Kelet-Magyarország, 1992. július (52. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-11 / 163. szám
8 Ä XeCct-Mafiyarorszcifl fiétvéfji mttéktete 1992. július 11. Még egyetemesebbé tenni a kultúrát A kötelezettségvállalás színházi fesztiválja Bőgel József A z idén Kisvárdán negyedik alkalommal lobogott a zászló, ezúttal a IV. Határon Túli Magyar Színházak Fesztiváljának lobogója. Korábban másként is hívták, helyi, regionális érdekek, szép szándékok hozták létre, s évről-évre terebélyesedett eszme- és érzelemköre, hatóköre, résztvevőinek és támogatóinak, közönségének, néha még ellenzőinek a tábora is. A rendszerváltás Rubiconán innen keletkezett, s túlnan folytatódott, természetes^), hogy a politikai, társadalmi, kulturális, ezen belül pedig a színházművészeti törésvonalak mentén bonyolódott tovább. Óvták a provincializmustól, a nép-nemzeti túlbuzgóságtól, nacionalizmustól, kevesellték a kis- várdai irányítói, kulturális és műszaki infrastruktúrát, adottságokat, sokallták a fővárostól való távolságot, az országos szakma és média ódzkodását keltették és hangoztatták. Kritizálok, sőt olykor a részvevők is féltek egy újfajta gettózástól, elkülönítéstől, leginkább pedig attól, hogy feleslegesen szembeállítódik a színházi ügy és a nemzeti(ségi) ügy. Rettenetes nagy gond volt az országos színházi találkozó és e kisebbségi színházi fesztivál szándékainak, gyűjtési és válogatási szempontjainak egyeztetése. A vitákból, a legkülönbözőbb féltésekből Kisvárda önkormányzata és a Kisvár- dai Várszínház (egyúttal a fesztiváliroda) igazgatósága sokat tanult. Mindenekelőtt még több közjogi, főhatósági, igazgatási támogatót — köztársasági elnök, Miniszterelnöki Hivatal, Művelődési és Közoktatási Minisztérium, Külügyminisztérium, az országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottsága, az Illyés Alapítvány, Soros Alapítvány — sorakoztattak fel, befogván így a zászlót fújó szelek közé nép-nemzetieket és liberálisokat egyaránt. Ezek, illetve képviselőik előzetesen és a megnyitáson, a rendezvények során el is mondták, hangoztatták, vallották, hogy Kisvárda ide, Pest oda, nemzeti(ségi) ügy emide, színházi ügy amoda, a határon túli magyar színházak működése, tevékenysége véresen komoly játék, úgyszólván frontharcos teljesítmény, a magyar kulturális autonómiára törekvés szerves része, s a híd, az összekötő kapocs szerepét felvállaló helyeken — erre Kisvárda feltétlenül alkalmas — a fesztivált meg kell rendezni. Ez tehát nem is titkoltan elsősorban politikai feladat, s mindazok a társulatok, amelyek vállalják a részvételt, tudatosan vállalják azt is, hogy ők magyar nemzetiségi-kisebbségi színházak is, nem csak színházak. Ez persze nem zárja ki azt, hogy a fesztivál részeseinek nem kell jó színházat, magas művészi színvonalat elérő, nagy értékeket felmutató, létrehozó együtteseket teremteniük. A IV. fesztivál szervezői magyarországi ajánlók, tulajdonképpen szelektorok — Bérezés László és Nánay István — segítségével már minőségre is törekedtek, mindenünnen a jobbnak, legjobbnak vélt produkciókat hívták meg, versenyelőadásokként, s bár versenyen kívüli bemutatók is voltak (különböző megfontolásokból), a versenyeztetés már eleve megméretést, minősítést, elemzést tételezett fel, díjakat helyezett kilátásba. Nem biztos viszont, hogy ezt az előválogatást éppen és kizárólag anyaországiaknak kell csinálniuk, mert így az itteni stílus- és más szellemi érdek- védelmi harcok esetleg átgyűrűznek a határon túli magyarság színházi életébe. Jobb a szintetikus