Kelet-Magyarország, 1992. február (52. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-01 / 27. szám

1992. február T. A %e(et-íh{agyarország hétvégi meCCébfete 9 Pénz nélküli tárca A művészet szabad, a kultúra hatalom Nagy István Attila Nyíregyháza (KM) — Egye­sek szerint lassan haladunk Európa felé. Mások azt állítják, hogy már régóta ott vagyunk. Mindig is ott voltunk, csak el­hitették velünk, hogy inkább a Balkánnal tartunk rokonságot, mint Párizzsal. A rendszervál­tozás óta lényegesen több szó esik a kultúráról, a művészet­ről, mint a gazdaságról. Sokak szerint azért, mert a rendszer- váltás igénye nem a gazdaság­ban fogalmazódott meg elő­ször, hanem a kultúrában, a politikában. Vezető értelmiségiek már évek óta készülődtek arra, hogy a magyarországi egypártrend- szer felváltását kikényszerítsék. A gazdaság lényegesen nehe­zebben mozdult, minden bizon­nyal azért, mert könnyebb az íróasztalnál vagy baráti társa­ságban terveket szövögetni, mint szembeszállni a gazdasági kényszerűségekkel. Ráadásul, ha ezek mögött ott húzódik a po­litikai érdek is. A kultúra mozdult meg elő­ször. Pedig az eltelt évtizedek alatt a legkisebb kár ezt a terüle­tet érte. A hatalom — különféle megfontolásokból — olyan infra- sturktúrát hozott létre a kultúra számára, amely meghaladta az állam teherbíró képességét, s gondot jelent ma is, ha ezt mű­ködtetni akarja — nagyjából ezekkel a gondolatokkal kezdte elemzését dr. Fekete György közművelődési államtitkár-he­lyettes Nyíregyházán egy közel­múltban rendezett találkozón. A nyolcvanas évek végén már látni lehetett, hogy a kultúra fi­nanszírozásával mi a legna­gyobb gond. Amíg Nyugat-Euró- pában a kultúra társadalmi fi­nanszírozása eléri a nyolcvan százalékot, addig Magyarorszá­gon ez csak négy százalék. Va­gyis nálunk az államé a döntő szerep. A civil szféra hatása az ország kulturális arculatára szin­te jelentéktelen. Mi tehát a megoldás? Az ál­lamnak ki kell vonulni a finanszí­rozásból, s abból az elvből kiin­dulva, hogy a művészet szabad, a kultúra hatalom, át kell enged­nie a fenntartását az állampolgá­roknak. Nem tehet mást, mert a kulturális tárcának nincs kitörési lehetősége. Nem kap több pénzt, mert az idei száznegyvenmilliárd forintja emberemlékezet óta a teljes költségvetéshez viszonyít­va a legnagyobb. A művelődés, a kultúra terüle­tén dolgozók pedig kétségbe­esetten panaszolják, hogy sem­mire sincs pénz. Olykor még a fenntartási költségekre sem. Hol marad akkor még a tartalmi munka? Önkorlátozóan kell élni — mondja Fekete, mert kitörés csak akkor lehetséges, ha meg­nő a társadalmi finanszírozás, ha föllendül a gazdaság, ha több adó kerül a kasszába. Addig? Megoldás lehet az alapítványi működtetés. Magyarországon je­lenleg 3900 kulturális célú alapít­vány van: Ebből az következik, hogy van, ahol sok, másutt meg kevés a pénz. Több alapítványt lehet igénybe venni, ezért köny­Politikai érdek ♦ ♦ ♦ Önkorlátozóan kell élni J IllP Bt* ♦ „Ki kell cserélni az agyunkat” nyen lehet, hogy az ügyes pályá­zó dúskál a forintokban. A kultu­rális magánalapítványon kívül szerveződnek az államiak is. Létrejött a Nemzeti Mozgókép Alapítvány, most formálódik a képzőművészet, a könyvkiadás, a zene és tánc, a közgyűjtemé­nyek területén. Az alapítványi forrásokon kívül rendelkezésre áll az idén 440 millió forint kultu­rális jellegű céltámogatásokra. Azzal a szennyáradattal, ami elöntötte a magyar filmnézőket, olvasókat, a minisztérium nem tud, de nem is akar megküzdeni. A privatizált filmszínházak, könyvkiadók, a magánvállalko­zások üzletpolitikájába nincs be­leszólása. Legfeljebb céltámoga­tási rendszerével ösztönözheti valós értékek megszületését. A