Kelet-Magyarország, 1992. május (52. évfolyam, 105-127. szám)

1992-05-16 / 115. szám

1992. május 16. Ä 9(e[et-fMagyarorszáy hétvégi mettéihlete 1 7 Temető papír Marik Sándor E ltemet bennünket a papír. Néha már arra gondolok, a pénz­ügyi kormányzat érdekelt a papírfogyasztás emelkedé­sében, hiszen évről évre, hónapról hónapra újabb és újabb teendőket talalnak ki, amelyek mind a papírmunka gyarapodásával járnak. Még alig szoktuk meg az évenkénti adóbevallást. Nem sajátítottuk el azt sem, hogy szinte minden kiadá­sunk közben arra is kell gondolnunk, vajon nem adóaalapcsökkentő-e az az összeg, amit éppen kifize­tünk. Mert akkor kérni kell számlát is, amit hónapokon át őrizhetünk, s az elszámo­lás után még öt évig meg­tarthatunk. A született könyvelőktől eltekintve az emberek több­ségétől idegen, hogy évekig rendben megtartsák azokat a napi bizonylatokat, ame­lyekre különben már semmi szükség nincs. Annál több olyan emberről tudok vi­szont, aki jókora gyomoride­gességgel kutatja át a csa­ládi irattárat minden alka­lommal, amikor egy régi papírra van szükség. Pél­dául a tavalyi adóbevallás idei módosításánál, vagy egy értékes tárgy garancia- jegyénél minden megvan, csak éppen az nem, amit keres. Adónál viszont „élet­veszély", ha nem találja. Lassan elérjük: irattár kell minden lakásba. Megpróbáltam áttekinteni, miket is kell nekem rendben megtartani. A jövedelem adópapírjairól mar szó volt. Egy gépkocsihoz kell most vezetői engedély, forgalmi engedély. (Ez rendben is van, ezek talán nélkülözhe­tetlenek.) Kell betétlap és újabban biztosítási igazoló­lap, súlyadópapír: legújab­ban zöld kártya, s nem árt, ha van egészségügyi kártya vércsoporttal. A legújabb: könyvelői véna nélkül ne is kezdjen az ember mostanában utazási költségelszámoláshoz, mert úgysem fog sikerülni. Nem tudom, az egyes emberek­től mennyit szív el majd ezúton a költségvetés, vagy fordítva: mennyihez juthat­tak (volna) hozzá egyesek. Bújkál bennem a kisördög, hogy a magángépkocsi munkahelyi használatához megkívánt adminisztráció többe kerül, mint amilyen összegről egy közepes cég esetében egyáltalán szó lehet. Nem beszélve arról, hogy ezeket az új elszámo­lásokat talán nem is lehet szakember közreműködése nélkül jól elkészíteni. És lehetne folytatni. Be­vallom, nem tudom, mi vol­na a megoldás, de azt ér­zem, hogy így, ahogy most csináljuk, s ahogy nő az egyes embgr adminisztrá­ciós terhe — nem jó. Pedig volt már jó példa is, csak­hogy a költségvetés mohó­sága miatt éppen az esett áldozatul. Amikor néhány éve a benzinárba beépítet­ték a kötelező biztosítást, hogy legyen kevesebb az adminisztráció, ugyanakkor igazságosabb a tehervise­lés: aki többet autózik, töb­bet fizet, aki kevesebbet, az kisebb összegre számít­hasson. Úgy vélem, lassanként elérkezik az idő, amikor az illetékeseknek mégiscsak el kell gondolkodniuk, hogy a döntéshozók egyik szem­pontja az legyen, miként lehet jobban, gyorsabban, egyszerűbben szervezni az ország és mindannyiunk életét. Félreértés ne essék: ez ügyben nem a befizetések ellen szólok, bár az sem öröm, hogy állandóan nő­nek, és újabb címeken kell fizetnem; hanem azért emelek szót, mert az állami bürokrácia nemcsak meg­sarcol, hanem engem is bürokratává akar tenni. Talpalávaló V an már vagy tizenöt esztendeje, hogy a szerkesztő kimondta az ítéletet: nem kell annyit foglalkozni a járdaszintű dol­gokkal — hol van egy kátyú, egy sérült fedlap, egy „bosszantó” —, hiszen az életnek vannak fontosabb dolgai is. Ezért aztán, ha meg nem is szűnt, alaposan lecsökkent lapunkban a jár­dahibák bírálata. Időnként azért nem árt a talpunk alá nézni, nem mindegy, miben botlunk meg. Sajnos, az alaphelyzet alig változott, legfeljebb a durva