. A kislányuk 1989-ben már a kisvárdai szülészeten látta meg a napvilágot. Ideálisnak tarthatjuk a családját. A szintén mérnök felesége a záhonyi szállítmányozási főnökségen dolgozik. Természetesen már perfekt beszél magyarul. Alig két hete szerzett gépkocsivezetői jogosítványt Farkasné, s természetesen a magyar nyelvű KRESZ-könyvből tanult. Az anyósáról és az apósáról külön témaként, meleg hangon beszél. Sorolja, hogy felesége már a Dnyeper partján, Zaporozsje városában született, később a geológus Mizser Lajos Mindeddig úgy tudtuk, hogy zsilett; az értelmező és az etimológiai szótárak így adatolják. Am a tévében inkább a dzsilettről hallunk. Azt a benyomást keltheti bennünk, hogy a dzsilett a jobb, a helyesebb, a modernebb, mint a zsilett. Melyik a helyes? Az önborotva-ké- szülék francia születésű amerikai feltalálója King Camp Gillette volt — innen a név eredete, s nem ez az egyetlen példa arra, hogy családnévből köznév vált (pl. vi- ganó, pepita, morze stb.). Csakhogy Gillette amellett, hogy amerikai volt, soha nem tagadta francia eredetét, és a nevét is franciásan (zsilettnek és nem dzsilett-nek) ejtette ki. Miért ejtik mégis angolosan ezt a francia nevet? Nyilvánvalóan azért, mert nem ő volt az egyetlen az Újvilágban, aki viselte. Volt bizony, mégpedig kettő is. Az egyik: William Gillette színész és forgatókönyvíró, aki többek között némafilmen ismertette meg a világgal Sherlock Holmest. A másik: Edward Gillette vasútmérnök. Nyilvánvaló, hogy a két utóbbi hatására kezd(ett) nálunk is elterjedni a dzsilett ejtés, ami a henye amerikai ejtést tükrözi. Azt mondják, nem nagy hiba. Lehet. De: ki venné komolyan azt az embert, aki Jókai nevét franciásan zsoké-nek ejtené? Valahogy így állunk monsieur Gillette nevével is. Lörincz Sándor anyóst néhány ezer kilométerrel odébb, Jakutföldre helyezték. Vele ment a férje, vagyis az após, akinek fűtés- szerelő a szakmája. Erre a szakmára is nagy szükség van errefelé — teszi hozzá mosolyogva — hiszen télen ezen a vidéken 40—50 fok hideget is mérnek. A családi háttér lezárásaként említhetjük, hogy a mérnök-geológus anyós és a fűtésszerelő após kétszer is járt Tiszabez- déden, jól megértették egymást az átrakómunkással és háztartásbeli feleségével... A családi ügyekhez ráadásul csak any- nyit: a két Farkas gyermek anyanyelvének a magyart tekinti, mivel apanyelvről nem szokás beszelni. A fiúcska máris tud egy kicsit oroszul, később mindkét gyereket perfekt oroszra akarják tanítani. Ami Farkas József orosz tudását illeti. A hatalmas ország széthullása előtt tolmácsolt a szovjet vgsúti miniszter helyettesének. Ő a tolmács, ha a lembergi vasútigazgatóság vezetői Záhonyba jönnek hivatalos útra. S a hivatalos utak, a nehéz üzleti, szakmai tárgyalások után lazításként a „vendégeket” városnézésre Kisvárdára, vagy Nyíregyházára kíséri. Egy kicsit idegenvezető is, általa ismerik meg megyénk városait. Panaszos hangon mondja, hogy az ukrán nyelvből többet kell(ene) elsajátítania. Az ukrán nyelv ugyanis több helyen eltér az orosztól és ez némi nehézséget okoz munkája során. Mert neki a nyelv a munkaeszköze. A csapi és az ungvári vasutasokkal napi kapcsolatot tart. (Néha még a műszakiakkal is, mivel az egyetem elvégzése után egy évig a záhonyi vontatási főnökség műhelyében művezetőként dolgozott, s aztán helyezték a kereskedelmi osztályra.) Tudja, tapasztalja, hogy egyre több kárpátaljai, meg ukrán gazdasági, kereskedelmi szakemberjön át megyénkbe. Ezért is akar tanulni' ukránul. Azt is örömmel könyveli el, hogy vasúti és politikai viszonylatban igen jók a magyar—ukrán kapcsolatok. Ezek további javításához a maga módján ő is szeretne hozzájárulni. Budapest (MTI-Press) Dr. Grétsy Lászlót, az ismert nyelvészt hivatásáról, nyelvünk mai állapotáról, az idegen hatás veszélyeiről kérdeztük. — Mindig magyar szakos tanár akartam lenni. Mivel a középiskolában jó tanuló voltam, fölvettek Moszkvába a Lomonoszov Egyetemre orosz szakosnak. Mondtam is: én nem általában nyelvész szeretnék lenni, hanem magyar nyelvész. Erre