magyar kulturális intézmény- rendszer privatizálása nem megy vérveszteség nélkül. Amikor Spanyolországban megbukott a Franco-rendszer, a felelős irányítók azt mondták: nem kell a kultúra. Gazdaság, ipar, energetika kell. Ha valaki szétnéz Sevillában, tapasztal­hatja, hogy az évtizedes kulturá­lis „száműzetés” után úgy tá­mad fel, ott folytatódik a kultúra, mintha meg se halt volna. Nem lenne olyan nagy baj, ha nálunk is ez történne, de a tárca nem ezt akarja. S erre megvan a jó oka. Mi lesz a művelődési házak­kal? — kérdezte bátortalanul va­laki. — A tárca nem finanszíroz intézményeket, az az önkor­mányzatok dolga. A népművelő­képzés? A fentiekből következik. Aligha lesz rá szükség a jelenle­gi formában. Többször megfo­galmaztam már — mondja Feke­te —, hogy én személy szerint arra szerződtem: az embereknek maguknak kell megmondaniuk, mire van szükségük. Ezt a kultu­rális kormányzat nem írhatja elő. Ha a szabad állampolgár dönthet az élet különböző területein, ak­kor ettől sem lehet megfosztani. A tárcának legfeljebb „terelget­ni" kell a dolgokat, s nem tenni többet, mint szabad. Ez a való­ságos demokrácia. Csend. Az emberek befelé fi­gyelnek. Mikor voltam utoljára moziban? Jaj, nagyon régen. De nincs is mit megnézni. Evekkel ezelőtt még alig tudtam az ünne­pi könyvhét könyveit hazavinni, most hónapok telnek el, amíg egyet meg tudok venni. Annyi pénzért? Hangverseny? Uszo­da? A jegyárak a nyugati fizeté­sekhez szabottak. A pénztárca pedig még mindig keleti szabá­sú. Majd jön egy jobb kor... De hogyan lehet megélni a szellemi kiüresítés gyötrelmes kínját? Va­lóban ki lehet hagyni a kulturális kötődésekből egy évtizedet? A piac, ahol a teljesítmény megmé­ri magát, ennyire megbízhatóan működik? Ki kell cserélni az agyunkat, a szívünket, ha lehet. Elfelejteni emlékeinket, megélt művészet­ből is táplálkozó katarzisainkat. Arctalanok leszünk, de tökélete­sen szinkronban a világgal. Az is igaz, hogy sok múlik rajtunk. Mert amit el akarnak tiporni gaz­dasági vagy politikai megfonto­lásból, hirtelen felfokozott erővel vágyik az élet után. Megmozdítja ellustult, elernyedt tagjait, hirte­len fontos lesz számára az is, amit korábban megvetett. Külön­bözni akar, más akar lenni, a sa­ját hangját akarja hallatni. Jó len­ne, ha a kitárult szabadság biro­dalmában erről se feledkeznénk el, mert a szabadságot is lehet nemtelen célokra használni. Nincs többé Új írás Budapest (MTI-Press) —- Új esztendőt új reményekkel illene kezdeni, akkor is, ha a hazai fo­lyóiratok jövőjéről van szó. Most mégis a nekrológé az elsőbbség. Az ünnepek között nemcsak Vas Istvánt temettük el Farkasréten, hanem az Új írást is, amelynek búcsúszámát vehettük kézbe, amint erről nem csak a címlap feltűnő szövege tudósít, hanem maga az egész lapszám is. Ha csupán néhány számot ér meg egy-egy kulturális orgánum, megszűnése akkor is szomorú­ság forrása lehet, s a lap rangjá­tól függ, hogy mekkora körben hat e hangulat. Az Új írás azonban nem egy volt a sok la­pocska között, hanem egyike a legnagyobb hagyományúaknak. 1961 márciusában jelent meg az első száma, most tehát a har­mincegyedik évfolyammal bú­csúzott, ha jól számoljuk, a há­romszázhetvenedik lapszám. Amikor e lap elindulhatott, egészen más volt a helyzet, mint a nyolcvanas években. Alig volt folyóirat, korlátozott és ellenőr­zött volt az irodalmi-művészeti élet. Még éppen csak hogy meg­kezdődött e területen a konszoli­dáció, amelynek során kegyesen ,,megbocsátották”az íróknak 1956-ot. Ennek a kezdetnek volt fontos jele az első amnesztiák sora, s szükségszerű következ­ménye az irodalmi nyitás is. Az Új írás, amelynek első szerkesztői Illés Lajos, Pándi Pál és Váci Mihály voltak, e nyitás­ban kapott döntő szerepet. Első száma például az addig nemkívánatos Benjámin László verseit közölte, aztán a sokat bírált Németh László esszéjét. S olyan — akkori — fiatalokat, mint Szakonyi Károly, Garai Gábor, Szécsi Margit, Fodor András, Csurka István. Ahogy múltak az évek, egyre több bírálat érte a lapot. A nyolc­vanas években már egyenesen divat volt szidni, olvasásra sem érdemesnek nevezni. Mégsem természetes, hogy éppen az Új írás arra kényszerül — kizárólag anyagi okok miatt —, hogy megszűnjön. S ha már mégis így történt, a búcsúszám vers- és prózafejfái mellé mi is helyezzük oda a magunkét, azzal az önvi­gasztalással, hogy csak a lap szűnik meg, szerzői, mint eddig is, továbbra is megjelennek — csak más helyeken. Elek Emil: Kötelek Kállai János | Vissza Atlantiszba az egymásba csúsztatott elomló köhasábok helyett üvegtomyok és hártyakupolák észrevétlenül belép a fény lelkünket faragja valami finom fogú reszelő víz alá bukunk csodálatunkban ahol előbb még tömör falak álltak szilárdan tartva a vágyakozást egyszerre kitágul a tér és sivít a megkönnyebbülést hozó felismerés ki rajta személyesen. Teljes be- hemótságával, megközelíthetet­len rátartisággal, félelmetesen. Döngő, dromedár léptekkel indult a lépcsőház irányába, majd fel, fel, fel — a lift megjavításához neki sem volt hatalma —, fel a harmadik emeletre. Ott jobbra, végig, majd balra az ablakok alatt, az ajtók előtt — a félelem és a kíváncsiság addigra már lábujjhegyen kergetőzött a füg­gönyök mögül leselkedőkben —, végig egészen mihozzánkig. Se szó, se beszéd, be a konyhába, át a lakáson, térdig gázolva a beszűrődő fényben, a nagy belső szoba felé, ahol apám mit sem sejtve fűzte, táncoltatta ujjai alatt a harmóniákat. Pár pillanat, és a zongora oda­benn elhallgatott. — Igen a ze­neszó biztosan megzavarta Eská vasárnap délutáni szunyó- kálását, és ez megtorlást kíván! Még néhány óra, legfeljebb nap, aztán este vagy hajnalban jön­nek a bőrkabátosok — gondol­hatta anyám és irány Szibé­ria! Csak előtte még jól kiordítoz­za magát apámmal, hogy mit képzel, mit merészel, és hogy jön ahhoz! Mire idáig érhetett, bent az ajtó mögött felhangzott egy akkord, majd egy másik a húrok közül. Aztán a dallam és az énekhang. Mély, ablakrezegtető barito­non öblögetve egy orosz dal oroszul. A ,,Valahol a Volga mentén". És az édes szomorú melódia harsogóvá erősödve, dagadva és hömpölyögve győ­zött le minden akadályt: fel­ébresztette a délutáni álmodó- kat, meglebbentette a leskelődők függönyét, felidegesítette a pedi­kűrösnő kutyáját, összekócolta a mozigépész lányának kakastaré­ját, bekurjantott a vicéék abla­kán, majd a napozótetőről elru­gaszkodott a Duna felé. Össze­ölelkezve a zongorakísérettel. |É|||ÉÉ ényleg! Mi követke- aWm zett volna akkor, úgy negyven évvel eze- Wm^mmiiőtt, ha apám történe­tesen nem tudja a dalt, ha hibá­zik a kíséretben, vagy netán megtagadja a zenei aláfestést, és kiutasítja Eskát a lakásból? Ki mondja meg nekem immár, hogy az a harminc év körüli fiatalem­ber azon a fülledt, délutáni órán, a harmadik emeleti lakásban gyáva volt vagy hős, áldozat, esetleg kollaboráns, amikor együttműködött a hatalommal? Mert az Önkénynek, a zene hal­latán dalolhatnékja támadt. Vol­gáról, lányról, szerelemről. Filmszemle(sütve) Budapest (MTI-Press — B. L.) — Megint lesz Magyar Já­tékfilmszemle. Mikor e sorokat írom, még nem tudom, mekko­ra felhajtást csapnak körülötte az operatőrök, merthogy — egyéves kihagyással — idén a Magyar Filmoperatörök Egye­sülete vállalta a szervezéssel járó feladatokat. Élükön min- dannyiuk tanítómesterével, Il­lés Györggyel és egyik legjele­sebb tanítványával: Kottái