Kelet-Magyarország, 1992. március (52. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-07 / 57. szám
1992. március 7. 7A %e(et-üvíagi]arország hétvégi melléklete 1 1 Szőke Judit vakítóan kék ég A kontrasztjában vidám-zöld a tábla: Tiszalök-Kis- fástanya. Csak így: kötőjellel. A városi ember, ahogy nagyot szippant a kora tavaszi levegőből, szinte szédül bele. Én, kérem, készültem. Leinformáltam az aligváros Tisza- lök előszobáját, külvárosát. Nem sokkal több mint 500 ember, 180 lakásban. Járda, köz- világítás van, három éve megoldott az egészséges vezetékes ivóvízellátás, van tejcsarnok, tápbolt, katolikus templom. Közlekedési lehetőség egy csomópontban. A Nyíregyházára vezető vasút és közút sokáig együtt halad. A kis állomásépületnél a buszmegálló. Hamar felfedezhető a szerkezet. A település olyannak tűnik — gondolatban, felülről, szóval, akinek térkép e táj — mint egy pihenő, földön elnyúló létra. Egyik szára ez a bizonyos főút, a másik vele párhuzamosan, az már a kukoricás szélén húzódik. S ezeket szabályosnak tetsző távolságonként bekötő utak — a fokok — kötik össze. Lehet itt ám azért gyalogolni. A falu szóvivői, akik az itt lakókat képviselik a városi ön- kormányzatban, s akiket felkeresni indulok, nem épp szomszédok. A betonút szélén baktattam. Távol, a girbegurba fák között fakókék munkásruha hajlongott, majd hamarosan elvált tőle egy apró alak, sötét szoknyás, előregörnyedve az aránytalanul sok, karomnyi gally alatt. Sietős léptekkel átkelt az úton, és eltűnt a házak mögött. Valami marasztalt. Átmásztam a csúszós árkon, megszólítottam — félig-meddig az útbaigazítás kérésével, de inkább annak ürügyén. Leengedte bokája mellé a fejszét, hunyorogva nézett rám, nemigen gyanakvásból, inkább az egyre erősödő napsütés bántotta a szemét. Beszélgetni kezdtünk, azaz ő eresztette meg hamarabb és tovább a szót. Én csak hümmögtem, bólogattam és tanultam tőle. Sose tudtam például, hogy a budapesti 21. sz. Volánnak hét neve volt. Legelőször Kordés Vállalatnak hívták. Ott kezdett dolgozni Fodor Laci bácsi, mint lóhajtó. Földet szállítottak lovaskocsival, meg fát. Majd volt aztán irányító is. Bejárta az egész országot. 39 évet és 15 napot húzott ott le. Nem panaszkodik a nyugdíjára. Nem mintha elég lenne, de minek? — Szeretek itt lakni, mert nincs füst. Legfeljebb betyárok, elvisznek ezt-azt. Ha az országházat nekem adnák, akkor se laknék Pesten, meg városon se. Valaki szeret kinézni a húsz emeletről, én a kertbe szeretek kilesni. Ha a paraszt nem csinálja a dolgát, nincs mit enni odafent. Azt mondják a városi népek, könnyű a parasztnak, csak bemegy a „komoréba'. Hogy milyen volt az élete? Vállrántás a válasz, hordta az első vonalba a lőszert, ahová küldték, oda ment. „így nem volt jó, úgy meg rossz”, s kérdezés nélkül jósolja is a jövőt: „Tetszik tudni, ahogy a koldus mondja: míg a világ világ lesz, egyre rosszabb, rosszabb lesz.” Persze, mindent meg is indokolt. „Az itt a baj, megengedik a madzagot, utána nyakonvágják, mint a hízott nyulat” — s sorolja, hogy itt nagyobb csorda volt valamikor, mint bárhol a környéken, de most „nyírják kifelé a jószágot, mert minek a drága tápon tartani, meg várni is kell a »zsozsóra«”. — Le van süllyedve az ország a sárga főidig, minek ez a kárpótlás is, a külföldre ment kulakokbol lesz a milliomos, a csóró meg marad csóró, ez volt a reakcióban is. Sicku: fiú vagy lány? Gyerek. Régen telepakoltuk a zsebünket árpával, búzával, elég volt az a táncmulatsági belépőre, még egy pofa sörre is futotta; egy tojásért két darab Hunniát kaptunk, most meg, legfeljebb kifordulok a boltból... Tőle tudtam meg, hogy Nagyfáson már nem lakik senki. Amikor az uraság idehozta a vasutat, az emberek is idehúzódtak, átköltöztek, így született Kisfás. Még szót váltottunk erről-arról, „kivolt” az idejéből a beszélgetés... Megígértem, hát megírom: neki csak nyolc osztálya van, de tudja, melyik a görhe, melyik a palacsinta... Már beszerezte a jövő évre is a szenet, mit lehet tudni,.,, mert már az öregapja is megmondta: a tűzrevaló olyan, mint a kenyér. Meg