megfenyegettek: „ Semmi garancia arra, Grétsy elvtárs, hogyha erről lemond, akkor ott fel fogják venni. ” Mégis zavartalanul kezdhettem el tanulmányaimat, s több mint négy évtizede magyar— történelem szakon végeztem az ELTE-n. Amikor odaértem, akkor irodalmi ambícióim is voltak, de ennek ellenére a nyelvészet ragadott meg. Kandidátusi disszertációmat a szóhasadásból írtam. Ezt a szóalkotási módot addig nem tartották nyilván. Daruk és darvak Egy szó hangalakjában és jelentésében kettéválik, osztódással szaporodik. Akár olyan szó, amelyet külföldről veszünk át, akár olyan, amit mi, magyarok alkottunk. Például a család és a cseléd a szláv cseljádból származik. Magyar földön azonban két szóvá vált. De a hempereg és a hömpölyög is szóhasadással keletkezett. Azóta még több száz szóalakra bukkantam, ami ilyen módon jött létre. Kiderült, hogy termékeny ez a terület; érdemes vele foglalkozni. Az utóbbi két évtizedben azt látom, hogy a magyarban egy csodálatos új irányzat van kibontakozóban. Ezt én szóalakhasadásnak nevezem. Az alapalak azonos; hangalakjában és jelentésében nem válik ketté, de bizonyos toldalékos alakban kiderül: két szó él egymás mellett. A jelentés attól függ, milyen toldalékot teszünk hozza. Például a daru egyetlen szó. De a daruk és a darvak már megmutatja: két szóval állunk szemben. Csodák tehát a nyelvben is vannak. Ilyen az a sok száz szó- alak-szóalkotás-pár, amelyet az iskolázatlan ember is tud használni. Menet közben természetessé válik, hogy más a neje, mint a nője^ más a fia, mint a fiúja... — 1962-ben könyvben is megjelent disszertációja, s azóta cikkek, tanulmányok, kötetek sora született, és a képernyőn is fel-feltűnik... Lőrincze korszaka — A Nyelvtudományi Intézetben több mint három évtizedet töltöttem el. 1971-ben átvettem Lőrincze Lajos magyar nyelvi osztályát. 1987-től oktatással foglalkozom. Az egyetem tanárképző főiskoláján vezetem a nyelvi tanszéket. Itt nem a nyelvművelés az elsődleges, hanem a jövő tanárainak az oktatása. De ez a kettő összekapcsolódik. Az én munkám igazából hobbi is. Leghasznosabbnak, legértékesebbnek a Nyelvművelő kézikönyv két vaskos kötetét tartom, ami egy munkaközösség produktuma. Úgy érzem, hogy ezek a munkák előrébb- re viszik a nyelvtudományt. Főleg a magyar nyelvészetet és a nyelvművelést. A korszak azért Lőrincze Lajos korszaka. A háború után a nyelvművelést ő teremtette meg. A most is élő magyar nyelv- művelés elsősorban Lőrincze ötperceinek köszönhető. Ezek negyven évet megértek már, és most szünetelteti őket a rádió. Nagy szegénységi bizonyítvány, ha ezt véglegesnek gondolták. — Gyakorló oktatóként hogy értékeli a mai anyanyelvi nevelést? — A nyelvművelés voltaképpen az iskolán kívüli anyanyelvi nevelés. A magyar nyelvtanítás pedig intézményen belüli. Mi tagadás: nem sikerül mindig megteremteni a kellő összhangot a kettő között. Az iskolai nyelvoktatás napjainkban nagyon sok gonddal küzd. Azért, mert magának a pedagógiának is új elvei küzdenek egymással. Nem volt jó, amíg egyetlen irányzat érvényesülhetett. Míg egy — akár jo, akár rossz — hivatalos nyelvtankönyv volt, a minisztérium ráütötte a pecsétjét, s azt mondta: ezt kell tanítani. Hiányzott a versenyhelyzet. — Most pedig átestünk a ló másik oldalára... — Valóban. Napjainkban mindegyik iskola csak a maga értékeit bizonygatja, de a többit figyelembe sem veszi. Az ideális az volna, ha a tanulót emelnék piedesztálra. Ha azt néznénk meg, hogy hogyan lehet a diákot hatéves korától kezdve valóban megtanítani az anyanyelvére. Sajnos, ott tartunk, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntik. Mivel az általános ismeret- anyag növekszik, így egyre kevesebb lesz a magyaróra. Nyelvében él a nemzet (?) — Számos negatívumot sorolt fel. Ennek ellenére lehet-e okunk optimizmusra? — Én alapjaiban derűlátó vagyok, mégis ilyenről kellett szamot adni. Nem hiszem el, hogy egy olyan kormányzat, amely a nemzeti értékek tiszteletet hirdeti, hosszú idpig tarthatná ezt az állapotot. így én csak ideiglenesnek tekintem a