Kelet-Magyarország, 1992. június (52. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-20 / 145. szám

1$92 juntas 2Ű

A KeCet-Magyarorszá# hétvégi meißfäte j 1 1

A litkiek fényessége

téti János

Az 1786-ból való címer középső mezőjében, szinte félkör alakban jege- nyenyárfasor, fölötte a sugárzó nap. Az 1873- as változaton a lyárfák sík földön sorakoznak, le a nap változatlanul ott ragyog fölöttük. Körben az írás: -ÉNYESLITKE HELYSÉG. A -ÉNY, amennyire elmaradha- atlan Fényeslitke nevéből és rímeréből időtlen idők óta, va- on ugyanannyira bearanyoz- ta-e a rétközinek és nyírséginek egyaránt tekinthető álunak az áetét? Ilyen, már- ■nár lírai kérdés fogalmazódik ■neg a riportra induló újság- róban, miközben lekászálódik i reggeli vonatról a kis egyen- állomáson, ami a vonalon /égig jellemzi a megállókat. — -la lírai, hát lírai — gondolja azonnal hozzá —, hiszen más nilyen is juthatna eszébe egy /erőfényes júniusi nap kezde- :én.

Erőművészre, dijbirkózóra emlékeztető férfi igazít útba az állomáson. Nemcsak átvezet a rét kerítéstől szorongatott kis sikátorfélén, hanem szól az előttünk ballagóknak, hogy vegyenek pártfogásukba az úton. Király Béla és felesége Debre- senben lakó lányuktól tart hazafelé, amikor melléjük szegő- töm. Megtudom tőlük, hogy a ‘aluban a megélhetés legfőbb órása a vasút, ami Záhony (özelségének és nem utolosó sorban a vonal korábbi kiemelt fontosságának köszönhető. Sokan dolgoznak a tuzséri átelepen is, így aztán nem enne probléma — ha nem enne probléma. De a MÁV,

mint tudjuk, válsággal küzd, és ahogy hírlik, nem felhőtlen az ÉRDÉRT tuzséri gyárának helyzete sem.

Fényeslitkéről — ahogy mondják — nemigen költöztek el azelőtt se. A községben megtalálható a vasútnál foglalkoztatottak szinte teljes keresztmetszete, vagyis utazókon, szolgálattevőkön kívül mérnökök és szakmunkások is. Szép számmal élnek itt fiatalok, csak hát a jövő körvonalai bontakoznak nehezen. Nagyjából ez a kép áll össze a látogatóban, mire elbúcsúzva Királyéktől a falu — nevezzük így — közigazgatási központja felé veszi útját.

Bal kéz felől, az Áfész kis boltocskájában Bíró Istvánná szolgál ki, és készséggel válaszol kérdéseimre:

— Ha jól számolom, kilenc bolt van a faluban. Az ellátás jónak mondható. Nekünk,

kereskedőknek jobb, ha nincs nagy konkurencia, de még így is meg lehet élni. Persze egyre inkább érződik a forgalomban, hogy az embereknek kevés a pénzük.

Az iskola nem tetszik. Úgy, ahogy van, idegen a szelíden szép, bokros-ligetes település hangulatától. Mintha űróriások fóliakertészete lenne, vagy egy valaha vívott csillagok háborújából ittfelejtett ufólaktanya. És ehhez még metal- zene rengeti a falakat, miközben Nagy Ferencné igazgatóhelyettessel és Balogh Sándor igazgatóval beszélgetünk a litki — igen, a helybeliek így mondják — szóval a litki gyerekek jövőjéről.

— Az életszínvonal általános csökkenése érzékelhető a mi létszámunk alakulásában is. Amikor 1985-ben Záhonyból idekerültem, még 360 gyerek tanult az intézményben, ez a szám hét év alatt lassacskán 295-re fogyatkozott — mondja az igazgató.

— A csökkenést leszámítva jók az eredmények. Tanulnak gyerekeink Sárospatakon, Debrecenben és Nyíregyházán.

— Négy éve német tagozatosak vagyunk, amit a falusi iskolák közül elsőnek valósítottunk meg a megyében. Harmadiktól tanulják a gyerekek a nyelvet, de az idén ősszel már első osztályban is bevezetjük

— teszi hozzá az elhangzottakhoz az igazgatóhelyettes asszony.

