Kelet-Magyarország, 1992. május (52. évfolyam, 105-127. szám)
1992-05-16 / 115. szám
1992. május 16. Ä ‘KeCet-‘Magyarország hétvégi meCttihlete 1 1 Nyugtalan homokon Kovács Éva ehangoló a kép, L amely Nyírpilis felé haladva fogad. A kövesét egyik odalán hatalmas táblában még vágatlan a tavalyi kukoricaszár, csontszáraz leveleit kitartóan zörgeti a kora nyári szél. A határ másik oldalán jobb sorsra érdemes facsemeték árválkodnak, alig vastagabbak egy ostornyélnél. Gyarapodni, növekedni a közeljövőben sem igen fognak, hiszen körülöleli őket a gyom, a dud- va, alaposan megcsappanva, elrabolva tőlük a földben található éltető tápanyagokat. Kapára, emberre vár a föld, mégis árva, gazdátlan a pilisi határ. Nem derűsebb a kép a faluba érve sem. A szélső házak előtt valamikori gazdaságra, gazdálkodásra utaló jelek: rozsdamarta, ócska cséplőgép, horgas csőre árván néz a semmibe. Olyan rég volt, tán már el is felejtette az időt, amikor frissen aratott búzát láthatott. Odébb egy dohánypajta csontváza. A vastag gerendák talán már elfelejtették, hogy izmos férfiak, ügyes kezű asszonyok kapaszkodtak a szerdafára, hogy felkötözzék a frissen fűzött, llatozó dohányleveleket. Rég volt, igen rég lehetett, amikor a dohányzsírtól fény- ő ruhában fűzték fel a Virgíniát, meg a szabolcsi, hevesi dohányt — s a pajta hűvösé- aen nemcsak a munkára, de a beszélgetésre, a nótára, io meg az ebéd utáni dele- 'ésre is mindig jutott idő... A házak se igen mutatnak /idámabb képet: sokan közülük bedeszkázott ablakokkal, bevert, törött üvegekkel várják az enyészetet, netán a szebb jövőt. A tornác mellett futó szőlőlugasok adják fel talán legutoljára: itt a jó idő, hát ők kihajtanak! Nem törődnek azzal, kerül-e közelükbe vagy metszőolló, per- metlé... Kár persze a múlton merengeni, a régi időket emlegetni, hiszen töprengésre épp elég okot ad maga a jelen. A polgármesteri hivatalban igen csendes a kora délután. Egyetlen ember, a titkárnő van jelen, a többiek ilyen-olyan okok miatt hagyták oda a hivatalt. Okuk, alibijük van. A polgármester főállásban a nyírbátori erdő- gazdaságnál dolgozik, a falu gondjait a délutánra hagyja. A jegyző sem csak a pilisieké, körjegyzőként több falu ügyét is a lelkén viseli. A titkárnő — szép arcú, fiatal teremtés — készséggel áll a betoppanó rendelkezésére, felel, amire tud. Nem sok idő marad a cse- velyre. Vendég, pontosabban ügyfél érkezik, öt ív vadonatúj indigót kér. — Most indul az üzlet, a papírmunkához kell — ad a kérdő tekintetet látva magyarázatot Tóth István vállalkozó —, majd lassan megered a nyelve, sorolja gondjait. — A téeszben dolgoztam korábban, voltam én ott erdész, kertész, növényvédő, meg az isten tudja, mi minden. De otthagytam, nem bírtam a környezetet. Jártat- tam a szám, hát ráfizettem — foglalja össze tömören a lényeget a melegítős fiatalember, aki, mint kiderül, az első szabad választások idején se nagyon tudta elhallgatni véleményét. Nem a maga, a faluja miatt apellált, sok nyírpilisi nevében mondott véleményt. S hogy ez sokaknak nem tetszett? Ugyan hogy is tetszett volna? A megbíráltak ma még csak a legritkább esetben szokták megfogadni, netán megköszönni az építő jellegű kritikát. — Szétmegy, tönkremegy az egész falu. Az emberek munka nélkül, a határ műveletlen, áll az élet. A téesz egyben maradt, a sok-sok pénzért felépített fűrészüzemet lassan megeszi a rozsda, de a téeszelnök, a vezetők azért megkapják a havi hatvanezer forintot... — zo- horál változatlan indulattal Tóth István, aki másik nagy fájdalmát se tudja, nem is akarja elhallgatni: sok itt az ingyenélő, dolgozni közülük alig néhány akar. — Anyámtól már másodszor lopták el az összes csirkét, de mind a kétszer megvárták, amíg akkorára felneveli, hogy már enni lehet... A pici irodába besüt a délutáni nap, körbejárja, fénybe öltözteti a bútorokat. Nincs sok dolga velük — gondolhatná, aki a pilisi hivatalon végigtekint: a minimális berendezést találja, asztal és szék, no meg egy régi írógép képezi a berendezést. — Egyetlen fillér nélkül kezdtük az önálló életet — mondja Kiss László, a falu ifjú