itt vannak a káptalan fái, mikor ki nyesegeti; jobb úgy a fának is. „ Nekem mindegy, id a próféta — mi haszna van abból az alagsornak? Mert mindig az jár a legrosszabbul.” Ahogy távolodtam, még hallottam, utánam szólt vagy csak úgy a fáknak: bár szikkadna már, de azért jó, hogy tavaszodik, azt mondják, ilyenkor a füveket már kalapáccsal sem lehet visszaverni a földbe. Es igaza volt, szikkadhatna. Ha a fagyott föld olvadni kezd, tapad, a sárrázón szinte elsüllyed az ember. De mentem tovább, az Igazság utcán át a főutcáig, ami Lenin nevét viseli, de ez itt nemigen zavar senkit, megszokták — innen kibukkan az ember a Május 1. térre, majd a Zalka Máté utca a Köztársaság útra vezeti végig- hosszig a kukoricás mellett. Balogh Ferencné az egyik képviselője Kisfásnak a testületben. Épp a költségvetés tárgyalására készültek. Vastag a nagy sárga boríték. Valamikor felmerült, hogy szanálni akarják a külterületet, visszafejleszteni, aztán, szerencsére, másképp alakult. Sőt, bevezették a vizet. Aki akar, építkezhet, a fiatalok akár 100 ezer forint letelepedési támogatást is kaphatnak. Kell is, hadd maradjanak itt. Sok az öreg, a nyugdíjas. Csak az a baj, helyben nemigen akad munkahely. Nem kell nekik semmi különös, most az út van napirenden. De hogy melyik kapjon szilárd burkolatot, a Lenin vagy a Köztársaság, még vita tárgya. Magam is tanúsíthatom, mindkettőre ráférne. A kultúrház tetejét kelle- ' ne még rendbe hozni, már csak azért is, mert ott rendel az orvos. A kápolnát közadakozásból építették. Szép. A régi iskolában óvoda működik, mert jobb tanulni a szép új iskolában Tiszalökön, viszik a gyerekeket busszal. 10—10 gyerek használja az ovit. Felmerült, hogy a jobb kihasználás miatt főznének a rászoruló időseknek, ki is vinnék a meleg ételt. De azok megsértődtek, mondván: tudnak ők főzni...! Az élelmiszer-ellátással elégedettek. Az Áfész-boltot fiatal házaspár üzemelteti, van abban minden; ami nincs, azt kérésre megrendelik. Fejkendős nénike bosszankodott a messzire virító piros telefonfülke előtt: a „rossebb” egye meg, megint elnyelte a tízesemet, csak annyit tudtam mondani a lányomnak, hogy megyek Nyíregyre, a reumára. Az egyszemélyes posta mindenese, Szabó Ferencné, aztán elmondta, hogy bizony, november óta crossbar telefonjuk van, visszahívható. De mióta elvitték a régit, a kurblist, kicsit unalmasabbak a napjai, kevesebben mennek be hozzá. Legalábbis telefonálni. Annyi munkanélküli-segélyes van, mint ahány nyugdíjas. A lakás- OTP-t szinte mindenki visszafizette, a csekkeken főleg a biztosítási díjak szerepelnek. Magasnak találtam mégis a pénz- forgalmat. Havonta hárommillió forint. Ami persze jó. S bár elmegy 200 havi, 100 heti lottó, még nagy nyereménye senkinek se volt. Pedig még az ösz- szes kaparós sorsjegyet is eladta. A faluba az országos lapok közül néhány Népszabadság, pár Nők Lapja, s lényegesen több Szabad Föld jár. Kérdeztem, hogy fogadták az emberek a nemrég emelt postai díjakat. A válasz sokatmondó volt: — Csak annyit kérdeztek, amikor vették a bélyeget, ez is több? Mondtam: ez is. Az egyetlen boltban valóban széles a választék. Mondják, hogy a Persilt, az osztrák kávét szinte mindent kipróbálnak — főleg az idősebbje —, ami a reklámokban szerepel. A fiatalok veszik a Marlborót. Aki helybéli betér ide, az beszélget is egy kicsit. Egy néni szavait elkaptam, amint épp sorolta, hogy két kutyája volt, de az egyiket agyon kellett ütni, mert nem győzte etetni — bár mintha már meg is bánta volna —, hiszen nem futja az 5600 forintos nyugdíjból két kutyára. ogy is mondta ,_ Fodor Laci bácsi, l' J mikor ropogott lába alatt a min- JL JL denki gallya? „Nem kell a szegénységet szégyellni, csak kellemetlen." Kellemetlen itt is, bár nem volt panaszkodós, elégedetlen, akivel találkoztam, talán inkább keserűek. Mai magyarosan. Ami itt-ott keveredett némi kisfási reménnyel, mert nem kellene nekik semmi különös, csak az a fránya tető, meg a járható utak. Reménykedve tekintgetpek Tiszalök felé, hátha kapnának ezekre egy kicsivel többet a nagyobb(?) városi kasszából.