helyzetet. Az anyanyelv nagyobb megbecsülését várom. Úgy érzem, hogy ez el is jön majd. De most nem lehetek derűlátó. A nyelvében él a nemzet igazsága ma még csak jelszó, nem valóság. Abban bízom, hogy a parlament, amelynek túlnyomó része alkotó értelmiségi, egy idő után már nem tűri tovább, hogy a legfőbb nemzeti kincs, az anyanyelv ennyire háttérben maradjon. Tehát csak a távlatok tekintetében vagyok derűlátó. M. Lajos, 42 éves Horpácsi Sándor M ikor ér véget a háború? Amikor a katqnák leteszik a fegyvert? Amikor a tábornokok aláírják a kapitulációt, a békét, amikor a diplomáták átszabják a határokat? Vágy inkább akkor ér véget a háború, amikor az anyák visszakapják a fiaikat, asszonyok a férjeiket, gyerekek az apjukat? Vagy akkor ér véget a háború, amikor már mindenki elfelejtette, nem él egy szemtanú, szenvedő fél sem? Mondhatjuk-e, hogy a második világháború nekünk, magyaroknak az An- tall-kormány megalakulásával zárult? Bármit is mondhatunk, M. Lajosnak (ha ugyan él még) élete végéig tart a háború. Csalog Zsolt szociográfiájának sorsa a bizonyság rá. Már az a tény, hogy szamiz- datnak „született”, jelzi, hogy ez a téma mennyire tabu volt — szinte napjainkig. Ferenczy József Münchenbe „szakadt hazánkfia” írja, hogy amikor kiment a háborút veszített Németországba, lényegében azzal a felismerésével csinált karriert, hogy egy nép nem tud sokáig élni megalázottan. A vereséget tudomásul lehet és kell venni, jogos lehet a bűntudat is, ám a megaláztatást nem bírja sokáig elviselni az ember. Mi, magyarok pedig évtizedeken át éltünk ezzel a bélyeggel. A saját vezetőink sütötték ránk a „fasisztabé- renc”, „utolsó, csatlós", <(_.há-v: borús bQnös.'",stb. síigmákaj.,' Holott Magyarország .úgy. lápéit be a háborúba, hogy a, parlament nem szavazta még a hadüzenetet, s noha „sző ’ vetséges” volt, minket is megszállt a német hadsereg. Úgy nőttek föl generációk, hogy Magyarország nem csupán a háborút veszítette el, de a békét is. A történelem paradoxona, hogy ebben a béke (el)vesztéseben éppen a győztessel, a szintén megnyomorított, megalázott, szovjet nép(ek)el osztozunk. Nem csupán arról van szó, hogy az életszínvonal messze elmarad a földig vert,, megosztott, megtiport, Németor- szág(ok)étól, de a lelkeket is. ugyanúgy megnyomorította egy fasisztoid ideológia, a to- talitarializmus. A világ ma már nem nagy különbséget lát Hitler és Sztálin ideológiája és gyakorlata között. Mi, magyarok hiába mondjuk, hogy nem választottuk, nem akartuk egyiket sem. A dilemma itt, Közép-Kelet-Európában tegnapig ez volt: nincs választási lehetőség, de részt kell venni benne. De mit tudott, tudhatott minderről, rrii köze mindehhez M. Lajosnak, a parasztembernek, akit belesodortak a háborúba? Jószerével semmi. A szó szoros értelmében balek ő, sok százezer sorstársával együtt. Besorozták és rosszul kiképezve, rossz felszereléssel, .jössz? tisztekkel kidobták a ‘frontra, J\)ém akart ő harcolni, . rged az^ se tudta, hogy miéd , és ki ellen, de ha már ott volt tette a dolgát. Nem lelkesen . és.nem is túl leleményesen, már ami a tényleges harcot, az ölést illeti. Ezéd is nem értettem, amikor — apámék generációjától — azt hallottam, hogy „a magyar jó katona”. A tödénelem kegyetlen igazságtétele szerint csak a győztes hadsereg katonája „jó”. Egy ideig, med ami ma tödénik a Szovjetunióban: egyfajta feloGSudas a gloire- bol, a veterán hős kultuszból azt bizonyítja, hogy bizony a győztesnek is keserves. (Csak Berlinéd több, mint egymillió szovjet katona esett el, pedig akkor már meg volt verve az ellenség). Nem cinizmus tehát, ha azt mondjuk, hogy M. Lajos egy értelmetlen húsdarálóba került egy olyan ellenséggel szemben, aki a saját embereit se kímélte, sót!, azokat talán még kevésbé, mint az ellenségét. Mindezt persze ma már jól tudjuk Orwell, Koestler, Szol- zsenyicin stb.' könyveiből (a Nyugat már korábban), M. Lajos kálváriája tehát nem az újdonság erejével hat. Nem is annak szánja Csalog Zsolt, hanem egyfajta elégtételnek. 4 Nyelvi védőháló kellene Zsilett vagy dzsilett?
