Kelet-Magyarország, 1992. július (52. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-18 / 169. szám
1992. július 18., szombat Kelet-Magyarország 3 Fel, számolunk! Esőisten siratta Csarodát Galambos Béla Csaroda (KM) — Koromfekete fellegek gyülekeztek szerda délelőtt a beregi község, Csaroda fölött. A természet is mintha stílusos díszletet kívánt volna adni ahhoz a szomorú eseményhez, amelybe úgy látszik mintha már beletörődtek volna a helybeliek. A felszámolás sorsára jutott csarodai „Új Élet” Tsz-ben ugyanis ez volt a meghirdetett második nyilvános értékesítési nap, ahol a felszámolást végző Pénzintézeti Központ értékesíteni próbálta a termelőszövetkezeti, főként épületekben megtestesülő vagyon még meglévő, a nyilvántartás szerint jelentős értéket képviselő részét. — Ma nem jött egy vevő sem — mondja az egyelőre még meglévő irodájában magányosan elmélkedő tsz- elnök, Balogh Béla, aki a felszámoló cég „helytartója” is egyben, s mint ilyennek, nem engedélyezték, hogy részletekről nyilatkozzon — így már el is ment a Pénzintézeti Központ felszámolója egy másik, hasonló sorsra jutott szabolcsi gazdaságba. Vásárlók helyből Sajnos, van ilyen néhány. Tegnap viszont tele volt ez az iroda, még Győrből is érkezett érdeklődő. De a tehenek nyári szállását a tejházzal végül nem ő, hanem egy Csarodára hazaköltözött, jelentős kárpótlásra is számottartó, már eddig is sok földet megvásárolt vállalkozó vette meg. A hirdetésben jószágtartó telepek, szociális épületek, szolgálati lakások, irodaház, tejház értékesítése szerepelt, a berendezésükkel együtt. Egy korábbi akció során már javarészt csarodaiaknak eladták a szarvasmarha-állományt. Szerencsére, a most sikeresen lezajlott első napon Fény az alagút végén is hasonlóképpen történt. Helybeli GMK vette meg a gépműhelyt, egy másik csarodai az elléselőkészítő-istállót, a benne lakók a szolgálati lakásokat, s itteniek vásároltak meg néhány ócska pajtát is. — Egyedül a gatter-, a fűrészüzem került eddig idegen tulajdonába — mesélik a tsz- telep portásfülkéjében az égiek könnye, a hirtelen lezúduló hatalmas zápor elől hamarjában összeszaladt beszélgetőtársak: Kokas Zoltán vagyonőr, Baráth Dezső mezőőr és Beregszászi Aranka raktáros — de az is termelni fog, tán holnap hozzák is hozzá a fűrészelni valót Nyírmadáról. Bajnak, nagy baj az ami most itt történik, hisz nemrégen még egész jól működött ez a tsz, s ezek az épületek is sokba kerültek annak idején, most meg szinte félni kell az őrnek, annyi a lopni járó a telepek körül. Azonban a fontos, hogy az új tulajdonosok működtessék a hozzájuk került vagyont, mert akkor lesz munkája másnak is a faluból. Az már nem valószínű, hogy a sok milliót érő baromfitelepnek, a tákosi hízómarhatelepnek, meg a hetei juhtelepnek helybéli lesz a tulajdonosa. De mindegy volna is, csak jöjjön valaki és termeljen bennük. Kielégíteni a hitelezőket Az értékesítésből gyűlő pénzekből több hitelezőt kell majd kielégíteni a felszámolónak. A csarodai Új Élet ugyanis a 24 milliós vesztesége mellett még mintegy 36 millióval tartozik, elsősorban a csődhelyzetbe került megyei gabonaforgalminak, azonkívül két banknak és a társadalom- biztosításnak. Igaz, hogy neki is tartoznak 16 millióval különböző cégek. Ezek közül az egyik, ráadásul éppen az a Beregtej társulás, amelyikre kicsit mint saját neveletlen gyermekére is tekinhet az Új Elet, „aki” hat közül egyik alapítótagja a csőd felé tartó beregi sajtgyárnak. Amennyiben a kintlévőségek bejönnének, s a Beregtejben lévő üzletrészét is, ami további bő hét millió forint, értékesíteni tudná a felszámoló, — amelyhez azért valljuk be férfiasán, nem sok remény fűzhető — rendezhető is fenne az összesen hatvanmilliós adósság. Hogy a felszámolás nem nagyon vált ki indulatokat a községben, annak az egyik oka lehet, hogy még tavaly a csőd, a felszámolás elindulása előtt alakítottak, bölcs előrelátással egy új szövetkezetei amelyik fel képes szippantani a benne dolgozni akarókon kívül azokat az eszközöket is, amelyekre szükség van a gazdálkodáshoz, és amelyeket egyébként valószínűleg „kivásárolnának” idegenek a csarodaiak elől. Csak a föld... Egy másik, kicsit szomorú magyarázattal a hatvanéves Baráth Dezső szavai szolgálnak: „Ez a Bereg. Itt mindig ilyen volt a helyzet. Elzárt a világ, távol van mindentől, kiesik a forgalomból. Itt most sincs más lehetősége az embereknek, mint a földművelés. Arra viszont most rossz idők járnak. Talán az autópálya. Attól tán megmozdul itt is valami.” Tárca A ndalgok a forró, rekke- nő nyárban gondjaimat elengedni, illatokkal felcserélni. Temérdek a virág, legtöbb a tejoltó galaj. Mindmind mint egy sárga lobogású fáklya. A régen elment Erzsiké néni szerint ez a szentan- taltüze, a régi falusi gyerekek himlős felhólyagzása elleni gyógyfüve. Bele-beleszagolok dús virágzatába, miközben perzsel a nyár s elönt illatával, melyre a gyerekkori szénagyűjtések emléke, a mezítlá- balások, a kabolautak elevenednek fel bennem. Végtelen nagy volt ez a határ akkor, és ismeretlenek a virágai. Hatalmas volt a patak, partján a rezgőnyárfa, melyek úgy ösz- szeszűkűltek mára, mint kamaszon a gyerekkori ruha. Körülöttem és odább is a gólyabugy vagy gólyahugy magas kórója csábít. Mariska néni, egykori szomszédasszonyunk mesélte: a szeplős lányok gyöngyvizét, harmatát gyűjti össze tenyérnyivé öblö- södött leveleiben. Nekem, akinek ki is tágult ez a világ, már héjakútmácsonya. És a juhász Feri bácsi szerint, aki ma már bárányfelhőket terelget, ez volt a legjobb fülgyógyító fű. S miközben ellépek mellőlük, fülemben zsong a népdal: Nem szoktam, nem szoktam kalickában hálni, Csak szoktam, csak szoktam zöld ágakra szállni... fenyőmagot enni..., gyöngyharmatot inni — mert amikor elfogyott a korsónkból a vizünk, ezt a harmatvizet ittuk. Szedem az apróbojtorjánt, azóta, hogy az öreg, túrist- vándi Kiss Jóska bácsi legeltetés közben, hajnalban is elhozta az ajtóm elé. Tőle ismerem az erejét. Meg az ezerjófüvet, a mezők lilapiros foltját. Mindkettő a belső szervek kiváló gyógyszere. Legújabb ismerősöm Rozika, e füvek imádója oly gyönyörrel vette át és ajánlotta férjének ezeket, mint a legdrágább névnapi csokrot. Lent a patak hajlatában nagyot szusszantok. Itt is megcsapnak az emlékek hullámai, gyermekkorom kalandjai, halak, halászatok. De a virágok! Ismét elém tárulnak. Itt van a csikorgófű, a parasztember sebgyógyítója, az átkozott szúróka a vérző sebekre, meg a vízimenta, ez a pazar illatú növény! Unokáim évek óta nem köhögnek általa. Jól ösz- szehozta itt is az Isten a természet patikáját: itt van a vasfű is, gyerekeim teájának másik alkotórésze, a hurutok, étvágytalanság és gyengeség évszázados gyógyítója. Terka néném még az uborkabefőttbe is belerakta, felerősíti azt is, ropogós, lesz tőle. A parton túl őszülő, száraz selymes fűre lépek. Szellő mossa őket, himbálódznak, árnyalatokban játszanak színeik. Köztük a lósóska sötét berkéje, mint hiú öregedő úr fehér ingben, fekete nyakkendővel, kihúzza magát. Itt valóban ő az úr. Gyakran rászorultak a szegények, de még az állatok is hasmenésükben. Hová lépjek, merre térjek? Nézelődöm. Már tele a szívem, de a vágyam, a fejem, ezek nyugtalanok, még hajtanak, fanatikussá tesznek. Jó egy kilométerre fehér kamil- laözön, s túl rajta egy viliódzó tanya — úgy elkapnak, mint egy moszatot az áradás. Gyalogolok, fáradok, felgyorsítok mire belelépek, bár estvélik már az ég. S az útszélről elémtódul a somkóró édes kumarinillata, s a gyulladásokra kínálkozó egérfarkkórók fehér tömege. S mint fagy a virulásba, úgy vág belém a kakukk hallga- tagsága, bár július dele van még. Igen, ez nagyon hiányzik. A nyitott ablakunkon át ébresztgető hangjára keltem fel még nem rég a hajnali halászatokra. Hiába várom, tudom, nem szólal meg, mióta a kiskakukkok nyelve hosszabb a fűzfalevélnél, mióta kicsalogatták őket a nádirigók fészkeiből. Visszautamon ismét a délceg gólyabugy-mácsonyák között bolyongok. Megrezdí- tésüket is kerülöm, hadd gyűjtsék a harmat gyöngyét, hadd oltogassák máskor is barangolásaim szomját. Balogh József / sten látja a lelkem, nem haragszom egyetlen pénzintézetre sem. de azért nyugodtan tudtam aludni, amikor meghallottam, bajba jutott néhány bank. Most persze nem a gávavencsellői takarékszövetkezetről beszélek, ahol állítólag elsikkasztották a betétesek pénzének egy részét, hanem arról a háromról, ahol mindent szabályosan csináltak, csak éppen tönkrementek bele. Az jutott ugyanis eszembe róla, hogy miféle törvényszerűségek érvényesülnek ebben a piacgazdaság felé tartó országban, ha csak azok mehetnek tönkre, akik dolgoznak, még jobban akik hiteleket vesznek fel, mert beledöglenek a kamatba. Akik meg csak ülnek a betétekben náluk elhelyezett pénzen, azok minden eddiginél nagyobb nyereséget oszthatnak, mert nyilvánvalóan minden eddiginél nagyobb kamatra adják a hiteleket. Persze, még az is kiderülhet, hogy ez a, három bank — az Ybl, az Általános Vállalkozási Bank, valamint a Gyomaendrődi Vállalkozói Takarékszövetkezet — is szabálytalanságokat követett el, különben nem jutottak volna ők sem csődbe, miként erős,,kamatlábakon” áll a többi pénzintézet. Ám akkor velük szemben is másképp kell eljárni, mint azzal, aki csak simán tönkrement. Mert ha alapos a bankfelügyeleti bizottság vizsgálata, akkor a három banknál felfedezett problémák arra vezethetők vissza, hogy a tulajdonosok részben azonosak voltak az ügyfélkörrel. A bankok így saját tulajdonosaikat finanszírozták, s nem lehet kizárni ilyenolyan összefonódásokat, sőt azt sem, hogy lazább feltételekkel adtak nekik pénzt, mint ha egy idegen kert volna tőlük. Nem volna jó, ha a pénzintézetek csődje is mindennapos volna, hiszen megcsappanna irántuk a bizalom, s a lakosság is rohanna a pénzéért az OTP-fiókok- ba. Ám annyi haszna mégiscsak kell legyen ezeknek a csődjelenségeknek, hogy jelezzék a többi pénzintézetnek: a szabálytalanul és csak protekciósán adott alacsony kamatok nem veszélytelenek. De legalább akkora kockázatot jelentenek a túlzott, a túlságosan nagy nyereségre törekvő kamatok is. Virágzik a napraforgó. Felvételünk Tiszalök határában késZÜIt' BALÁZS ATTILA FELVÉTELE Kommentár Akkutemetö Kovács Éva r a M gy tűnik, mégis meg- M épül Gyöngyösoroszi- ban az az akkumulátor feldolgozó üzem, melynek odatelepítése ellen annakidején igencsak tiltakoztak a környékbeliek. A táj szépségére, a levegő tisztaságára hivatkozva apelláltak amiatt, hogy a használt akkumulátorok feldolgozásával foglalkozó üzemet az ország egyik legszebb vidékének kellős közepén építsék meg. Máig emlékezetesek azok a viharos hangulatú gyűlések, szenvedélyes felszólalások, melyekről a televízió képernyőjének segítségével az egész ország értesülhetett. Az idő telt, a vita csillapulni látszott, úgy tűnt, a gyöngyösorosziak győztek. Igaz, helyettük más falvak lakóinak lett oka izgalomra. Nemrég éppen megyénkben, Piricse határában fenyegetett a veszély, ahol a falu polgármestere, s szinte teljes lakossága került egymással szembe. Gyöngyösorosziban mpst ismét aktuális a téma. Úgy tűnik a szükség törvényt bont, s a korábban tiltakozók mégis kénytelenek beadni a derekukat. Igaz, az ígéretek szerint gyönyörű környezetük veszélyeztetéséért cserébe közel 200 munkahelyet kapnak, s ez bizony az építkezést szorgalmazóinak kezében igen komoly adu. Mert hiába a gyönyörű táj, a tiszta levegő, ha nincs munka, zöldellhet a fű, nyílhat a virág, ha nincs az gsztalon kenyér. Érthető a másik oldal is, hiszen az országban évente keletkező közel 30 ezer tonna akkuhulladékkal valóban kezdeni kell valamit, hiszen akkor okozza a legnagyobb kárt, ha szétdobalva, minden felügyelet és ellenőrzés nélkül hever a földön. Levegő vagy kenyér? — sarkíthatnánk a kérdést, melyre a jelen helyzetben nemigen látszik humánus, mindkét fél megelégedésére szolgáló válasz. Csak remélni lehet, hogy a környzetünk tisztaságáért, egészségünk védelméért szót emelők egyszer eljutnak oda, hogy a döntés meghozatalánál nem kell figyelniük a megélhetésre, nem kényszerülnek kínos választásokra. \ Ha egyszer ez bekövetkezik, talán mindnyájan elmondhatjuk: nem levegő vagy kenyér, hanem levegő és kenyér, amit mindnyájén szeretnénk, amit mindnyájan akarunk... Nézó'jpon^ ' Törvényszerűség HÁTTÉR