módszer és gyakorlat: honunkból is javasoljunk, de elsősorban maguk az érintett társulatok és kritikusaik ajánlják fel értékeiket, többek között és nem kötelezően, ott termett drámai-szín- játéki értékeket is demonstráló, alkotásjellegű előadásaikat. Minden eddiginél nagyobb volt a visszajelzés: Erdélyből hat, Felvidékről két, Kárpátaljáról egy, Vajdaságból két színház, produkció, bemutató kívánt részt venni a fesztiválon, s baljóslatú figyelmeztetésként hatott mind a rendezvényt támogatók, mind az ódzkodók számára a két utóbbi kényszerű távolmaradása a • redukálódott Jugoszlávia ellen bevezetett szankciók következményeképpen. Még a Torontói Magyar Színház is elküldte igazgatóját, Kosaras Vilmost és produkcióinak videofelvételeit, s ez részben a fesztivál szervezőinek, részben támogatóinak a szemléletbővülését jelezte, túllépve így az eddigi politikai, színházi és irodalmi sémákon, kalodákon és konfliktusokon, vádaskodásokon. Megfordítva: az is jelzésértékű, hogy a Kolozsvári Magyar Színház ezúttal nem vett részt a találkozón, mivel beválogatták a később megrendezésre kerülő szolnoki Országos Színházi találkozó résztvevői közé, s különben is csak vagy elsősorban jó színházat kíván csinálni, a színházi ügyet óhajtja szolgálni. Elképzelhető, hogy a jövőben egyes színházak, együttesek, vállalkozások nem vállalják a kisvárdai (vagy ahhoz hasonló) fesztiválok, találkozók célkitűzéseit, feladatait, mert mint fentebb is volt róla szó, ezek elsősorban politikai hívások és kötelezettségek? Kísért majd ebben a tekintetben is az ugyancsak sokat emlegetett törésvonal menti, közötti meddő, majdnemhogy tragikomikus acsarkodás? A fesztivál műsora, terítése — csonkasága ellenére — gazdag volt, figyelembe véve a külön stúdió- és videóbemutatókat is. Demonstrálta, hogy a különböző bársonyos, lágy vagy éppenséggel véres forradalmak (puccs?) után szinte mindenütt megkezdődött vagy folytatódott a korábban sokszor üldözött, idestova jóformán Trianon óta megnyomorított, zanzásítotí színházak, társulatok talpraállása. Legszembetűnőbb volt ez a temesváriak, a marosvásárhelyi főiskolások, a komáromiak, a kassaiak esetében. Különböző — főleg színészi — kvalitásokat felmutattak a szatmárnémetiek, marosvásárhelyiek, sepsiszentgyör- gyiek is, míg a vajdasági együttesek lemaradása, a róluk'már hónapok, évek óta szállingózó hírek pedig újabb identitásuk megtalálásának (Szabadka), biztonságos folytatásának (Újvidék) történelmi, pusztító viharba kerülését jelezték. Sajnálatos ez, mert az elmúlt évtizedekben a vajdasági színházakban elég jelentékeny magyar színjátszási értékek, kapacitások halmozódtak fel, ha nem is problémátla- nul. Árulkodtak persze a fesztivál!' produkciók olykor rendező- és tervezőhiányról, foghíjas társulatokról, a kivándorlás (repatriálás) következményeiről, a fenntartók és a fenntartottak szegénységéről, nehézségeiről, olykor még műsorpolitikai bizonytalanságokról is az újfajta fenntartási és közönségelvárások kapcsán: kit szeressenek és kit nem a nemzeti-nemzetiségi magyar klasszikusok és modernek közül, esetleg éppen a nagy „nyugatiak” kárára vagy hasznára? A fesztivál egyik legfontosabb rendezvénye, eredménye a majd tíz napon keresztül bonyolított tanácskozássorozat volt, amelyen a vendég színházművészek, vezetők, a velük jött színházi szakemberek, újságírók, kritikusok mellett megjelentek, közreműködtek honi szervezők, igazgatási, közjogi (egy délelőttön maga a köztársasági elnök is) vezetők, szakemberek, ám a Nemzeti Színház és a nyíregyházi