Kelet-Magyarország, 1992. június (52. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-13 / 139. szám
1 0 I i3 Xsíei-Maawrorszm kétiwi mtüékkte ZEN-szerzetes Párizsból Réti János Egy asztal tetején ül, mint a megismerés legmélyebb titkait rejtő eleven háromszög. Feje kopaszra nyírt, tekintete látszólag a földre, maga elé irányul, de mi, akik tanúi vagyunk bemutatójának, mégis biztosan érezzük, nem néz sehova. Yvon Bee Myoken a francia nemzetiségű ZEN-ván- dorszerzetes gyakorlatának tudnivalóit szaggatott monoton- sággal sorolja angolul, amit tolmács — aki maga is foglalkozik ZAZEN-nel — ad tovább hallgatóságának. — A pózt, a testtartást Buddha örökítette ránk... Ebben a jellegzetes helyzetben a legfontosabb: térdünkkel nyomjuk a földet, fejünkkel az eget!... Egy méterre magunk elé nézünk, de nem egy pontra!... A külvilág zajait hallhatjuk, de ne kövessük!... Kezünket kulcsoljuk össze ölünkben, hüvelykujjainkat érintsük össze vízszintes tartásban.... A bemutatója húsz percig tart. Amikor befejezi, egyszeriben felenged. Megváltozik, valósággal új életre kel. Kérdezik és válaszol. Olykor színészeket meghazudtoló arcjátékkal kísérve igyekszik megismertetni azt a belső állapotot közönségével, amit ő a legfelső tudati szintnek nevez. A test, a lélek, a szellem abszolút harmóniájának, amely a ZAZEN gyakorlása során jön létre az emberben. — Hogyan válik egy európai, Európában, keletről jött élet- felfogás vagy filozófia avatott szerzetesévé, terjesztőjévé — kérdezik tőle, miközben akik meg akarják próbálni a gyakorlatot ülőpárnáikkal már helyüket keresik a terem végében. — A ZEN valóban keletről, közelebbről Indiából származik, onnan jutott el Kínába, Japánba, majd negyedszázada ide hozzánk, Európába, de ennek így nincs jelentősége. Bennem sincs semmi keleti. Se az orrom, se a szemem, se a gondolkodásom. Francia vagyok és tizenhét éve a ZEN híve, ami nem kelet és nem nyugat, nem vallás és nem filozófia, hanem minden együtt. Maga a gyakorlat, a ZAZEN út az ember legtermészetesebb valósága, a legmagasztosabb állapot, a legteljesebb szabadság felé. A ZEN lényegénél fogva nem ír elő és nem korlátoz, ellenkezőleg: teljesen felszabadít! Azáltal, hogy tagadja az egyéni és társadalmi célok elsődlegességét, az anyagi javakért való küzdelmet, a normákat és kategóriákat. Mindazt, ami határt szab az ember legtermészetesebb kiteljesedésének. A ZEN állapota nem más — ahogy Yvon Bee fogalmazza —, mint lebegés a változás tetején. Szerintük szellemi működésünk a gondolkodás és nem gondolkodás állandó hullámzása. A célok eléréséért, előnyökért folytatott tevékenykedés, a normákhoz, kategóriákhoz való alkalmazkodás növeli az irányított, a magunkra kényszerített gondolkodás arányát. Annyira, hogy az emberek legtöbbje nem ismeri eredeti énjét! Nos, a ZAZEN-gyakoriat — mert minden mással ellentétben nálunk a gyakorlat során születik meg az elmélettel való azonosulás — ezt az arányt fordítja vissza azáltal, hogy engedi a gondolkodás — nem gondolkodás szabad váltakozását az önmegismerés, öntisztulás érdekében. Egészen addig, amíg már képesekké válunk mintegy kívülről látni, értékelni, irányítani, vagy elfogadni a személyiségünket. A meditáció hátásáról szólva elmondja, hogy eleinte valósággal elárasztanak