Alkalmam van megnézni a nemrég alakult tűzzománc szakkör munkáit. A kis lapocskákon a gyermeki fantázia eleven szín- és formagazdagsága virágot, növényt, állatot teremtett környezete gyönyörködtetésére.

— Amit megvalósítottunk a

fejlesztésben, azt lényegében már két éve elértük, továbblépésre nincs lehetőségünk. A pénz, amit az önkormányzat ad a működésünkre, épp hogy a fenntartás költségeit fedezi, így aztán minden pályázati lehetőséget megragadunk és létrehoztunk egy alapítványt is a helyzet enyhítésére. Balogh Sándor, szavaiból érzem, hogy sok mindent tudna még mondani.

A sportpályák mellett a községháza felé indulok. A falu olyan békés, olyan szelíd és olyan barátságos, mint egy derűs, boldogságos sziget a világ háborgó tengerében. A községházát kívülről színes bokrok, szelíd növények, hatalmas tuják veszik körül, mintha az épület nem is a közigazgatás intézménye lenne, hanem egy fényessé- ges pavilon, amiben a problémák maguktól megoldódnak.

— Pedig ez nálunk sincs így. Van öröm, de még inkább nehézség, mint mindenütt az országban — vázolja a község helyzetét Kántor Józsefné polgármester asszony. — Örülhetünk annak, hogy Fényeslitke társadalmát nem feszítik pártokban gyökerező ellentétek és az egyházakkal is kiegyensúlyozott a kapcsolatunk. Két nagyobb fejlesztésünk lenne, a gázprogram megvalósítása és a telefon- hálózat kiépítése. Sajnos, egyelőre mindkettővel kapcsolatban inkább ígéreteink és reményeink vannak, mint valóságos lehetőség a végrehajtásukra. A legfőbb gond azonban mégis az, hogy a

MÁV-nál tapasztalható problémák, meg a tuzséri elbocsátások miatt a létbizonytalanság hangulata — mondjam így — megérintette a falut.

Aztán szó kerül arról, hogy a tsz-t a litkiek nem akarják szétszedni, úgy sem igazán jártak jól az osztozkodásnál, amikor különváltak Sza- bolcsveres- mart és Dögé részlegeitől. Beszél az alma- és köszméte termesztésről, és említi a nagy hagyományú kertbarátkör tevékenységét. Reménykednek, hogy a focicsapat bennmarad a megyei II. osztályban. Lenne még téma bőven: az olajátadó, a MÓL Rt. üzemeltetésében 50 embernek ad munkalehetőséget, a panzió borsodi vállalkozásban még ebben az évben megépül.

Elmenőben megcsodálom a házasságkötő termet, amivel egy város se vallana szégyent, és lefényképezem az önfeledten játszó gyereksereget az óvoda udvarán a szép, faragott játékok között. A vonaton 19 éves fiatalemberrel beszélgetünk. Dicsérem faluja, Fényeslitke idilli nyugalmát, már- már mesébe illő csendes derűjét. — Twin Peaks — mondja ő. — Ezt hogy érti? — kérdezem én. — Azt hiszem, minden falu egy kicsit Twin Peaks ebben az országban. A vendégnek, a messziről jött idegennek csupa béke, szépség és nyugalom. A felszín alatt pedig sok minden másként van, mint ahogy látszik — mondja ő és az ablakon át elnéz a tovafutó rétek felett.

——a—B"

.......- BcaBMii mii ■rrvnri i „iilu i, ,i u.jjjii, ■ ,l, ■!. .r.. sz-.rc .•.■ill+z.:.:- ■ .-i..-— . íttis.'s.ttj,: . ■ , 7- . ■ ...................... 'atar.1 i„.u. ■: r ■■ vmi ■' -.rwi'T111-it ír 1 i, , .niasaarasa

I ^7 (Q) (Hí -CLU (Q) GÜ OL CrS. Gfl [13 OH. ONJ

Visszaköszönő kitüntetések

Páll Géza

Nemrég váratlanul leptem meg otthonában tanár barátomat, aki ezúttal nem a dolgozatfüzeteket javította, mint rendszerint, hanem az asztalán sorakozó kitüntetéseit nézegette. Soha nem láttam még ilyen „társaságban", mindig is utálta a külsőségekben megnyilvánuló elismertség egcsekélyebb jeleit is, közismert szerénysége már-már egyesek szemében álszerénységnek hatott. Valójában barátomnak, ahogy mondani szokás, volt, és van mire szerénynek lennie. Szakmájának országosan jegyzett művelője, az a fajta tanártípus, amelyről kissé oldottabb szóhasználattal élve azt szokták mondani, kihaló fajta. De hogyan és miért kerültek a fiók mélyén Jakó” Kiváló Dolgozó, Kiváló Népművelő, Szocialista Kultúráért és egyéb kitüntetések az asztalra?

Hogy kölcsönös zavarunkat oldjam, csöndben megjegyeztem, mi az, nosztalgiázol, netán dicsekszel, vagy inkább sajnáltatod magad? Barátom, úgy tűnt, nem nagyon méltányolta a humoromat, mert maga elé révedt, s mint egy tükörbe, amit csak ő érzékel, folytatta a kitüntetések fölötti meditációját. Most már hangosan. Kiderült nemrég egyetemista fia, a szekrényfiókban matatva megtalálta a bűnjelnek minősülő kitüntetéseket, viccesen azt kérdezte, apa,

hát te is így kiszolgáltad az előző rendszert? Azóta gyakran motoz a fejében, mit is kezdjen a már megkopott fényű kitüntetésekkel, melyeket soha nem tűzött a kabát hajtókájára, mégha egy-egy rendezvényen ez kifejezett kérés is volt. Az invitáló meg hívón ott állt a figyelmeztető felszólítás, kérjük, a rendezvényen viselje a kitüntetéseit. Ő ezt soha nem vette komolyan. Annak idején, emlékszem, azért örült, hogy az ő munkáját is észrevették, bár az is igaz, előbb kapott Szocialista Kultúráért kitüntetést a művelődési ház gondoka, mint ő. Holott tiszteletdíjas népművelőként, a tanári munka mellett, ő ásta ki a múltból a település hiteles krónikáját, néprajzát, s ő alapozta meg sokéves gyűjtőmunkájával a helytörténeti gyűjtemény anyagát is.

Most viszont nem tudom hányadán állok ezekkel a kis plecsnyikkel, amik azért az életemhez tartoznak? Néha már-már bűntudatot érzek, hogy tisztességesen dolgoztam. Soha nem politizáltam, nem voltam tagja a pártnak, néhányszor meghívtak a népfrontülésekre, ahol elmondtam a véleményem egy-egy kérdésről. Ennyi. Tettem a dolgom, mint a tízmillióból a legtöbb. Igaz nem voltam ellenálló, ellenzéki sem. Nem üldöztek, nem zaklattak, de nem is ajnároztak. Most meg ott tartok, hogy a gyermekem elől dugdosni kell ezt a néhány

kitüntetést, amire ugyan sohasem voltam túlságosan büszke, mert esetlegesnek, külsőségnek tartottam, de nem is szégyelltem. Olyan tudathasadásos érzéseim vannak, mint akinek az énje kettévált, s nem tudom melyikbe kapasz- kodhatom bele, hogy megtaláljam magam.

Tehát úgy látom, elhatároztad, hogy átvilágítod magad — próbálkoztam ismét az oldottabb hanggal, amikor barátom egy szusszantásnyi szünetet tartott a monológjában. De továbbra sem sikerült átbillenteni egy derűsebb égtájra. Sőt, fáradozásom még inkább lehangolta. Ti toliforgatók — nézett farkaszemet velem — mindenről cinikusan vélekedtek. Azt hiszitek az embernek manapság egyéb dolga sincs, mint az önelemzés, az önkeresés, a meditáció. Egy csudát — emelte fel a hangját szokatlan magasra. Ez csak mellék- zönge, mutatott az árválkodó kitüntetésekre, sokkal nagyobb gondom is van ezeknél. Mondjam? Hallgatásom buzdításnak véve, egy kicsit enyhültebben folytatta. Azt sem tudja, harmincéves pedagógusi múlttal a háta mögött, hol fog tanítani az ősztől. Jelenlegi iskoláját — ahogy ő nevezte — „egyházosították" ő pedig lévén nem hívő ember — bár életében soha nem volt kommunista, a tudományokra alapozva fejlesztette ki saját meggyőződését — nem kívánja megváltoztatni a biztos egzisztenciája reményében a meggyőződését, sem pedig eltitkolni azt. Már pedig így nem folyamodhat lelkészi ajánlásért, amely garantálhatná számára az iskolájában való maradását. így az országosan jegyzett és elismert szaktekintély — ezt már én teszem hozzá — könnyen állás nélkül maradhat.

Tanácstalanul meredtünk hát az asztalon heverő kitüntetésekre, mintha azokon akarnánk számon kérni, most már nem is annyira a múltat, mint inkább a jövőt. De ez reménytelen vállalkozás. Tisztában voltunk vele mind a ketten. Pedig van közöttük olyan Árvízi Emlékérem is, amelyet a nagy tiszai árvíz idején tanúsított bátor magatartásáért kapott, emberek tucatját mentette ki, saját élétét sem kímélve, az örvénylő hullámokból. Éz talán rendszersemleges, jegyezte meg, mint aki mégis túljutott a hangulatát bénító küszöbön, ezt valószínű mégis megtartom. Mindketten jól tudtuk, a kedélyes, hangulatos, cinikus, élcelődő terefere nagyonis komoly kérdéseket takar. Nem kevesebbet, mint azt, vállalhatja-e az ember fenntartások nélkül, nyugodt lelkiismerettel, netán emelt fővel, nem pedig lesütött szemmel az eddig végzett munkát. Felelős-e az ember azért, amiről nem tehet, hogy beleszületett — tízmillió társával együtt — egy adott világba, amely kialakított társadalmi,

erkölcsi, magatartásbeli írott és íratlan normáival — évtizedekig meghatározta az egyének életútját. Legalábbis a főbb csapásokat, amin haladhatott. Érdemes-e, igazságos-e ébren tartani, sőt fölnevelni magunkban egy újfajta kollektív bűntudatot, amely arra a hamis tézisre épülhet, aki a korábbi években saját szakmai és emberi önbecsülése, előbbrejutása, családja érdekében tisztességgel végezte a rábízott munkát, az az egypárti rendszert erősítette, következésképpen azt ma, bizony, szégyellni kell. De ez nem igaz. A becsületes, másoknak nem ártó munkát soha és sehol sem kell szégyellni.

Belső szorongásunkat oldani akarva, néhány pillanatra semleges vizekre eveztünk barátommal. Egy nemrég látott filmről kezdtünk beszélni, amit a tévé sugárzott a nagy színész és rendező, Várkonyi Zoltán születésének évfordulója emlékére. Mélyen emberi és művészi film volt ez egy sereg kiváló színésszel, de bizony, az előző rendszerben játszódik és természetesen akkor készült. Vajon Várkonyi Zoltán és a többi neves színészünk, rendezőnk is szégyenkezne, ha élne, mert ezekben a filmekben játszott, ezeket rendezte, — latolgattuk. Egymásután idéztük a világ filmtermésében előkelő helyeket elfoglaló alkotások címét, aztán könyvek, zeneművek, tudományos eredmények kerültek szóba, amelyek az elmúlt évtizedekben születtek. Vajon ezeket is meg kell tagadni az alkotóiknak? Vagy a világhírű magyar építőművészet alkotásait, Ma- kovecz és társai által létrehozott épületegyütteseket is felejtsük el, legyintsünk rájuk, mert az előző rendszerben öltöttek testet? Ez abszurd és követhetetlen szellemi, lelki önpusztítással, öngyilkossággal felérő cselekedet lenne. Amit ez a nép — akár a legnehezebb időszakban is — létrehozott, az meglévő érték, nemzeti kincs, ezt senkinek, még az alkotójának sincs joga semmisnek nyilvánítani. De nem is hinném, hogy lenne olyan épeszű hazánkfia, aki erre vállalkozna. Sajnos azonban némely politikus, esendő pillanataiban, mégis ezt sugallná, emberek millióit arra szeretné késztetni, hogy lapítsanak a saját hazájukban, mert úgymond kiszolgálták a réqi rendszert.

Idekívánkozik talán a mostanában közszájon forgó mondás, amely szerint a tehetség- telenség, emberi butaság, gonoszság rendszersemleges. Teljesen mindegy milyen a rendszer, a politika. Barátommal ezt úgy fejlesztettük tovább, ha ez így van, márpedig minden jel erre mutat, akkor ennek az ellkenkezője, a tehetség, a szorgalom, a lelki- ismeretes munka, az emberek iránti kötelező tisztelet is rendszersemleges.