polgármestere. Irodára nem költhetünk, nem is akarunk. Mint Piricse társközsége, egy kalapból gazdálkodott Pilis, s talán senkit nem lep meg, hogy „válóperük” ma már a bíróságnak ad munkát. Nincsenek ezzel egyedül. A különbség legfeljebb csak annyi, hogy itt a peres felek egyike — Piricse elismerte, s jogosnak tartja a pilisiek hétmilliós követelését. A hivatal tehát szegény, akárcsak az itt élő emberek. A falu 675 lakójából ez idő szerint pontosan húsznak van munkaviszonya, a többiek munkanélküli- vagy éppen szociális segélyekből tartják fenn magukat. Lenne hát mire költeni, ha éppen lenne miből. A terveket ezért a lehetőségekhez igazítják az itteniek, csak olyasmit álmodnak, aminek eléréséhez ébren is esélyük van. — Ravatalozót építünk, s megkaptuk a pénzt egy Nyírpilist és Nyírbátort összekötő, négy méter széles út megépítéséhez is. A munkálatokat még ez évben, várhatóan július végén elkezdjük, s ezzel csökkenhet a falu és város közötti távolság is. Nem lesz olcsó dolog, de hétmillió-egyszázezret az államtól kaptunk, a többit meg mi magunk álljuk. A Piricsétől remélt hétmillió pedig az iskolára megy. Szemléltetőeszközöket, az oktatást segítő dolgokat vesznek majd belőle, hiszen a táblán és krétán kívül a pilisi iskolában most alig van valami. Az önállósodásnak ára van, s ez esetben ezt az árat az itt élő gyermekeknek is meg kell fizetniük. Amit lehet, megtesznek így is. Kevés olyan tisztán tartott iskolaudvart, felgereblyézett, rendben tartott virágágyat látni, mint éppen a pilisi iskola környékén. Az igazgató, göndör hajú, szakállas fiatalember mégse igen akar az idegennel szóba állni. Igaz, csak azután, hogy megtudja ki vagyok. Úgy tűnik, elege van a nyilvánosságból, mivel a közelmúltban bőven volt benne része. A pilisi pedagógusok sztrájkjáról annak idején nemcsak a megyei lap, számos országos újság is beszámolt. — Nem nyilatkozni, dolgozni szeretnénk — hárítja el a kérdést Kiss Árpád —, hiszen bőven van tennivalónk. Első feladatom egy olyan ütőképes csapatot kialakítani, akikkel együttgondolkodva és -dolgozva megtehetnénk, amit a gyermekek érdekében kötelességünk megtenni. — Nagy hátrány az itteni gyerekek számára az igénytelenség, a lehúzó környezet. Sajnos, kevés a gyerek, kénytelenek vagyunk összevont csoportokban tanítani, s bárhogy is szépítjük, ez nem az igazi... — mondja Kiss Árpád, majd rögvest hozzáteszi: — De ne így tessék ezt írni, még azt hihetnék az itteniek, hogy pesszimista vagyok. Márpedig én úgy jöttem ide, hogy teszek, hogy teszünk a faluért valamit, bár tudom, szép szavakból ma már nem lehet megélni, kőkemény profizmus uralkodik. Ha nem így lenne, nem is maradna ennyi ideig ezen a vidéken — ismerem el magamban beszélgetőtársam igazát, akinek szavait hallgatva a polgármesterre, meg arra gondolok: milyen jó, hogy élnek még ma is megszállott emberek, akik tizedannyi pénzért ötször annyit dolgoznak, mint némelyek, s akik a legnehebb helyzetekben sem veszítik el optimizmusukat. Ha könnyebb életre, látványos sikerre vágynának, egyetlen percre sem lenne szabad itt maradniuk. De ők maradnak, s bár panaszkodnak néha, újra meg újra a feladatoknak feszítik magukat... Feladat pedig ezen a vidéken bőven akad. A nagy lehetőségek, a vállalkozások korszakában a pilisiek előtt is nyitva áll az élet. Kivehetik a földjüket, indíthatnak vállalkozásokat, megvalósíthatják ötleteiket, no meg önmagukat! Csak legyen hozzá erő! Mert mint kiderül, abból kéne most rengeteg adag! Mert vannak ugyan, akik az iskolaigazgató szavaival szólva, ,, belekaptak a földbe", de biztosan mondhatjuk, sokáig nem bírják egyedül. Pénz nincs, gép nincs, az állatok kikoptak — akkor mivel, hogyan műveljék a megszerzett földeket!? szívem fáj, amiA kor látom, hogy a huszadik század végén újra sarokkal vetik a tengerit! — sóhajt az igazgató, aki a jelekből ítélve úgy látja, emberi sorsok mennek majd rá a megcsillantott, de meg nem kapott lehetőségekre. Nem vigasztalja, hogy ebben Nyírpilis nincs egészen egyedül... A pilisiek szerint az ő falujuk már majdnem a világ vége. De remélik, lesznek még közelebb...