légkalapács helyett most már szebb munkát végző motoros fűrésszel vágják a bitument és a be­tont. Ám mintha átok ülne Nyíregyházán (útburkolat­ügyben). Lehet egy út évti­zedekig földes, hozzá sem nyúlnak. Ha azonban meg­csinálják a pormentes bur­kolatot, fogadást merek rá kötni: rövid időn belül fel­bontják, mert valamilyen ve­zetéket fektetnek le, vagy húznak át alatta. Nem kímélik a legforgal­masabb utakat sem: a Szé­chenyi, az Arany János, a Vasgyár utcának alig van ép négyzetmétere, a Bethlen Gábor utcát pedig egy éven belül már kétszer is felbon­tották. Tudom, elavult, kis kapa­citású, helyenként rossz minőségben kivitelezett kü­lönböző vezetékek hálózzák be a várost. Ennek ellenére talán mégis nagyobb szigo­rúságra volna szükség.-Hi­szen óriási pocsékolás, ha a már meglévő értéket újra és újra felaprítják. Tudom, nem a város pénzéből kell helyreállítani a felbontott utakat, járdákat. De strucc­politikát folytatnánk, ha nem vennénk észre: mindannyi­unk pénzét dobjuk ki az ab­lakon — elég sok alkalom­mal. Irigylem azokat a váro­sokat, amelyeknél a közte­rületek gazdája elég erős tud lenni ahhoz, hogy új burkolatot öt éven belül nem enged felbontani, vagy ha különösen nyomós indok nélkül mégis felbontanák, olyan magas pluszbefizeté­seket ír elő, hogy beruházó legyen a talpén, aki nyugodt szívvel kifizeti. S ha már a közterületek­nél tartunk, érdemes lenne figyelni arra is: vajon vég nélküli engedélyeket kap­nak nálunk a kivitelezők az utak, járdák elfoglalására? Nézem egyik-másik épít­kezésünket — még a me­gyeszékhely belvárosában is —, amelyeknél évekig korhadt kerítések és elfog­lalt járdák mellett közleked­hetünk, még jó, ha nem sárban. Az utóbbi években né­hány szemre is tetszetős szép épülettel gazdagodott a város. Vigyázhatnánk job­ban a „földszintre” is. A gazdát cserélt föld Most, amikor elérkezett a kárpótlás meg a téeszek fel­számolásának (?) ideje, ugyancsak időszerű az a kiál­lítás, amely az előzményekkel foglalkozik. Vagyis a földosz­tással és a kollektív gazdaság kialakúlásával.^ A nemrégitíen műemléki védettséget szerzett patinás Mezőgazdasági Múzeum egyik emeleti termében látha­tó a Földosztástól a kollektivi­zálásig című tárlat, amely do­kumentumokkal, fotókkal, tár­gyi emlékekkel idézi fel az 1945-től az ötvenes évek kö­zepéig terjedő évtizedet. Ebben az időszakban két nagy szerkezeti változás érin­tette a mezőgazdaságot és a földdel foglalkozókat. Az or­szág minden talpalatnyi terü­lete legalább kétszer gazdát cserélt. A földosztás minden korábbinál kisüzemibb, a kol­lektivizálás minden előzőnél nagyüzemibb jellegűvé alakí­totta a birtokszerkezetet, hi­szen 1961-re az 1,6 millió (!) egyéni gazdaságból alig öt­ezer állami gazdaság és ter­melőszövetkezet alakult. Az önálló egzisztenciát jelentő kisüzemek felszámolása a magyar társadalom alapját al­kotó parasztságot létében veszélyeztette. Bevezetőben még vidám képek tudósítanak a földosz­tás ünnepélyes pillanatairól. Az 1945-ös földreform — az ország összterületének 35 százalékát, összesen 5,6 mil­lió katasztrális holdat — jutta­tott egyéni gazdálkodók kezébe. Birtoklevelek, föld­osztó igazolványok, képek, könyvek, plakátok, iratok do­kumentálják az eseményeket. Látszólag lelkesen, a ma­guk akaratából tömörültek szövetkezetekbe a parasztok. Egymással versenyeztek a beadás teljesítésében (burgo­nyából szedés után három, kukoricából nyolc napon belül kellett beszolgáltatni), egy­mást megelőzve akarták aláír­ni a belépési nyilatkozatot. Látszólag. Mert a sok derű, a sok biza­kodó hangú röplap és vándor­zászló meg a munkaverseny­eredmények mellett ott van­nak a „szabotáló kulákok", a beadást megtagadó gazdák. Megszégyenítve, bíróság elé állítva, karhatalommal előállít­va, termékeiktől megfosztva. Megtudhatjuk, hogyan lett Túrkeve téeszváros, hogy melyik volt az ország legjobb sertéshizlaló gazdasága, hogy milyen felemelő esemény egy-egy zárszámadás, és hogy mennyit fizettek' mun­kaegység-előlegként az asz- szonyoknak. Lánctalpas traktor modellje, az első, traktoros nap ünnep­ségei. És egy ,.gyújtó" hangú plakát az alábbi szöveggel: „Traktorosok, brigádvezetők, gépészek! Politikai tudásotok növelésével vigyétek győze­lemre a téli gépjavításokat!” Gyapot- és gumipitypang- mezők, a szovjet agrármód­szerek hazai meghonosításá­nak diadala. Termelési sike­rek. Boldog téesztagok, bor, búza, békesség. Látszólag. * ________ Élete a Tisza Balogh Géza Már megszólalt a kakukk. Az ártér áhítatos csöndjé­ben mintha csak harangot húznának, száll, repül a hang, átbújik a kövér füzek, nyárfák lombjain, átsuhan a folyó há­tán, majd nekiütközvén a túl­oldali, millió fecskelyukkal megtűzdelt törőpartnak, visz- szatér az innenső lapályra, mely mögött a dús Ismbú fák valamelyikén a ligetek szirén­hangú madara ül. A kakukk. Beszél ott persze más ma­dár is ilyentájt, május dere­kán, de ha a kakukk megszó­lal, mindegyik elhallgat. Hogy mi lehet az oka...? Azt bizony a legöregebb, vizet járó em­berek sem tudják. Idős Bogár Ferenc sem. Pedig neki aztán lett volna alkalma megfejteni a titkot. Hetven esztendőnél is töb­bet töltött el a Tiszán! Most hetvenhét „ éves, s mióta csak az eszét tudja, a Tiszát járta mindig. Előbb az apjával, majd utóbb maga, egyedül. Halász volt az apja, halász lett ő is. Tiszatelek kör­nyékén faggatta a folyót, s hallgatta a mezők titokzatos madarát, a kakukk szavát. Böszörményben született, az anyja volt odavalósi, de mikor eszmélt, már a Tisza mellett, Vencsellőn laktak. Az Antalffy Részvénytársaság bérelte akkor a folyót, mint halászati felügyelő, az öreg Bogár az ő alkalmazásukban állt. Aztán felcsapott ő maga is halásznak, pedig erdészeti iskolája volt. Tiszatelekre köl­töztek, s attól fogva a két fiá­val járta a folyót. Ferenccel, meg Emillel. Emil a kisebbik, ő még ma is a víz mellett él, de Ferenc bátyánk beköltözött Nagyhalászba, a fiához. A Tiszán még nem volt az idén, még nem érezte a rügyező nyárfák kesernyés illatát, így aztán azt sem igen tudhatja, mire számíthatunk az idén, ám a hite azért nem hagyta el. Kint ül a tornácon s hálót kötöget. Szíjas, fekete arc, szívós, inas karok, látszik, hogy het­ven évig fújták a szilaj, tiszai szelek, hetven évig húzta a nehéz evezőket. Mondhatni, szokásos tiszai halászport­ré..., csak az a mankó, az a tolószék ne lenne! Mert Bogár Ferencnek hiányzik az egyik akadt. Abból pedig fenséges étkek kanyarít- hatók. Ám Bo­gár Ferenc rá sem hederített e drága falatok­ra. — Én nem adtam oda a k a r d h a I a t, vagyishát a gar­dát, meg a csu­kát azokért a felkapott hala­kért — moso­lyog már-már szégyellősen, hiszen tudja, hogy az étter­mekben egy- egy fogasszele­tért három­négyszáz forin­tot is, elkérnek. — Énfelőlem dicsérhették a süllőt, a kecse- gét! Ha az én drága felesé­gem gyenge-savanyú lében megpárolta a töltött márnát, pedig az is afféle hitvány, szálkás hal, hát én akkor a mennyben éreztem magam... Hideg, huzatos ez a terasz, nem csoda, hogy az öreg ha­lásznak e mondatoknál bepá­rásodik a szeme. Vagy a fele­ségétől búcsúzkodna, akit nemrég temetett..Milyen csodálatos asszony lett abból az egykori, szomszédos kis­lányból! Tizenkét vagy tizen­három éves lehetett, amikor a majdani ura kinézte magá­nak...? Bogár Ferenc akkor már komoly, tizennyolc éves fiatalember volt, de csak jó másfél évtized múltán köthet­tek házasságot. Mert közbe­szólt a háború. Harminchétben bevonult, s csak negyvennyolc tavaszán szabadult. Hozta magával a maláriát.^ Ha nincs a nagyha­lászi Mikuska doktor, ő akkor aligha élne. S aligha költözhe­tett volna ki az apjától örökölt halásztanyára. S nem beszél­hetne most arról, hogy milyen volt ott akkor az élet. — Rengeteg aprójószágunk volt... Olyan kis testű magyar libákat tartottunk, pont úgy vi­selkedtek, akár a vadludak. Csak hűségesebbek voltak. Ha eladtuk őket valamelyik fa­lusi, vagy környékbeli tanyasi gazdának, egy hét múlva már itthon voltak. Hazarepültek. Ám akkor még a Tisza is más volt! lába. Most két hónapja vágták le, nem bírtak az orvosok az érszűkülettel. Pedig, becsüle­tükre legyen mondva, mindent megtettek, hogy az öreg ha­lász újból vízre szállhasson. így itt ülünk hát a nagyha­lászi ház teraszán, nézzük a kertben kapirgáló tyúkokat, a szirmukat hullató fákat, és sajnálkozunk, hogy mért nem tíz, vagy tizenöt évvel hama­rább találkoztunk. Amikor a Bogár família még Tiszatelek határában, benn, az ártéren élt. Az maga volt a paradicsom. A falu jó három kilométerre, az a néhány magányos porta is a folyó mentett oldalán. A Tisza meg legfeljebb kétszáz méterre. Ä híres veremszögi kanyarral. Onnan lefelé, a ki­sebbik Bogár fiúé, Emilé — aki már maga is túl van a hetvenen — volt a folyó, felfe­lé meg a Ferencé. Ha azt a halat, amit ők ketten fogtak — s ha még hozzáadjuk azt, amit az apjuk zsákmányolt —, most eladnák egyben, megve­hetnék tán vele a fél Nyíregy­házát. Pedig a halászokat soha­sem fizették meg valami fé­nyesen. Ám a legtöbbjük nem is a pénzért szállt nap mint nap csónakba. Persze, sosem éheztek, mert ha nem is futot­ta fényes bútorra, milliós autó­ra, a vizekből azért megéltek. Ha más nem is volt, de süllő, harcsa, kecsege mindig meg­Igaz, nyáron a töltés túlol­daláról szabályos kútvizet hordtak, de télen csak a Tisza vizét itták. Bogár Ferenc ütött egy léket a folyón, s csak le­ballagott egy-egy kannával... De hát akkor nem volt még napolaj, ipari szennyvíz, mo­torcsónak. Ha fújt a szél, nagy volt a sodrás, s nem boldogultak a lapáttal, hát a csónak orrába, s a hátsó ülésre hurkoltak egy kötelet. Aztán nekifeszültek, húzták a parton a ladikot. De legalább megérte... Ön­tötte a Tisza a halat. Elég volt csak elővenni a lapsolót, ezt a száz méter hosszú, tíz méter magas húzóhálót! A bercelí „ré” alatt volt olyan húzás, hogy három, négy mázsa harcsa volt benne. A kecse- gékről aztán ne is beszéljünk. Még öt évvel ezelőtt is volt olyan télelő, hogy a fenékre tett tükörhálóval hat mázsát fogott egyszerre belőlük. Most próbálná meg az em­ber...! — Én nem tudom, hová lett a kecsege, egyszerűen eltűnt. Mondják, hogy mi, halászok zsákmányoltuk ki a folyót. De hát apáink, nagyapáink is mind így halásztak... Mégsem tűntek el a halak. Hát akkor mi a hibás, ha nem ez a rettene­tes szennyezés...? Hetvenhét év nagy idő, el sem tudja képzelni a mai húsz-harminc éves nemze­dék, hogy mi mindenen mehet át ennyi idő alatt egy ember. Különösen, ha a Tisza mellett éli le az életét. Azt hihetné, ha valaki mást se lát nap mint nap, mint a folyó két partját szegélyező bokrokat, fákat, akkor annak látóköre legfel­jebb száz méterig terjed. Mi­csoda tévedés! Az élő víz ugyanis mindenről árulkodik. Hallgassuk csak, miképp vélekedik az elmúlt évekről, évtizedekről a tiszai halászok egyik legöregebbje! — Az emberiség a saját sír­ját ássa. Mohóságuk nem is­mer határt, tönkrevágják a környezetüket. Azt hiszik, ha mindent gépesítünk, szabá­lyozunk, az az embert szolgál­ja... Pedig nem így van. Elég, ha egy nyári napon kijövünk a Tiszára, tele van fürdőzőkkel, túrázókkal. S évről évre töb­ben vannak. Ők már tudják, hogy a nyugalmunk, az éle­tünk a fontos...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom