Kelet-Magyarország, 1992. február (52. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-08 / 33. szám
8 A %eíet-Maßiiarország hétvégi metféhfete 1992. február 8. A nyíregyházi „Szomszédok” Lakógyűlés kivilágos kivirradtig Tóth Kornélia Nyíregyháza (KM) — Nem rosszul világított lépcsöház- ban összefirkált falakhoz támaszkodva, indulatoktól fütött hangulatban adnak egymásnak randevút egy nyíregyházi lakóház cseppet sem véletlenül verbuválódott tagjai, hanem fehér asztal mellett tartják a lakógyűlést, kivilágos kivirradtig... A nyíregyházi „Szomszédok” a Szarvas utca 74—78. számú házban élnek. Huszonöt család, amelynek tagjai nem szenvednek panelbetegségben, nem szigetelik el magukat hermetikusan a külvilágtól, ahol az apró-cseprő szívesség olyan természetes, hogy eszükbe sem jut különlegesnek tartani. Ennyi csupán. Vagy mégsem ennyi? Szabóék magasföldszinti otthonában vendégeskedünk. A férj építésvezető, az asszony a 107- esben tanít, a lányuk tanárképzőre jár. -A közös képviselő Szálai Ferenc, Túri Nagy Károly és Újhelyi Zoltán csatlakozik a társasághoz. A képernyőn peregnek a múlt pénteki „lakógyűlés" videókoc- kái, még most is derülnek egy- egy ügyetlenebb táncos „produkcióján”. A hölgyek égő vörös, elképzelhetetlenül nagy fejű szegfűt kapnak az uraktól, mindezt abból az alkalomból, hogy tíz éve élnek együtt, s ez már jubileum. — Biztosan szerepet játszott a valódi közösség születésében, hogy egy helyen, a Kemévnél dolgozunk — indítja a beszélgetést a házigazda, Szabó István. — A legtöbbünknek még nem volt lakása, vagy parányiban éltünk, és szerettünk volna egy társasházat építeni magunknak. Itt, a Szarvas utcán három házat szanáltak, mi magunk bontottuk le a düledező épületeket, rövid idő alatt elrendeztük az adminisztrációt és egy év alatt tető alá hoztuk a háromemeletes, magasföldszintes házat. A bontásból származó faanyagot eladtuk, kaptunk érte 4500 forintot, és úgy gondoltuk, beköltözés után a közeli Szarvasban ünnepeljük közös életünk kezdetét. Ez február első hetére esett, és úgy hozta a sors, hogy azóta minden esztendőben erre az időre tesszük a zenés-táncos lakógyűlést. Az idén először nem a Szarvasban tartottuk — több ok miatt, köztük az anyagiak vezetnek —, hanem a 12-es iskolában. Gyors számvetésre vállalkoznak. Amikor beköltöztek, még születtek kisgyerekek, akikre gyakran kellett vigyázni, hogy a szülők eljussanak színházba, moziba. Kulcsot adtak egymásnak, ha nyaralni indult egy család, mert a virágot locsolni, halat, madarat megetetni, postaládát kiüríteni napi feladat. Túri Ká- rolynak egyből beugrik egy régi kép, és már dőlnek a nevetéstől... — Újhelyi Zoliéknál úgy megetettem a papagájokat, hogy rögtön elmenekültek. Biztos rosszul zártam rájuk a kalitkát, mert másnap hűlt helyüket találtam. Vettem helyettük két hasonló színűt, ne legyen üres a „madár- lak”. A „Szomszédok” a ház melletti környéket is kicsinosították. Virágot, fákat ültettek, parkosítottak. Vettek a közös pénzből egy fűnyírót és havonta igazítják a gyepet. Az csak természetes, hogy beosztják a lépcsőház takarítását, hetente egy-egy család a felelős a tisztaságért. — Mielőtt azt hinné, hogy valamiféle rendkívüli emberekkel találkozott, ki kell ábrándítanunk — józanul hűti le a lelkesedést a közös képviselő. — Mi is halljuk fentről a mosógépet, a húsklop- folásból sejtjük, hogy valakinél nagyobb vendégség lesz, a szobakutya mifelénk is vidám csa- holásba kezd, a különbség legfeljebb annyi, hogy mi igyekszünk elviselni egymást, és lehetőleg alkalmazkodni a másikhoz, hogy az együttélés mindannyiunknak zökkenőmentes legyen. Ha már a sors úgy adta, hogy egy gyufásdobozt mondhatunk az otthonunknak, hát tegyünk meg mindent, hogy legalább itthon ne tupírozzuk az amúgy is lépten-nyomon megtépázott idegeinket. A „Szomszédok” háza táját sem kerülte el a vállalkozás. Rájöttek, ha valamit közös pénzből kívánnak megoldani, vagy mélyebben a zsebbe nyúlnak vagy vállalkoznak. Az előbbire már nem jut, az utóbbit próbálgatják. Havonta a következő forrásokra szedik a pénzt: vízdíj 300 forint személyenként, felújítási alap 2 forint/négyzetméter, közös villanydíj 60 forint családonként, szemétdíj lakásonként egy százas. Szednek még 80 forint karbantartási díjat, a garázsokban üzemelő mélyhűtők villanyszámlájára 80 forintot, ez havonta 20—26 ezer forint. Csupán a vízdíj tavaly márciustól augusztusig 150 ezerre rúgott! A közös kasszából csináltatták meg a zárat a lépcsőházakra és a kapucsengőt, vették a fűnyírót, a kocsimosáshoz egy slagot. Együttes erőfeszítésük eredménye a telefon, a kábeltévére csatlakozás, s amint kitavaszodik, a kinti vízórától az elrozsdásodott vezetéket cserélik ki. A férfiak ássák a csatornát, a hölgyek majd hordják nekik a hűsítőt. Régi, bevált munkamegosztás ez náluk. Jövőre szigetelik a lapostetőt. — Családias környezetet teremtettünk magunknak. Olyat, amelyben közel, mégis külön élünk egymástól. Sajnos, itt-ott már mi is észleljük a befelé fordulás jeleit, de óvjuk ezt a házi békét, amely ritka vendég manapság sok helyen. Nem véletlen, hogy a tíz év alatt mindössze négy család költözött el a házunkból. A nyíregyházi „Szomszédok” otthont varázsoltak a betonkockák egyikéből. BALÁZS ATTILA FELVÉTELE Szepesi Attila »llllgem jön a 142-es ftl busz. Ágnes lányom lU pedig kijelentette, m " hogy ez a kedvenc autóbusza. Mert a Hajógyári-sziget, ahová ez a rozoga járgány visz, majdnem olyan szép, mint Mallorca szigete, ahol nemrég járt a nagymamával. Majdnem olyan szép, de — érdekesebb. Mert sirály és cica volt Mallorcán is, de a Hajógyári-szigeten még sün és rózsabogár is látható. A jégmadárról nem is beszélve. Szóval, nem akármilyen busz ez a 142-es. Csak éppen nem jön. Nos, addig is csinálni kell valamit. Elkezdünk Volkswagen—kutya versenyt játszani. Ami annyit jelent, kisorsoljuk, kié a bogárhátú autó, kié a kutya. És számolunk. Piros Volkswagen: egy- null. Spániel: egy-egy. Aki előbb jut el tizenkettőig, fagyit kap. Persze a vesztes is kap. így igazságos. Dehogy igazságos, így történik. Csavargatom a fejem, hogy legalább egy kurta lábú tacskót megpillantsak valahol, mert rosszul áll a szénám, amikor Ágnes megszólal: — Hallottad, hogy Géza hazajött? — Hogyhogy hazajött? — Megszökött. Művészet krómacélból Az MTV óbudai épületének térplasztikája Budapest (MTI-Press) — A Vigadó Galériában állított ki a Magyar Szépmíves Társaság. A társaság tagjai jeles festők, szobrászok, grafikusok, keramikusok — zömükben főiskolai tanárok —, különféle művészeti irányzatok képviselői, akik nem akarnak egyféle stílusdiktatúrát, szellemi kényszerzubbonyt, hivatásukat a maguk útján akarják teljesíteni. A társaság jelentős tagja Jó- zsa Bálint szobrászművész, az Iparművészeti Főiskola tanára, akinek főleg krómacélból készült nonfiguratív alkotásait ismerheti a közönség. Ezek a művek a geometria szilárd alapján konstruált, új szobrászati formarenddel hangulatilag és tartalmilag fejlesztik tovább a meghatározott funkciójú építészeti környezetet, ahova szánták őket. A művész 1937-ben született Debrecenben. Tanulmányait Budapesten végezte. Az Iparművészeti Főiskolán Borsos Miklós tanítványa volt, akinek hatása sokáig érződött művein. A mesterség anyagaival való biztos bánni tudásban pedig ma is követője. Minden alkotását, a hatmétereseket is, saját maga kivitelezi. Művészdiplomája mellett szakképzett hegesztő is, s ez képessé teszi bármely komplikált fémszerkezet elkészítésére. 1963-tól az Iparművészeti Főiskola tanára. — Pályatársaihoz hasonlóan realistaként indult. Hogyan alakult át szemlélete? — Amikor végeztem, Borsos Miklós nyomán a konstruktív törekvések lírai megnyilvánulásai vonzottak. A mester mellett minden anyag megmunkálási fortélyait elsajátítottuk. Én is fát és követ faragtam, lemezt trébel- tem, hajlítottam. Laborcz Ferenc és Bokros Birman Dezső műveinek formai megoldásait is kedveltem. Első munkáimon talán érezhető is hatásuk. Az igazi felszabadulást azonban Henry Moore művei jelentették számomra. Ő volt az Isten, úgy jártunk barátaimmal a Műcsarnok kiállítására, mint a templomba. Az eredeti formarend megváltoztatásával, az elvonatkoztatott arányokkal létrehozott eszmei tartalom, a monumentalitás sokáig alapélményem maradt. Ezután fokról fokra haladtam a non- figuráció felé, bár első munkáim, így a Magyar Nemzeti Galéria Szerelmespárja, még átírt, figu- ratív művek. Másik döntő élményem a kortárs európai szobrászatból Max Bill, és a tőle meglehetősen eltérő spanyol Julio Gonzalez munkáinak megismerése volt. A figurális megoldásokkal szemben a korszerű, az épített környezethez illő formákat kerestem. A hetvenes évektől kezdve főleg krómacéllal dolgozom. Az ívelt formarendszerek, gömb, csonka kúp, spirálisokból szerkesztett variációi adják nagyméretű kompozícióim alapötleteit. 1974-ben állította fel a Szegedi Biológiakutató Központ előtti vízmedencében álló, 3 méter magas acélgömbjét, amelyet 540 polírozott csonkakúp palástból szerkesztett, a gömbformában rejlő lehetőségeket kiaknázva. A sejtszerűen kialakított, polírozott felületek a rávetődő fénysugarakban állandó mozgás hatását keltik. A csillogóra polírozott, ívelt felületek misztikus fényjátéka jellemző további műveire is, a Csepeli Vízügyi Kutató két méter magas Örvényére (1979), a Balatonfüredi Szívkórház új szárnyának nagyméretű, Háromkaré- jos plasztikájára (1980). Budapesten, a Haematológiai Intézet előtt áll egyik fő műve, a hétméteres, szívet formázó, acélbordákból összeállított fénymobil, mely az intézet emblémája lett (1985). Művei víztükörrel kombinálva a leghatásosabbak, ahol a víz százszorosán visszaveri a krómacél idomok fényjátékát. Ezt a hatást aknázzák ki legújabb alkotásai is, a szegedi új klinika és az MTV óbudai épületének vízesésszerű mobilja. Józsa Bálint térplasztikái korunk legújabb törekvéseit valósítják meg a téri formációk belső rétegeinek feltárásával. Búcsúzóul új törekvéseiről faggatjuk. — Merre tart ma, a nagy megrendelések megcsappanásával? — Mint a vigadóbeli kiállítás is mutatja, visszatértem a márványfaragáshoz. Életem jó részét a Balatonon töltöm. Belém ivódott a szél, a víztükör játéka, a szörfök, a vitorlások látványa. Ezt mintázom meg kisplasztikában. Álláspontom szerint