La­jossal. Mondom: nem tudom, mekko­ra felhajtás készül; lesz-e pél­dául a színészek felvonultatása, szakmai vita, tévéközvetítés, s lesznek-e egyáltalán díjak. Azt tudom csak, hogy a szemlehír hallatán sokan felkiáltanak: ugyan minek? S főleg: kinek? Ha egy Oscar-díjas magyar rendező filmjét — világsztárokkal — állí­tólag alig 30-40 ezren nézik meg a hazai mozikban, ha akadnak magyar produkciók, amelyek nem tudtak 4-5 ezernél több jegyváltó kíváncsit becsalogatni a vászon elé, ha vannak produk­ciók, amelyeket a megyék több­ségében a mozivállalatok nem hajlandók forgalmazni, akkor mi­nek a szemlézés? Ahelyett, hogy szemlesütve járnának a magyar alkotók, mert ennyire nem képe­sek elnyerni a közönség tetszé­sét, most még eljátsszák a film- fesztiválosdit is? A közelmúltban a televízióban egy körkérdésre adott válaszok­ból az is kiderült, hogy tíz em­berből jó ha egy emlékszik a leg­utóbb (egy hete, egy hónapja, vagy éppen sok éve?) látott ma­gyar film címére. Vannak, akik a szemlehír hallatán meg is kérde­zik: egyáltalán készülnek még magyar filmek? Pedig készülnek, íme egy nem is teljes lista az elmúlt egy év produkcióiból: Há­rom nővér (rendező: Lukáts Andor), Halál utak és angyalok (Kamondi Zoltán), Találkozás Vénusszal (Szabó István), Az utolsó nyár (András Ferenc), Melodráma (Gothár Péter), Julia- nus barát (Koltay Gábor), Isten hátrafelé megy (Jancsó Miklós), Hamis a baba (Bujtor István), Szerelmes szív (Dobray György), Sztálin menyasszonya (Bacsó Péter). Ez csak tíz film, de a rendezői névsor sem érdek­telen, valószínűleg ez lesz a szemle élmezőnye, bár ott a ki­hagyás maitt az elmúlt két év termése, legalább még egyszer ennyi mű kerül a zsűri elé, (ha lesz egyáltalán zsűri); s ha ismét ide sorolják a dokumentumfilme­ket, akkor a címlista legalább háromszor ilyen hosszú lesz. Szóval szemlét van miből ren­dezni, csak elfelejthetetlenül itt a kérdés: minek? Azt hiszem, ha tisztességes választ akarunk adni, ezt a nagy kérdést legalább kétfelé kell vá­lasztani. Először azokról a mű­vészekről kell szólni, akik a skic­cet, a vázlatot, gondolkodás- módjuk forgácsait is a legszéle­sebb nyilvánosságra, a normál moziforgalmazásra kívánják bíz­ni. Valószínűleg ennek most nincs itt az ideje. (Nemcsak Ma­gyarországon, máshol sem.) Ta­lán a televízió az a hely, és az öt-tíz-tizenöt perc az az idő, ami egy szűk közvéleményt még ér­dekelhet az ilyenfajta kísérlete­zésekből. Amelyek gyakran nem is a kifejezési eszközök, tehát a fények, mozgások, vágások szo­katlansága miatt irritálok — mint az alkotók hiszik —, hanem azért, mert a gondolat, amelynek kifejezésére próbálják mindezt használni, az bizony zavaros vagy lapos, unalmas, amit éppen a formai felhajtással próbálnak elfeledtetni. Ám hogy van értel­me és helye az ilyennek is, azt most szerencsésen példázza a televízió Közjáték című — na­gyon egyenetlen színvonalú, de mindenképpen eredeti — soro­zata. Az viszont, hogy a magyar film — ha szabad az eredeti hasonla­tot ilyen- csúnyán elferdíteni — csak a „vájtszeműeknek” szól­na; régebben sem volt egészen igaz, most sem az. A fentebb idézett címlistából a Hamis a baba vagy a Szerelmes szív ép­pen a legszélesebb közönség­hez kívánt fordulni, de a Julianus barát, a Találkozás Vénusszal, Az utolsó nyár, a Sztálin me­nyasszonya szintén világos, mindenki számára közérthető, és a tág értelemben vett szóra­koztatás céljait is szolgálni kívá­nó filmek. (Hogy melyik milyen színvonalon teszi ezt, az más kérdés.) \ j|T T f7 C| 1 T/-------4-----------1 \ Hl--------------------1--------- ! Ml /A\K m ifi fi koznak • i JL vj LLL« ilvi ^ilULiivv LiliU-kV

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom