Kelet-Magyarország, 1992. április (52. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-04 / 81. szám
1992. április 4. A‘Kelet-'Magyarország hetvißi mellélete 1 1 „Görcsbe rándulnak sebzett gyökerek...” Györke László intha a jó Isten pennájából ki folyt volna néhány csöpp tinta, midőn meghúzta a Kárpátok hegyvonulatát. Oda, az Alföld keleti csücskébe néhány hegyet, hegyecskét, dombot csöppentett. Néhány kilométerre az „előhegyektől”, nyugatra kezdődik a „másik” Bereg. De amikor a hegy(tinta)csöpp lehullt, akkor még nem tudhatta, hogy ezt az annyira egységes tájat, ezt a tájegységet valaha fondorlatos hatalmak felszabdalják, elszakítják a hegyet a völgytől..., a falut a várostól..., az ipart a mező- gazdaságtól..., a gyermeket az anyától... De nem folytatom. Elég, ha ma azt mondom, a kisebbik Bereg, az a néhányad része az egykori Bereg vármegyének, igazi vonzásközpont nélkül maradt. Mert, valljuk be, hogy Vásárosnamény aligha helyettesítheti az egykori természetes központot, Beregszászt. Olyan ez, mintha a kotlóstól elzavarták volna csibéit: ez is, az is megszenvedi... ♦ ❖ ♦ •Az egykori Bereg vármegye egyik legősibb települése Nagybereg, amely a beregszászi, imént említett „előhegyek” mögött, ezektől keletre búvik meg a szelíd lankákon. Viszonylag jó minőségű út kanyarog a dombok között, bár nem árt vigyázni, mert itt-ott előbukkan egy-egy kátyú. Némelyikük olyan mély, hogy akár tengelytöréssel is végződhet a kirándulás, ha tempósabban hajt az ember. Egy hosszabb kaptatóra érve panorámaként tárul elénk a Szernye(Fekete)-mocsár. Verőfényes tavaszi délelőtt, jók a látási viszonyok. A mocsár túlsó, északkeleti partján, amely mögött pár kilométerre már merészebb hegyek emelkednek az ég felé (még most is hósapkát viselve), közvetlen előttük jól kivehetőek a pisztraházi „tésztagyár”, a radarállomás körvonalai. Jól emlékszünk rá, a környezetre káros létesítmény építésének befejezését a népharag akadályozta meg. A domb gerincén vezet az út Nagyberegre. ♦ ❖ ♦ Csaknem fél évszázadon át a nagyközséget Bereginek írták. Mondani, persze, csak Beregnek mondta minden környékbeli magyar. Amikor a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség szorgalmazni kezdte a történelmi nevek visszaállítását, a ma is színmagyarnak mondható Nagybereg lakosai nem sokat töprengtek: kitették a kétnyelvű falunévtáblát. Aztán az akkori hatóságok megsokallták a Nagy- előtagot, amit le kellett festeni. Ma már más a helyzet: hivatalosan is visszakapta a település ősi nevét. Sőt, az ukrán nyelvű névtábla szerint is Nagyberegre érkeztünk. ♦ ❖ ♦ Ebben a nagyközségben van az agonizáló (melyik nem az?) Lenin Kolhoz központja. Hogy mf lesz a több mint hatezer hektáron gazdálkodó mezőgazdasági nagyüzemmel? Antonik Ambrus, a gazdaság főmérnöke: — Még sosem fordult elő a gazdaság történetében, hogy nem vetettünk el idejében minden őszit. Persze hivatkozhatnék a kedvezőtlen őszi időjárásra, de nem ez a lényeg. Sajnos, megértük azt, hogy egy-két hétre elengendő üzemanyagot kapunk csupán egy hónapra. Meg aztán a régi rend felbomlásával mintha a munkamorál is romlott volna. Szerintem a gazdaságot nem szabad szétcibálni, viszont a régi formában életképtelen. Tehát változtatni kell. Talán a privatizáció. Persze ez sem válthatja meg a gazdaságot, hiszen az állam még mindig keményen beleszól dolgainkba. Ha mondjuk, nem neki (az államnak) adjuk el termékeink javát, nem utalnak ki számunkra például üzemanyagot. Még annyit sem... A főmérnök felesége könyvelő a gazdaságban. Bár vasárnap délelőtt van, nagy halmaz kartoték hever az asztalán. — Privatizáció — mondja tömören. Aztán elmagyarázzák férjével együtt, hogy részvénytársasággá való átalakulásban látják a gazdasági csődből a kivezető utat. Azok, akik a téeszesítéskor földet, igavonót, szerszámot vittek be (pontosabban: vitettek be velük) a közösbe, a kolhozvagyon 20 százalékának részvényesei lesznek. A többiek pedig aktív tevékenységüknek megfelelően (munkaidő, jövedelem stb.) apporttal válnak részvényesekké. Ettől vajon jobb lesz itt a helyzet? Sajnos, ez nemcsak az itt élő embereken múlik, akik mindig is híresek voltak szorgalmukról. Elszomorító, de tény, hogy egy élet munkája inflálódik a tizedére, töredékére a pénzromlás miatt. Az a faramuci helyzet alakult ki például, hogy míg az üzletekben nincs hús, a gazdaság azzal vesződik, hogy nem tudja eladni a jószágot. Túl magas a felvásárlási ár, alámenni pedig veszélyes, hiszen ki tudja, mit ér holnap a rubelkupon. Nem is csoda, hogy a községbeliek már egymás közt is valami megbízhatóbb valutával igyekeznek kereskedni. Például... forinttal. A főmérnököt az is aggasztja, hogy szinte megfizethetetlenül megdrágultak a szállítóeszközök, az erőgépek. Csupán egyetlen adat: az a KaMAZ tehergépkocsi, amely tavaly még 40 ezer rubel volt, ma már másfél millióba kerül! A kétségbeesés, a kiúttalanság érzése elbizonytalanítja az emberek nagy részét. Különösen azok érzik úgy, hogy kihúzták alóluk a talajt, akiknek volt némi megtakarított pénzük. Mit ér az most? És mit fog érni holnap? ♦ ❖ ♦ Vajon hogyan látja a gazdaság és a benne dolgozók helyzetét Bihari András kolhozelnök? — Mi tagadás, a legegyszerűbb az lenne, ha a volt vezetők félreállnának és a követeléseknek engedve szétosztanának mindent. De vajon ez megoldana-e bármit is? Nem az érzelmek, hanem a rideg számítások beszélnek: ha egy spontán privatizációnak engednénk zöld utat, háromszáz életerős ember válna munkanélkülivé. Meg aztán, mi lenne a 729 nyugdíjassal? Hiszen a csekély járandóságból megélni nem lehet. Mi lenne a több száz képesítés nélküli „gyalogmunkással”? Valamiféle szociális védőhálót kell biztosítani az itt élők számára. Másként felborul az egyensúly, amit hosszú évtizedek kemény munkájával ők maguk hoztak itt létre. Nem ők tehetnek róla, hogy egy gazdálkodási forma csődöt mondott, elavult, versenyképtelenné vált. — A földkövetelők között igen sokan vannak, akik a kolhozban soha egy napot sem dolgoztak. Természetesen ezek is kaphatnak földet, de nem azoknak a rovására, akik az életüket adták a nagyberegi határnak. ♦ <0- ♦ Vajon Nagybereget csak a gazdasági nyűgök jellemzik? Mint bármely helységet ma — nem csak — Kárpátalján? Nem, a nagyberegiekre a jó értelemben vett nyakas- ság, a szépre, jóra fogékonyság jellemző inkább. Itt mindig szívesen látják a vendéget, ha jó szándékkal érkezik. Szép emlékeket őrzök meleg hangulatú összejövetelekről a községi könyvtárban... Ha Nagybereg, akkor a beregi szőttes, melynek polgárjogot Antonik Tiborné, Katinka néni vívott ki: ma már a helybéli középiskolában tantárgy az ügyes kezű lányok számára. Ha Nagybereg, akkor Füzesi Magda, akinek neve nemcsak Kárpátalján cseng jól, hanem itt, Szabolcs- Szatmár-Beregben, de ismerhetik Kelet-Szlovákia, Erdély irodalomkedvelői is. Hogyan látja a költő szülőföldjét? Mit jelent számára e táj, a benne élő emberek? Hiszen gyermekkorát, a legfogékonyabb éveket élte itt, mely élmények egy életre felbatyúzták. És mit hozott hazulról ez a törékeny alkatú, szép hangú költő? Ám hallgassuk inkább őt magát: Ez a föld bölcsőm és erődöm, itt markolt kapát minden ősöm. Új sarjak simítják a lábam, itt van jussom borban, búzában. Itt eszméltem a szó ízére, anyám haja itt ért fehérre, s lányom apró lába nyomát itt növik be az ibolyák. Hazám e táj. Erdeje, rétje megfáradt ember menedéke. Itt esti csillagokban égnek elporladt, táltos nemzedékek. ♦ ♦ Most, hogy újra testesebb a szél, s már nem „rándulnak görcsbe sebzett gyökerek”, most új reményekkel indul a nagyberegi ember is a határba, hogy szántson, vessen, mert tudja, hogy csak akkor arathat. Hisz van itt minden, ami a szebb, az értelmesebb élethez kell. Emberben, virágban... e vajon az elkeseredettségnek D vagy a józan élni akarásnak lesz-e itt diadala? Hiszem a költővel, hogy E nép minden bajból kilábalt: perzselte láng, kiáltott száz jajt, de ment előre, konok hittel. Pedig hány fia vérzett itt el... Csak ezt a mát kell túlélni minél kisebb veszteséggel...