bennünket a legkülönfélébb, szüntelenül változó gondolatok. Nagyon fontos, hogy egyiket se ragadjuk meg, hagyjuk szabadon tovább áramlani. Ez kezdetben nem könnyű. Ilyenkor legjobb, ha a hüvelykujjak érintkezési pontjára koncentrálunk. Idővel aztán elkövetkezik a letisztulás, önmagunk fokozatos megismerése. Bizonyos gondolatok, gondolatcsoportok ugyanis mindezek ellenére ismétlődnek, visszatérnek, kiemelkednek a többi közül. Ezekből derül ki, hogy ön- szabályozó akaratunktól függetlenül mi foglalkoztat, mi akadályoz, mi ösztönöz bennünket. Ez a ZEN-állapot: a test és lélek tökéletes egyensúlya és egysége. A ZAZEN közösségi gyakorlat, akik elkötelezik magukat iránta, azok az úgynevezett do- jókban jönnek össze meditációra. — Minek köszönhetjük látogatását? — kérdezem tőle mielőtt belekezdene a gyakorlat tanításába. — Rendszeresen járom Európa országait, hogy követőket toborozzak, dojókat szervezzek. Magyarországra ezen kívül a nemrég elhunyt nagy ZEN-mester, Mokusho Zeisler emléke iránti tisztelet hozott, ő ugyanis itt született. — Hogy élnek a ZEN követői? — tartom fel még egy gondolatnyi időre. — A gyakorlatoktól eltekintve úgy, mint bárki más, de megszabadulva az anyagi javakhoz, előmenetelhez, szabályokhoz való kötődéstől. Tolmácsától még megtudom, hogy Yvon Bee 44 éves, jogi és filozófiadiplomája van. Küldetését részben családja, részben az európai ZEN-közössé- gek finanszírozzák. Ezalatt az érdeklődők elhelyezkednek párnáikon félkör alakzatban. A mester közéjük telepszik és mutatja, magyarázza a gyakorlat, a ZAZEN minél tökéletesebb elsajátításának módját. Egy számunkra szokatlan és ismeretlen utat magunktól önmagunk felé. Filmes Dosszié Nagy István Attila A tavalyi könyvhéten indult útjára egy könyvsorozat. A Képzőművészeti Kiadó Dosz- szié könyvei elsősorban esztétikai kérdéseket boncolgatnak. Több olyan írás is megjelent eddig, amelyek nehezen voltak hozzáférhetők, illetve még nem juthattak olvasókhoz. Erdélyi Miklós Művészeti írások című kötete gyűjteményes formában tartalmazza a már életében megjelent írásokat. Pete mák Miklós F.I.L.M. címmel gyűjtötte egy kötetbe a magyar avantgarde film történetének dokumentumait. A sorozat harmadik köteteként egy életrajzi interjú látott napvilágot Az eltűnt idő mérnöke címmel, amelyben Marcel Duchamp, a század egyik legjelentősebb képzőművésze vall önmagáról. Az idei könyvhétre ismét két • érdekes kötettel rukkolt ki a kiadó. György Péter Az elsüllyedt sziget és Kovács A. Bálint Metropolis, Párizs című munkája. A magyar avantgarde akkor került a kutatás fő irányvonalába, amikorra a története már lezárult. György Péter tanulmánykötete nemcsak képet ad a kortárs művészetről, hanem értelmezi változásait is. A Vajda-életműről szóló írásában a zsidó származásnak és a baloldali tradíciókhoz való tartozásnak két meghatározó kérdését elemzi. Érdekes megjegyzéseket fűz az ötvenes éveket bemutató képzőművészeti kiállításhoz és a filmbeli munkásábrázoláshoz. A kötetből felfedezhetjük Voj- nich Erzsébet művészetét, Otto Murehl munkásságát. Egy időben sok vita folyt Magyarországon a filmesztétikai nevelésről. Jó és hasznos kezdeményezések mindig voltak, de igazából az oktatás- irányítás nem vállalta fel a feladatot. Pedig a filmművészetben olyan