nem a nyugati művészektől már unalomig ismert utakon kell járni, hanem az új hangú művekbe egyéni és Magyarországra jellemző karaktert kell belevinni, ami visszhangra lel itthon és külföldön is. H AR A GsaÁgesuddJÉjpÉr vasszal tűnt el hazulról. Hátrahagyott egy levelet, amiben elmondja: elege volt az egyetemből, a latin filoszkodásból, mindenből. Beáll idegenlégiósnak Tű hamar révbe jutott az étefe Hiányzik neki a nagy kaland, aniemajdenlékeaiétíémes Punktum. így döntött, húszévesen. Majd ír vagy telefonál. Édesanyjának feltűnt, hogy eÉrtétfíhEÉiEiy wnecte&rBgáaUétie Sikerült.-asátó? —Anyu beszélt, telefonon. És képzeld, elmondta\, hogy sok magyar volt ott. Es nagyon sze- eöegrréáMcpáál reggeltől estig futniuk kellett, pááámjiását&s egy magyar összeesett, megáll- tíésárn&kíMG csomagját, így segítettek neki. A németek nem. Ha kidőlt közülük \ááictec^késtxá±Lr tottak. Es azt is mesélte, hogy a, románokat először nem szerették, deaztánigen, mert rendesek voltak. Az arabok meg mindig ügyeskedtek, nem akartak serrrritsecsináh. Ésafardák nagykápüsködtek.. —Nem is vesznek fel franciákat — vetem közbe. —Degsn Azt marják tíjű<, hogy belgák meg svájciak és felveszik. Es volt ott egy lengyel bácsi, akiről azt mesélték, hogy gyilkos. És amikor megkérdezték, igaz-e, azt felelte, hogy nem tudja. Mert beleszúrta a kést a barátjába, de elszaladt, és nem tudja, meghalt-e vagy sem. És nagyon rendes volt. És nagyon rendes volt a finn betörő is, meg a török kábítószercsempész. Csak az őrmester volt goromba. Egy Tahitibe való bácsi. Mikor Géza megnyerte a szellemi vetélkedőt, mert ilyen is volt ott, 19 pontot ért el a 20-ból, a tahiti bácsi meg 2-t, szóval, akkor nagyon megverte Gézát, azt kiabálta, hogy rohadt értelmiségi, és összetörte a szemüvegét... Mindezt már a Hajógyári-szigeten hallgatom. Mert közben befutott a busz, le is szálltunk, de ez most nem érdekes. Cset- lünk-botlunk a fűben, de még a szektűgombák is elbújtak. Alig találok belőlük egyet-egyet. — ... és képzeld, egy japán bácsi hara... izé: szóval, felvágta a hasát és meghalt. Egy litván meg lelőtte magát a pisztolyával. Ő is meghalt. És azt is mesélte Géza, hogy aki akart, más nevet vehetett fel, mint ami az övé. Egy csehet Mohamednek, egy horvátot Szabónak kereszteltek el. Egy magyar orvost meg Kovánknak, ami lengyelül harkályt jelent, mert nagy volt az orra. Állítólag ő is gyilkos volt, de ez nem biztos. Es mindenki csodálkozott, hogy Géza nem akar új nevet felvenni. Mondták pedig neki, hogy legyen Liu vagy San- cho. És amikor levelet kaptak otthonról, az őrmester csak akkor adta oda, ha csináltak negyven fekvőtámaszt. És Géza egyszer három levelet kapott, de kiváltotta mindet, csak nagyon elfáradt. Éjszaka pedig nem bírt aludni, sírt az ágyában. És hallotta, hogy egy bolgár bácsi is sír, pedig az csak egy levelet kapott. A kínai pedig nem tudott negyven fekvőtámaszt csinálni, és nem kapta meg a levelét. Ez a kínai hegedült. Gézának meg trombitálnia kellett... — Nem is tud trombitálni. — Nem tud. De adtak neki egyet és azt mondták, te leszel a zenekarban a trombitás. Belefújt, de nem jött hang belőle. Aztán már jött valami nyekergés. És kellett vennie kottaállványt a zsoldjából, ezért egy hónapig nem tudott levelet írni haza. Mert drága volt az állvány, és nem maradt pénze papírra meg bélyegre... — Őt óra — mondom elszoruló torokkal. Mert ötkor Ágnesnek — «- , Z-' t,
