Kelet-Magyarország, 1992. április (52. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-18 / 93. szám
1992. ápriíis IS. A ‘Kdet-Maßyarorszäß ünnepi meC(éfc£ete 7 Félelemből katedrális Nagy István Attila J árt utat járatlanért el ne hagyj! — tartja a mondás. Van ebben a gondolatban valami természetes igazság: nehezen szánja rá magát a lélek, hogy megváltoztassa azt, amit megszokott már a test, a gondolkodás. Néha azonban különféle kényszerek működnek, amelyek kikövetelik a változást. Ilyenkor megtelik szorongással az ember, nem azért mintha nem látná be az új szükségességét, inkább arról van szó, hogy maga a változtatás ténye jelent gondot. Érzelmileg, pszichikaiig. Fel kellene dolgozni az újat, de ehhez nincsen még kialakult technikánk. Persze az is előfordulhat, hogy nincs kedvünk megváltoztatni mindazt, ami az évek hosszú során át bevált. A környezetünk azonban lehet olyan, hogy nem változni, változtatni lehetetlen. Mit tegyünk? Félelemből nem lehet katedrálist építeni. Márpedig mindnyájan azt akarunk építeni, hogy a marad valami utánunk reményteljes gesztusával nézhessünk a jövő sejtelmesen mosolygó, de azért biztató szemébe. Ebben a rovatban hónapok óta írunk jelenségekről, helyzetekről, amelyeket meg kell változtatni. Rossz beidegződésekről, gondolati bukfencekről, továbbélő elméletekről. A legtöbbször az a cikkek „kicsengése”, hogy mindennek másképpen kellene lennie végre. Mégpedig azért, mert a rendszerváltozás nyomán a gondolkodásban is meg kell történnie a váltásnak. Nem szeretném, ha bárki is azzal vádolna, hogy ellensége vagyok az újnak, ahhoz ragaszkodom, ami elavult, ami már régen megérett a változásra. De az is szerencsétlen lenne, ha az új nevében kidobnánk, ami még hasznosítható lenne. A jó házigazda sem vet mindent a tűzre, hanem előbb megnézi, végiggondolja, hogy nem lesz-e szüksége rá valamikor. Miért vegye meg újra, ha ott van a keze ügyében? Ezek a gondolatok köny- nyen elméletieknek tűnhetnek, ha nem fogalmazom meg azt is, mire vonatkoznak. Az elmúlt időszak rendszerváltásának egyik kitüntetett mozzanata az volt, hogy lecserélték a vezetőket. Az új hatalom azt feltételezte, hogy minden vezető korrumpálódott, kiszolgálta a rendszert, szemellenzős marxista volt. Nem akarok frivol lenni, amikor a dalt idézem: „Új műsorhoz új férfi kell.” A vezetőváltásban vannak, voltak természetes lépések is. De újból kísért egy nagy veszély: a vezetőnek igazodnia kell a hatalomhoz! Az kevés, ha a maga szakterületén rendelkezik a szükséges ismeretekkel, ha rátermett, ha bíznak benne a beosztottjai. Vezetői posztját jóvá kell hagynia a hatalomnak is. S ebben az esetben szó sem lehet arról, hogy megtörtént a rendszerváltás. Szabadon dönteni E gy hete, hogy a költészet napjára figyeltek azok, akik még nem mondtak le a szép szó embert formáló lehetőségéről, erejéről. Akik még bíznak abban, hogy a költészet képes hozzátenni emberlényegünkhöz egy parányit, vagy másképpen fogalmazva: emberi lényünktől elválaszthatatlan a költészet. Olcsó érv lenne, ha most csak annyit írnék, hogy a munkadalokban ott muzsikált a későbbi filozofikus vagy szerelmi líra is. A költészet mindig képes volt arra, hogy figyelmeztessen: töredékes bennünk a világ! De arra is, hogy eszméltessen: a boldogság ott van karnyújtásnyira tőlünk, csak éppen nem akarjuk vagy tudjuk észrevenni. Azt mondjuk, hogy nincs ,rá időnk, néhány an Tóth Árpádra hivatkoznak, aki a lélek balga fényűzésének nevezte a költészetet. Igaz, volt ebben jókora keserűség, reménytelenség is. A költészet a szó művészete. Rajta. kívül — szerencsére — sokféle művészeti ág létezik. Létezik? Ma is nyílnak kiállítások, igaz, talán ritkábban kerül sor ezekre az ünnepi alkalmakra. Sokak szerint az ünnepi jelleg hiányzik. A művészek többsége ma sokkal inkább életben akar maradni, a szó konkrét értelmében. Hiányzik az állami megrendelés, a mecenatúra, s a vásárlók is ritkán nyitják az ajtót. Szükségképpen megváltozik a képzőművész, iparművész élete. Neki magának kell mennie, ha megbízásokat akar szerezni, vagy ha vásárlóra vágyik. Egy kicsit üzletemberré, sajat maga menedzserévé kell válnia. Van ebben jó is, mert igazodni kell a piac értékítéletéhez, másfelől tekintélyes szellemi energiákat von el az alkotómunkától. A fogyasztó, a vásárló oldaláról nézve a dolgot azt tapasztalni, hogy növekedett a távolság a művész és a befogadó között. Nem, üzlet ma közönségtalálkozóra invitálni az embereket, mert sokba kerül. Bevétel meg semmi. Ki fizeti meg a fenntartási, az üzemeltetési díjat? A piac sarkig nyitotta a kapukat. Lehet válogatni. De éppen ez a korlátlan lehetőség az, ami nagyon gyakran vereségre ítéli az igazi művészetet. Félve írom le, hogy igazi, mert hallom: az a fontos, hogy nekem tessen. Ez is szempont, csakhogy más az ízlés meg az esztétikai érték. Az előbbiről nem lehet vitatkozni, de az utóbbi örökíti át a mai embert a holnapba, vagy egészen patetikusan fogalmazva: a következő évezredek világába. Mi hát a probléma? Csupán az, hogy nem tanultunk még igazán választani értékes és értéktelen között. Akkor szakadt ránk a nagy szabadság, amikor nem tudunk élni még vele. Mi a teendő? Egyetlen dolgot tehetne az, akire bízva van a magyar kultúra, s általában a művelődés dolga: minden lehetséges eszközzel előnyben részesíti az értékest. Hogy ez sérti az egyéni szabadságot? Senki érdekét nem szolgálja, ha olyan nemzedékek nőnek fel, amelyek képtelenek megkülönböztetni egymástól az értékeset és bóvlit. Nem szabad az, aki nem tud helyesen választani. Gyökeret vertünk az országban Orbán Viktor a Fidesz erőgyűjtéséről Balogh József Orbán Viktor, a Fidesz parlamenti frakciójának vezetője a napokban Tiszavas- váriban politikai fórumon találkozott a kisváros politizáló lakosságának egy részével. Rengeteg kérdésre válaszolt, majd interjút adott a Kelet-Magyarország- nak. >- A két választás közötti félidőben milyennek értékeli a Fidesz politikáját? Milyen sikereket értek el két év alatt? — Sikernek könyveljük el azt, hogy az 1990-es választáson elért 9 százalékos választási eredményt követően mára 55 százalékos a népszerűségünk a közvéleménykutatások szerint. Ha ennek a fele igaz, az már több, mint amit az MDF, a legnagyobb kormányzó párt népszerűségben elkönyvelhet. Nagy sikernek és a legfontosabb sikernek könyvelem el a Fidesz működésének eltelt két esztendeje alatt, hogy gyökeret vertünk az országban. A helyhatósági, illetve önkormányzati választások idején sikerült minden fontosabb városban jelentős önkormányzati frakciókat létrehozni. — Ezek a legnagyobbak. Apró eredmény szerintem az, hogy a politikai hangulat Magyarországon nem durvult el a végletekig, és ebben minden politikai erőnek része van, amely a higgadt politikai hangvételt támogatta és a politikai vitákat részesítette előnyben. Mi ezek közé az erők közé tartoztunk. Tehát kulturált politikai viták folynak Magyarországon, ha nem is elégíti ki teljes mértékben az ízlésünket, amit tapasztalunk. > Milyen területeken elégedetlen saját magukkal? — Elvesztegettünk majdnem egy egész esztendőt azzal, hogy a Fidesz 3. kongresszusát csak három lépésben tudtuk megoldani. Ez a szervezet megerősítésének komoly akadályává vált. Vesztettünk azzal, hogy a megelőző választmányon nem a lehető legjobb emberek kerültek az országos vezetőségbe, ezért az elmúlt évi teljesítményünk a pártépítés területén gyengébb, mint amilyen lehetett volna. Az apparátus működése sok tekintetben nem volt összhangban a pártapparátuséval, sok diszfunkcionali- tás történt. Nem politikai hiba volt, de hiba az a megállapodás, amit Balsai miniszter úrral kötöttünk. — Ez utólag hibának bizonyult, mert egy jogértelmezési furfanggal lényegében akaratunk ellenére fordították és értelmezték a bíróságról szóló törvényt. Ez kétharmados törvény volt. Ha nem mentünk volna bele a megállapodásba, akkor most nem lennének a bírák ebben a helyzetben. Bennünket ezért felelősség terhel, ha nem is azonos mennyiségű, mint Balsai urat. Minden apróbb hibát felsorolni nem tudok, de mi sem működtünk kifogástalanul. >• Sok bírálat érte a kormányzat munkáját a fórumon, különösen a költségvetést, melyekért tulajdonképpen Kupa Mihály pénzügyminiszter a felelős, aki korábban a Fidesz gazdasági tanácsadója volt. Ha akkor öt önök elfogadták, jó szakembernek tartották, miért gondolják, hogy mostanára elromlott? — Való igaz, hogy Kupa Mihály minisztersége előtt szakmai kapcsolatban állt a Fidesszel, nem volt közöttünk politikai természetű kapcsolat. Nekünk nem azzal van problémánk, amit Kupa Mihály meghirdetett. A Kupa-program nagy részét, sőt majdnem az egészet, mi nagyon szívesen támogattuk. A baj nem ezzel van, hanem azzal, hogy a kormány nem ezt csinálja. Nem a pénzügyminiszter akaratával és szándékával van baj, hanem azzal, hogy a pénzügyminiszter gyenge, az egyik leggyengébb miniszter a kormányon belül. Kádár Béla napról napra kerekedik fölé, és ő teljesen más gazdaság- politikát képvisel, Antall József pedig szemmel láthatóan a Kádár Béla—Szabó Iván- féle gazdaságpolitikát részesíti előnyben. És ez Kupa Mihály napról napra fokozódó vereségét jelenti. >• Kialakult-e két év alatt valamiféle stratégiája, hogy a választás után kikkel kívánnak együttműködni? — Most, 1992-ben nem tudom, hogy 1994-ben kikkel óhajtunk koalícióra lépni. Azt látnunk kell világosan, hogy a magyar választójogi rendszer szinte kizárttá teszi, hogy egyetlen párt 50 százaléknál több szavazatot szerezzen meg, tehát a mostani koalíciós kormányzás után megint koalíciós kormányzás fog következni. És a koalíciós kormányzásnak mások lesznek a szereplői, mint a mostani. Ugyanakkor én nem gondolom, hogy most azzal kellene foglalkozni, hogy ki kivel hajlandó összeállni. — A Fidesznek ebben a pillanatban saját maga erejét kell világosan felmérni, növelni kell a szervezettségét vidéken, fórumokat kell tartani, meg kell próbálnunk elmagyarázni, hogyan gondolkodunk. A mi gondolkodásunk bonyolultabb, mint holmi nagy testű hordószónokoké, akik háromnégy csodareceptet tudnak adni a válság megoldására. Nekünk pénzt kell gyűjteni, hogy a párt nagy és erős legyen, javítani kell a parlamenti szereplésünket, és olyan programot megalkotni, hogy 1994-ben ne azt mondjam, hogy 60-70 százalékban van kész a kormányprogramhoz szükséges Fidesz-program, hanem azt, hogy az utolsó betűig kész van. És hogy kikkel fogunk együttműködni, az egy másik kérdés. >- Ma úgy tűnik, van egy határvonal a koalíció és az ellenzék között. Megmarad az a választáskor is? — Sajnos a kormánypárti urak azt sulykolják a közgondolkodásba, hogy a politikai pártok két részre oszthatók, és a két rész között szinte kibékíthetetlen ellentmondás lebeg. Az egyik oldalon vannak az egyházbarát, keresztényi, a tiszta múltú, a kizárólag magyar, az igazi rendszerváltást képviselő pártok, a másik oldalon a holmi baloldali, nem igazi rendszerváltó, tisztátalan múltú, nem magyar, kereszté- nyietlen, egyházellenes pártok. Ezért mondják azt, hogy ők természetes szövetségesek, csak ők hárman tudnak koalíciót alkotni. — Én pedig azt mondom: a Fidesznek arra kell törekedni, hogy ezt a gondolatot kiirtsa a magyar politikai gondolkodás* ból, s megpróbálja világossá tenni, hogy koalíció alkotása egy választás után nem inge- rencia és ízlés kérdése, hanem politikai erőviszonyok kérdése. Mert ha olyan helyzet alakul ki egy országban, hogy az egymással szimpatizáló pártok nem tudnak kitenni 50 százalékot, akkor nem lehet azt mondani: nem kormányzunk, hanem be kell vonni azokat a pártokat is, amelyektől több pont választ el bennünket. Tehát arra kell törekedni — és ez nem pártérdek, hanem az ország erde- ke —, hogy a politikai pártok ne úgy tekintsenek egymásra, mint egy testvérpártra, vagy egy ellenségesen szembenálló blokk részére, hanem a politikai élet olyan szereplőire, amelyek a potenciális partnerséget is magukban hordozzák. — A Fipesz minden, a demokratikus játékszabályokat elfogadó, a demokrácia határain belül elhelyezkedő párttal elvileg hajlandó koalícióra lépni. Ma, szerintem, Magyarországon csak a kisgazdapárt helyezkedik el a parlamenti pártok közül ezen a mezsgyén kívül. „Terecske” a jóízű komédiázásnak Féltékenységi „nagyjelenet”. Lucietta (Majzik Edit), Anzoletto (Illyés Róbert) és a háttérben Zorzetto (Petneházy Attila) HARASZTOSI PÁL FELVÉTELE Kállai János Mintegy eleget téve a köny- nyed kikapcsolódásra vágyó, mélyenszántó gondolatok ele- mezgetése és magyarázgatá- sa helyett szórakozni, pihenni akaró közönség igényének, a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház legutóbbi bemutatója minden ilyenfajta várakozásunknak megfelel. A hatalmas életművű Carlo Goldoni komédiáinak sorában a Terecske egy a sok közül. Nem remekmű (a szűkszavúbb szakmunkák meg sem említik), de magában hordozza — maradéktalanul — azokat az erényeket, dramaturgiai és nyelvi újdonságokat, melyekre a velencei származású színpadi szerző egykoron egész koncepcióját alapozta. A „terecske”, Goldoni mester minifóruma, jelképes és konkrét egyszerre. Mert a XVIII. századi Olaszország gyönyörű városának kanális- szagúan és szemetesen is atmoszférikusán vonzó területe, és gondolom, nem tévedek: mindannyiunk hétköznapjainak élettere. Az életszerűség, a naturalizmus szélsőségeit sem mellőző rendezés (Lendvai Zoltán mint vendég átgondolt, a dinamizmust az eseménytelen- ségben is megőrizni tudó munkája) legkönnyebben azonosítható jellemzője. Minden jelenet a te- recskén zajlik: a fánksű- tő, a virágkészítő, a zöldséges és a szállodatulajdonos, valamint a tudós Fabrizio háza által közrefogott placcon. Ami még esemény ebben a soványka cselekményű komédiában, azt a néző csupán a zajokból, a díszletfalak mögül elő- szüremlő ze- n e f o s zIá- nyokból következtetheti ki. Goldoni zsánerképszerű darabjában az alapképlet rendkívül egyszerű. Karneváli napok hangulatában él Velence, és a műben szereplő, jobbára az egyszerűbb polgári-népi réteget képviselő lakosság. Férjre váró lányok, második virágzásról álmodó özvegyek, levi- tézlett lovag, kispénzű kalmár, lottóárus. Egyszóval: a kis világ a maga összes tyúk- perszintű konfliktusával. A Lovag (Megyeri Zoltán jó humorú alakításában) megjelenése ebben a mikrovilágban kellőképpen titokzatos széptevései adnak valami kis „kovászt” ai önmaguk körforgását egyébként átlépni alig tudó történéseknek. A „főesemény” Anzoletto (Illyés Róbert) és Lucietta (Majzik Edit) potyalagzija, de a „végére” nem csak az ő szénájuk rendeződik. Sőt! Nincs semmi baj, búslakodni, miért! A terecske védelmet, biztonságot és sok-sok derűt ébresztő pillanatot ad, bármi történjen is. Mindenféle túlbonyolítottság nélkül az „üzenet” csak eny- nyi: szép, amit annak látunk — mondja ki Gasparina (Pre- gitzer Fruzsina hitelesen hozza „testközelbe” a bájosan félművelt, finomkodásaiban is bővérű olasz félnemes-félpol- gár lányt). Kedves ez a szur- tos-mocskos-szemetes környezet, amiben a Goldoni- komédia szereplői élnek, megszépülő, mert az övék, elvehetetlen tőlük, mert otthon érzik magukat benne. És igen-igen jól érzik magukat a placcon a színészek. Ezért nem fullad unalomba a darab, jóllehet minden esély meglenne rá. Az első rész legmaradandóbb benyomásokat keltő alakítása Máthé Eta Donna Cate-ja. De pontosabbak vagyunk, ha azt mondjuk: a két donna (Szabó Tünde Pasqua asszonyt formázza) dialógusai csalják ki először a nézőkből a harsogó nevetést. Zorzetto (Petneházy Attila) akrobatikus csetlés-botlásai, kamaszos bárgyúságai, különös — féltékenységi — párharca Anzolettóval mindvégig garantálják a nézőtéri jókedvet. Hogy sikerdarab lesz-e a Terecske? Sejthető, de bizonysággal ki nem mondható. Csupán az biztos, hogy színházunk művészei szeretettel, szimpátiával és jó játékukkal már „belakták” a világnak ezt a melegséget, optimizmust őrző kicsinyke zugát.