színház igazgatóján, néhány munkatársán kívül a magyar (országi) szakma alig képviseltette magát (az egész fesztiválon), s a televízión, egy-két újságon, színházi rovaton kívül a média szinte egész gárdája érdektelenségével tüntetett. Kár, mert a beszélgetéseben bőven esett szó a gondokról, az új színházi struktúrákba illeszkedés nehézségeiről, közjogi, közgazdasági, képzési, utánpótlási, anyagi, műszaki bajaikról. Feltárultak a kisebbségi (határon túli) magyar színházi lét, működés és az anyaországi színházművészet és igazgatás, irányítás közötti kapcsolat sebei, ,,hálószobatitkai” az utóbbiak olykor egymás, kikerü1 lésével, nem egészen gusztusosán, főleg a magyarországi (egyes és nem helyi) irányítók hibájából. Megnyilatkozott itt a kissé félszegen összeállított és ugyanígy viselkedő zsűri, amely csak a díjkiosztás aktusában tudott — néhány hibától, elfogultságtól még ott sem mentesen — az ilyesfajta fesztiválok oktatva, tanácsolva értékelő, elismerő feladatáig és funkciójáig eljutni. A Kisvárdai Várszínház és fesztivál zászlaja tehát az idén is lobogott, a feladatok és a résztvevők száma bővült, a helyi, regionális és országos irányítók, támogatók és bátran mondható, az egész regionális negyközönseg ügyszeretete, érdeklődése úgyszintén. Még egyetemesebbé kell tenni! Emlékképek Csíkból SZÜLŐFÖLDEM, SZÉKELYFÖLD Sylvester Lajos Útban a nyírségi Kisvárda felé, a Határokon Túli Magyar Színházak IV. Fesztiváljára Csíkországon, az Olt majd a Maros mentén mentünk végig színházi busszal. Áttetszőén tiszta időben, mikor a csíki táj s a hegyek hónaljában melegedő falvak képe, a templom- tornyok kivilágló fehérje nagy- imrésen, szinte közelképben áll elénk, éles kontúrokkal, a domborzat, növényzet, az építmények, színek és formák tökéletes harmóniájában. — Tudat alatt ezt a tájképet vittem magammal, s jól eső csodálkozással ezt láttam viszont a Kárpát-medence kisebbségi magyar színházainak tíznapos seregszemléjén, amelyen Sepsiszentgyörgytől Kassáig tizen- és egynéhány trupp vett részt. Először azt hittem, valaki Csíkból érkezett volna ide ez alkalomra Tamási hargitás tájait és embereit bemutatni. Mondták aztán, hogy itt él, a háború óta egy csíkszentdomokosi asszony s az hozta el, Északkelet-Magyarország homokdűnés, nyírségi halmai közé a leikéhez otthon, de időben itt méginkább hozzánőtt képeket. Többször is végignéztem a félszáznyi festményből kirakott tárlatot, illetve a Csíkimedencét és embereit, melynek még csípős, tiszta levegőjét is érezni, a csíksomlyói búcsúra keresztek alá sorakozó százezrek ruhájába, hitébe öltözötten lehet erőt meríteni. Később alkalmat kerítettem hogy személyesen is megismerjem Juhászáé Albert Rozáliát, Magyarország, illetve — nem túlzunk — Európa egyik leginkább számon- tartott naiv festőjét. Ez a tizenegyedik kiállítása, a harmadszori Kisvárdán. De volt Sátoraljaújhelyen, Sárospatakon, Kecskeméten, ahol, amint mondja, a naiv festők központja van, a világszinten is előretörő műfaj művelőit ott fogják össze és ott van múzeumuk is. A kecskeméti állandó kiállításon több képe is van, ez a múzeum küldi ki. rendszerint, képeiket Nyugatra vagy a nagyvilágba. Két éve Svájcban szerepelt egy képe. Ezután egy japán csoE rt jelentkezett, akik világalmokat szerkesztenek naiv festők munkáival. Az első, a középeurópaiak műveiből válogatást tartalmazó már meg Js jelent. Hat munkájának színes fotója szerepel benne, a magyarországiakat a legtöbb képpel Rózsika néni képviseli. Főleg azokat a munkákat válogatták bele, mint általában, amelyek a népi élettel kapcsolatosak. Faggatom: hogyan is történt „Mikor Csíkból elindultam, jaj... ?’ Szülei hét gyermekükkel — a nyolcadik korán meghalt — 1946-ban, menekü- lésszerűen költöztek át és ottragadtak, a Nyírségben. Előbb a környéken telepedtek meg, majd Kisvárdára költöztek. Varrónőként dolgozott egy életen át, otthon, familiáris környezetben. Talán a szabás-varrás érzékeny és szépségekbe kapaszkodó igénye csábította a rámára feszített vászon elé. Festményein feltűnően domináns elem a népi öltözék fegyelmezett csíki világa, a népszokások, közösségi rituálék, a kalá- kás munkák és összejövetelek szín- és formavilága. Közel félszáz évvel ezelőtt néprajzi értékű anyagot nem sokat hoztak magukkal, de Rózsika néni megőrizte a lánykori emlékekbe kapaszkodó honi világ emlékképeit. Ritkán, utoljára mintegy nyolc évvel ezelőtt volt otthon. Inkább felcsíkiek keresik fel az immár sokunokás rokont. Az emlékezésbe besegít egy-egy képeslap, hajdan készített vázlat. De az emlékképek felelevenítése az alap. És igen izgalmas összevetni a belső látásból, az emlékképekből előhívott képet az eredetivel. Ha erre alkalom van. Gádor Emil: Társak Egy csokor T orkában az orsgágút megunhatatlan fáradságos énekével, orrában a hajnali rétek illatával, mindennap legyalogolja a maga húsz-huszonöt kilométerét. Mennyi régi emlék át- áramlik az ember lelkén ban- dukolás közben! Most például zenét hall, a gyermekkor Édenkertjéből felhangzó csodálatos zenét. Mi minden van ebben a muzsikában?! Hajdani tengerihántások suskasu- hogása, szilvacibere fortyogá- sa, kútgém nyikorgása, a szatmári és a beregi nyelv gyönyörű „akkordjai”. Ha magában beszélget, ilyeneket mond; „Fut a nyool a döllöőn, mint a siékkattyú. ” Ahogy valaha Tarpán hallotta. Vagy ahogy nagyapja, nagyanyja mondta egykor Gyarmaton: „lélamoda ne!", „Ahun vagyok viéle, la!” Apja ízes beszédét hallja, akinek — mint négy évtizeddel ezelőtt — gondolatban a kisujjába kapaszkodik, s látja mgga előtt a „Nyeldel bornyut" ahogy döfködi a „Nyeldel tehén” tőgyét. Közben sváb szavak is be-behallatszanak. „ Viel Göld” — mondja egy női hang de csak úgy, mintha eg? idegen rádióállomás „zavarna be"i Már régén itthon van a Dunántúlon is. Kenyeret adott neki ez a föld, emberek laknak itt is, tán még kevesebb bennük az irigység, az indulat és az önzés, mint a szatmáriakban. De azért jó néha visszatérnie a szülőhelyre, engedni, hogy lerántsa a honi föld édes gravitációja. Ha csak teheti, mindennap kimegy a természetbe. Mióta nyugdíjas, nagyon ráér. A negyedszázados föld alatti munka után szilikózisos tüdeje olyan lehet, mint egy olajjal átitatott rongydarab. Jól ki kell szellőztetni. Ha ugyan lehetséges még egyáltalán. Szereti felkutatni az erdő bozontos mellén megbújó ösvényeket, szeret lehajolni az apró csodákhoz. Ahogy hangya testőrei körülveszik Katicabogár királykisasszonyt, vagy ahogy egy aranysárga lepke, apró fekete pöttyökkel a hátán himbálódzik egy lila virág szárán, az valami csoda. Egyszer, még gyermekkorában, a sonkádi Túron megfigyelt egy tavirózsa levelén sütkérező levelibékát. Napokon át gyönyörködött a természet áltál tökéletesre formált aranycirádás, áramvonalas kis ékszerdobozban, de emlékszik a kisari árok pocsolyájában fürdőző, a boldogságtól bepárásodott szemmel szinte hörgő, hatalmas mangalica kocára is. Itt szokott órákat elidőzni. Mint mindig, most is szemügyre veszi a messzeségben tiszta vonalakban felsorakozó hegyeket. Érzi, hogy az er- nyos bodza szinte füstöl a szagtól, s az akác, a jázmin