lehetőségek rejlenek, amelyeket eredményesen lehet felhasználni a pedagógiai munkában. Az érdeklődő tanárok azonban magukra maradtak, a filmforgalmazás is új utakat keresett, s a művészi film eljutásának esélyei a szélesebben vett közönséghez erőteljesen lecsökkentek. Kovács András Bálint kötete a filmművészet úgynevezett ,,expresszív” vonulatát vizsgálja. Felvázolja az expresszioniz- mus és az avantgarde viszonyát. Kiemeli a háború előtti német filmművészet hagyományait és a francia új hullámot. Tematikai, illetve technikai kérdések köré csoportosítja a konkrét filmelemzéseket. A kötetet jegyzet, névmutató és bibliográfia egészíti ki. A témáról első alkalommal jelent meg magyar nyelvű összefoglaló munka, így nemcsak a filmkedvelők, hanem a szakmában dolgozók, kutatók körében is méltán számíthat érdeklődésre. (Képzőművészeti Kiadó, 1992) ■' ________________________________ 1992. június 33, Nézelődés a francia iskolákban Kuknyó János Dánia után Franciaországba ment közoktatást tanulmányozni megyénk negyven pedagógusa. Az úticél kiválasztása nem véletlen, a francia iskola és az azt kormányzó oktatáspolitika — bár ez utóbbi házigazdánk szerint az elmúlt 200 évben nem változott — egyszerre mutat kemény konzervatív s mindent megengedő liberális vonásokat. Mintha a tűz a vízzel keveredne. A francia iskolában pl. a mindenható szakfelügyelő úgy háromévenként egyszer leosztályozza a tanárt. Egytől húsz pontig terjedő intervallumban kapja meg ki-ki munkája, szakmai sikerei alapján a maga 12-15 vagy 18 pontját, amivel aztán az iskola kezd, amit akar, vagy amit tud. Ugyanakkor ez a tanár nem osztályozhatja az első öt évben a tanítványait, egyszerűen azért, mert nincs osztályozás, nincs érdemjegy, de van helyette a mi fülünknek igen rosszul hangzó automatikus továbbhaladás, illetve alku a szülővel, ha kell, hogy maradjon még egy-egy évig a gyerek a kívánt iskolafokozatban. Ha nincs konszenzus, akkor nincs ismétlés sem, a gyermek továbblép, a pedagógiai konzekvenciák viselése pedig az iskola dolga. A vizsga azonban itt is a kimenetszabályozás egyik eszköze, 16 éves korban az általános képzés szakaszát ezzel zárják. Itt már ha kell, évismétlésre is utasítják a tanulót. Súlyára, keménységére jellemző, hogy a bukás aránya a múlt évben 12,6%-os volt. Ez az iskolarendszer struktúrájában és szervezettségében is egyedülálló. Az iskolarendszer vertikális tagozódásában a gyermek 3—6 évig óvodába jár (de nem kötelezően), 6—11 évig az elemi iskola padjait koptatja, 11—15 év között a college-ben lezárul az általános műveltséget közvetítő képzési folyamat. A diák most már válaszút elé kerül: vagy 3 éves líceumban vagy 3-4 évig technikumban készülhet az érettségire. Aki viszont el akarja kerülni az érettségi gyötrelmeit, az 1-2 éves szakképzés keretében válhat mesteremberré. A francia oktatás szervezésében különleges helyet foglalnak el a tanulási ciklusok, pl. egy ciklus az 1—3 osztály, ahol a tanulás, a művelődés alapkészségeit kell elsajátítani. A művelődési tartalmak és követelmények időkeretével a cikluson belül a tanár szabadon gazdálkodik, a teljesítmény is a ciklus végén mérettetik meg. A gyerekek a francia iskolában is heti öt napon át tanulnak, a hét azonban két részre oszlik, a szerda a szabadnap, amellyel a diák és a szülő rendelkezik. Az elemi iskolában 9 órakor kezdődik a tanítás, mégpedig úgy, hogy délelőtt is három, délután is három óra a kötelező foglalkozás. Természetesen délelőtt a könnyebb, délután a nehezebb tárgyak alkotják a tanrendet. A tanítási évet ugyancsak négyszer 7 hetes ciklusra osztották fel, s a ciklusváltás egy-egy pihenőhét beiktatásával történik. A francia iskolarendszerben a mienktől eltérő a hierarchia. A legnagyobb prioritást a szakképzés (technikumok) élvezik, itt a legnagyobbak a ráfordítások, a tanulóifjúság elitjének jó része is ide áramlik. Ezt követik a gimnáziumok, s a rangsor aljára itt is az általános képzés szorul. E prioritások azonban nem hordanak áthidalhatatlan végleteket, pl. az oktatás koncepcióihoz minden iskolafokozatban hozzárendelik a szükséges anyagi és személyi feltételt. Az elemi iskolát pl. a kis létszámok a mieinknek egy tanulóra esően csaknem dupláját nyújtó terek, a mérsékeltebb követelményrendszer teszi humanizálttá, tanító iskolává, amelyben a békesség, a nyugalom, a személyiség megjelenítése és az aktivitás formagazdagsága az érték. A szakképzésben viszont a csúcstechnika csodálatos eszközei mellett állnak a hallgatók, mindent megkapnak, ami a holnapi munkába állásukhoz szükséges. Fölkészítik őket a nagyipar automatizált világára, éppúgy mint a kisipar vagy magánműhelyek ismeretkészség- szükségleteire. Figyelemre méltó az alternatives megjelenése is. Az iskolafenntartásban csaknem mo- nopolisztikusan jelenik meg az állam szerepel. Pl. Royan, 20 ezres város, turistaparadicsomában csak egyetlen egyházi iskola található, magániskola pedig nincs is. A tartalmi alternativitás azonban irigylésre méltóan sokszínű. Pl. a líceumban (gimnázium) hétféle érettségi fakultásban válogathat a tanuló, mielőtt az intézmény kapuit átlépné. Az A- tól H-ig terjedő skálán pl. aki az A típusú képzési szisztémát választja, annak három éven át filozófiát, történelmet és három idegen nyelvet kell tanulnia, de matematikát egyáltalán nem. Az E típusban viszont matematikát, fizikát tanul és nyelvet, de történelmet nem. Nyelvet minden típusban kell tanulni, azaz a nyelv az érettségi szerves része. A nyelvoktatás jelentősége ugyanis Franciaországban felértékelődött, ennek ellenére csak a 10. éves korban kezdik a világnyelvek tanulását, elsősorban az angolt, a németet és a spanyolt. A választék azonban fokozatosan bővül, Royan egyik líceumában pl. a tanulók hét idegen nyelv ajánlatából választhatnak, az iskola ugyanis az igazgató szerint csak ennyinek tudta a feltételeit megteremteni. A francia iskolában — mint egyik felügyelő fogalmazta — hit és világnézetileg „laikusokat” nevelnek. Az iskolában vallásoktatás nincs, ez a család és a parókiák feladata, erre a szerdai szabadnap időkereteit használhatják fel az érintettek. Külön érdekessége a francia oktatási rendszernek az oktatásirányítás szélsőséges centralizáltsága és kemény bürokratizmusa. A nagy francia forradalom után kialakult szisztéma ma is él, és mindennemű támadással szemben védi hadállásait. Az oktatási tanácsok (tankerületek) élén rektorok állnak, akik saját igazgatási apparátusuk irányításán túl népes hatósági jogosítványokkal is rendelkező tanfelügyelői gárdát alkalmaznak. 70 elemi iskolára jut egy felügyelő. Hatáskörük a magán- és egyházi iskolákra is kiterjed, de ez az apparátus végzi a szakmai szolgáltatásokat is pl. továbbképzéseket, információs rendszerek működtetését vagy a pályaválasztást, a vizsgáztatásokat stb. Ez az apparátus döntően pályázatok és az ezekhez kapcsolódó vizsgákon keresztül választódik ki, amiként az igazgatói megbízatást is csak egy fél éves bentlakásos tanfolyam sikeres elvégzését követően lehet elnyerni, mégpedig kinevezéssel és nem választás útján! E szakapparátusok élére a vezetőket a régiószinten a miniszter, alsóbb szinten a helyi tanácsok nevezik ki. Főleg magasabb szinten e funkciók a mindenkori párterőviszonyok alapján töltődnek be, ezért vendéglátóink panaszkodtak is, hogy egy régióban működő szervezet élén a rektorok esetenként félévenként is cserélődnek. A franciák többéves előkészítés után 1989-ben fogadták el az új oktatási törvényt. Ennek nagy érdeme a 11—15 év közötti gyerekeket befogadó college névre keresztelt alsóközépiskola egységesítése volt, melynek révén sikerült kitolni a középfokú iskola megválasztásával kapcsolatos szelekció korhatárát. A törvény hármas céljáról beszélve, azaz, hogy az oktatási rendszer jobban igazodjon az új gazdasági realitásokhoz, tegye rugalmasabbá a túlzottan bürokratikus oktatási rendszert és hatékonyabban kezelje a hátrányos helyzeteket, vendéglátóink eléggé fintorogtak. A várt reformhatásuk az iskolában még alig érzékelhetőek. A mali- ciózus reflexek arra utaltak, hogy a bürokrácia továbbra is nagy úr a francia iskolák felett. Amit istenigazában akkor értettünk meg, amikor viszontláto- gatásuk felől érdeklődve vendéglátóink némi iróniával megjegyezték: jönnek mihelyt a papírmunkát el tudják végezni. Mert egy francia igazgatónak ahhoz, hogy elhagyja hazáját be kell szerezni a város, a megye, a régió és végezetül a miniszter engedélyét. Ehhez bizony idő kell. Az iskolákat járva úgy tűnt, hogy Európának e jobbik felén az oktatásra ha másból nem is, ebből van elegendő. Vegyél banántot Mizser Lajos — kérlelte a bolt előtt az anyját egy gyerek. Sokan megütköznek ezen, hiszen az értelmező szótárban banán szerepel. Ez igaz, de... Lássunk akkor hason- lóakat! Hogy is írja Csokonai? ,,Te lehetsz írja sebemnek gyönyörű kis tulipánf’. Ezek szerint ő sem tudott magyarul? Persze, hogy tudott és a gyerek is tud. Úgynevezett inetimologikus (nem elemezhető) hanggal találkoztunk, amely többnyire a -n végű szavak végén jelentkezhet — akár szükség van rá, akár nem. A balin nevű halat sokfelé nevezik balint- nak, a csalán népi neve lehet csilánt, a marcipáné marcipánt, a jázminé jázmint. Igaz, ma már rubinról beszélünk, de Petőfi „ajkaidnak lángoló rubintkövé-rő\ ír egyik szerelmes'versében. A -t azonban megmaradt a melléknévi változatban rubintos. A rozmaring szó g betűjén ma már senki sem csodálkozik, pedig éppen olyan inetimologikus, mint a fentebbiek. Más nyelvjárásban itt is t van, miként a Kádár Kata című székely népballadában már rozmarint-szált olvashatunk. A banánt is a felsoroltak mintájára, hatására keletkezett. Az efféle szavak tehát nem szabálytalanok és nem gyerekesek. Legfeljebb szokatlanoknak érezzük, esetleg népiesnek vagy régiesnek minősítjük őket. Hagyjuk meg tehát annak! Cs^D