Kelet-Magyarország, 1992. február (52. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-01 / 27. szám

8 Ä %ác t - Magyarország hétvégi meißHfete 1992. február 1. Valóban Vaja baja? Válasz Asztalos János Úrnak Eddig csak figyelmesen olvas­tam azokat az írásokat, melye­ket Asztalos János publikált mostanában a különböző napi­vagy hetilapokban, valamint jó­val régebben a Komárom Megyei Dolgozók Lapjában. Különösebb hozzáfűzni valóm nem volt a rendszerváltás óta megjelent cikkekhez annak ellenére, hogy a magánvéleményem megvolt. Mégis: mi az, ami most írásra késztetett? Nem más, mint a Ke- let-Magyarország január 11-i számában a „Nem csak Vaja baja” című cikk. Ennek is az a része, mely engem érint, mint a nagyközség polgármesterét. Sok igazság van az Asztalos János által megírt cikkben az ő szem­szögéből, de van az éremnek másik oldala is. Valóban foglalkozott a vajai képviselő-testület a vajai mú­zeum tevékenységével az 1991. május 23-i ülésén. Mégpedig azután, hogy Varga Béla mú­zeumigazgató javaslatára tűzte napirendre a testület a múzeum tevékenységéről és jövőbeni fel­adatairól szóló tájékoztatót. Var­ga Béla írásban készítette el a múzeum tevékenységéről és a jövőbeni feladatokról szóló tájé­koztatóját. Természetesen az ülésre meghívtam a Szabolcs- Szatmár-Bereg Megyei Önkor­mányzat elnökét és a megyei múzeumok igazgatóját, dr. Né­meth Péter urat, mint a vajai múzeum igazgatójának felette­sét, aki szakmailag a legilletéke­sebb volt a múzeum tevékenysé­gét értékelni. Varga Béla a tájé­koztatójához szóbeli kiegészí­tést nem fűzött, viszont írásos véleményét szóban is elmondta dr. Németh Péter a vajai mú­zeum tevékenységéről, ami nem a legkedvezőbb képet adta a végzett munkáról. Varga Béla részéről hozzászólása szemé­lyeskedésre adott volna okot, ezért felhívtam figyelmét, hogy a tárgynál maradjon. Erre jogom volt, mint a testület elnökének... Valóban támogatott az MDF vajai szervezetének tagsága a helyi választásokon. Támogatott engem, a volt pártállam egyik tagját és volt funkcionáriusát, mert ők bizonyítva látták azt, amit Ön még fel se tételez, hogy nem volt minden MSZMP-tag és funkcionárius gazember és tisz­tességtelen. Nem szégyellem az elveimet, vállalom a tetteimet. Nem szégyellem és nem sajná­lom ánnak ellenére, hogy az a párt, és vajai bizottságának tag­jai akadályozták meg 1988-ban Vaján vezetővé (vb-titkárrá) való kinevezésemet, akiknek soraiba én is tartoztam. 1989 januárjától a választásokig, 1990. október 30-ig az Ófehértói Községi Ta­nács vb-titkára voltam. 1990. szeptember 30-án három jelölt közül a község lakosságának döntő többsége polgármesternek választott meg. A választások idején nem vol­tam idehaza, az egyetlen válasz­tási ülésen kívül kampányt nem folytattam, igaz függetlenként indultam. Szóban, de lehet tett­ben támogatott a vajai lakossági érdekvédelmi szervezet, azj MSZP és a helyi MDF is. A helyi! FKgP nem. Nekik más polgár-! mesterjelöltjük volt. Nem volt paktum és nem is lesz — ellen-! tétben Asztalos úr megállapítá­sával —, nem arra tettem az es­küt, hanem arra, hogy Vaja'köz­ség érdekét fogom képviselni. Most független vagyok, nem va­gyok párttag. Volt MSZMP-tag- ságomat jóval, rosszal vállalom, az új pártok jó elképzeléseivel szimpatizálok. De ez legyen az én szuverén jogom. (Asztalos úr szerint a helyi MDF-szervezetnek köszönhető, hogy polgármester lettem? A község lakosságának 99 száza­léka nem MDF, de nem is más pártnak a tagja. Választóim több­sége párton kívüli.) Téves Asztalos úrnak az a ki­jelentése, hogy a paktumi alapál­lásból indulhatott feljelentéssoro­zat, vizsgálat. A bizalmi szava-, zást a vajai általános iskola ne­velőtestületének tagjai kezdemé­nyezték, és megerősítették a je^ lenlegi igazgatót beosztásában... Az óvoda vezetőjével csak egyetlen alkalommal tudtam be­szélni, ugyanis 1990. november 20-tól táppénzre ment. Az óvoda dolgozói kivétel nélkül — egy­hangúlag — kezdeményezték a bizalmi szavazást. Elmaradt azonban a bizalmi szavazás a betegsége miatt. A vezető óvónő nagyon hamar leszázalékoltatta magát, és megvárta, míg táp­pénze kimerül, majd azt köve­tően szüntette meg munkaviszo­nyát... Hogy miért mondott le az általános iskola két igazgatóhe­lyettese? Munkáltatójuknak biz­tosan megindokolták, még akkor sem tartoztak nekem beszámol­ni, ha mindkettő tagja a képvise­lő-testületnek, de elgondolkodta­tó döntésük!... A művelődési ház igazgatójának munkaviszonya megszűnt, mivel a képviselő- testület úgy döntött, hogy a költ­ségek csökkentése érdekében 5 éves hasznosításra magánsze­mély részére bérbe adta a műve­lődési házat. A volt igazgató most is a művelődési házban dolgozik. A művelődési ház tevé­kenysége érdekes módon javult, mióta magánszemély hasznosít­ja, és közel 2 millió forint az ön- kormányzat kasszájában marad. Elgondolkodtató Asztalos úr­nak az a kijelentése, hogy Mol­nár Sándornak biztos tanári állá­sa volt az őri iskolában. Miért? Neki nincs joga ahhoz, hogy sa­ját falujában dolgozzon szakkép­zettségének megfelelően olyan munkakörben, mint Asztalos úr? Vagy Asztalos úr, aki nyugdíjas s nyírmadai lakos, neki viszont van joga, hogy elvegye egy vajai fiataltól a munkahelyet; attól, aki­nek személyében biztosítva van annak a hagyománynak és szel­lemnek a folytatása, amiért Mol­nár Mátyás, az édesapa, az egy­kori múzeumalapító, hagyo­mányteremtő annyit fáradozott? Téves Asztalos úrnak az a meg­állapítása is, amelyet a cselszö­vésről ír Molnár Sándor múzeu­mi alkalmazása érdekében, s hogy levelem megírását „pártér­dekekkel magyaráztam”. Sze­mélyes meggyőződésemet, illet­ve tapasztalatomat írtam le a múzeum tevékenységével kap­csolatban dr. Németh Péter úr­nak, és javasoltam részére, hogy vizsgálja felül az alkotóház és a gyermekmúzeum működtetésére hivatottak munkakörét, tevé­kenységét, és ha úgy ítéli meg, a szükséges személycserét szí­veskedjen elvégezni. Figyelmé­be ajánlottam a Vay Ádám Mú­zeum alapítójának, Moinár Má­tyásnak a fiát, Molnár Sándort, aki vajai lakos. Ez cselszövés? Akkor vajon az mi volt, amit Asz­talos és Varga úr kiterveltek a diákotthon elvételével, annak el­lenére, hogy a hadtörténeti mú­zeum igazgatója, dr. Korsós László ezredes úr túlzónak érez­te azt, hogy a három nagy sza­badságharc emlékmúzeuma le­gyen bármelyik településé (Ha­társzél-Zenit, 1991. április 5.). De említhetném a Művelődési és Közoktatási Minisztérium 1991. március 13-án kelt levelét is, mely többek között leszögezi, hogy „a tervezett múzeum kiala­kítása előtt egy sor problémát rendezni kell”. Többek között a tanyai diákotthon megszünteté­sét, illetve az ott lévő diákok ré­szére új kollégiumi férőhelyek kialakítását. Mikor, kivel beszélt, egyeztetett ebben a kérdésben a vajai múzeum vezetője? Mert velem nem, aki talán a legilleté­kesebb lett volna. Tisztelt Asztalos Úr! Kétségbe vonja az én tisztes­ségemet — anélkül, hogy neve­met (Tisza László) ki merte vol­na írni —,‘képességemet, s hogy képzettségemnek megfelelő munkát kapjak az első demokra­tikus választás alkalmával. Mindezt visszautasítom. A fentiek ellenére tisztelem és becsülöm Asztalos urat, tiszte­lem és becsülöm azt a szándé­kot, amivel egyet is értek, hogy legyen a három szabadságharc­nak emlékmúzeuma, ha ahhoz minden feltétel megvan. A ma­gam részéről e válaszadással a vitát lezártam, annál is inkább, mivel munkámról, döntéseimről elsősorban választóimnak tarto­zom elszámolni, és az ő vélemé­nyük az, amire elsősorban én igen sokat adok. Békés, egész­séges nyugdíjaséveket kívánva, üdvözlettel: Tisza László Vaja nagyközség polgármestere (Ezzel szerkesztőségünk is lezárja a vajai vitát.) Elek Emil: Az ö ünnepe Tapolcai Zoltán Nyíregyháza (KM) — A bőr­fotel nagyot szusszan, ahogy beleveti magát. — Ó, boy! — mondja, majd megereszt egy göndör kacajt. A mosoly letö- rölhetetlenül ott marad a szája szegletében, szabadkozó sza­vait a kezével hadonászva ve­zényli. ♦ Melletted életveszélyben van­nak a poharak, a vázák! — Látnád a húgomat! Robba­násig telve van energiával, de ez nálunk családi hagyomány. ♦ Ha már a családnál tartunk. Mint mindenkinek, nekem is a „Jim" vagy. — Családi nevem Kraus. ♦ Szóval Jim Kraus az Újvilág­ból. Pontosabban? — Keleti part, Kentucky. Most. ♦ Most? — Washingtonban születtem, Marylanden nőttem fel, Floridá­ban tanultam zenét, ha mond ez valamit, az Asbury College-ben. Majd újra Maryland, az egyete­men zongora-ének-karmesteri fakultás, amelyet Dél-Floridában a reneszánsz s a korai zene tör­ténetének tanulmányozásával fejeltem meg. ♦ Aztán lógtad magad, s Nyír­egyházára jöttél angolt taní­tani. Logikus. — Már hogy? Mit gondolsz, hány éves vagyok? ♦ Magyar léptékkel számolva, ha egyszer sem ismételtél évet, úgy huszonöt. — Ó, boy! Akkor számolj to­vább! Floridában egy templom­ban voltam zenei direktor (mu- sicdirector). Hét kórust dirigál­tam, utaztattam, illetve másokat hoztam a templomunkba. ♦ Pontosítsunk! A templomnak volt hét kórusa? — Igen. Miért kérded? ♦ Ó semmi, semmi... csak..., szóval úgy huszonnyolc le­hetsz. — Ezután kezdtem vallási ta­nulmányaimat, majd vasárnapi iskolában tanítottam. A marylan­di egyetemre visszakerülve zon­gorát, éneket, zenét oktattam. Ekkor jött a nagy elhatározás. ♦ Harminc... —...két évesen. A vallási sze­mináriumom vezetője ajánlotta a lehetőséget. ♦ Az értetlenségem változatlan. Neked az életed a zene! — Nem árt a változatosság! Hatéves korom óta, amikor elő­ször ültem a fekete-fehér billen­tyűk elé, minden pillanatom ab­ból áll, hogy koncert itt, koncert ott, zongoraóra itt, énekóra ott. Jól esik kilépni egy időre ebből. ♦ De ha ittrekednél, mondjuk egy nagy európai háborús válság miatt? — Annyira jól érzem magam, hogy még egy évig maradok. ♦ A család? — Édesapám tizenkét éve meghalt. Édesanyám aggódik, de örül is. Levelezünk, jobban mondva ő ír, én meg néha vála­szolok. ♦ Feleség? — Elváltam. ♦ Ugorjunk! Hunyd be a sze­med! Pergesd végig életed legkedvesebb emlékeit! — Ó, boy!... OK. Washington, Smithsonian Múzeum. A mary­landi kórussal vendégszerepel­tünk, s én énekeltem a szólót... Tizenhat évesen Bécsben egy gimnáziumi kórussal első díjat nyertünk... ♦ Te mindig csak énekeltél? — Tizennyolc évesen két-két hetet töltöttem az akkor még két darabban lévő Németországban Luther Márton útvonalát végigjár­va. Mély benyomást tett rám a keletnémet egyházi emberekkel való találkozás, s azóta is Isten­nel való kapcsolatom apró bajai­mon átsegít. ♦ Újra hunyd be a szemed! Éle­ted legrosszabb élményeire gondolj! A SZERZŐ FELVÉTELE — Van belőle szép számmal... tizenkét éve meghalt az apám..., de inkább nem idézem fel. Mon­dok helyette még néhány jót. Például a karácsony. Mifelénk a csillogás-villogás, a reklámhad­járatok mögött alig van már érze­lem. Pedig nekem nagyon hiány­zik a családias ünneplés. Kép­zelheted ezek után, amikor nála­tok december 24-én a diákok beállítottak hozzám egy kará­csonyfával. Legajább tíz helyre meghívtak, s ahová végül is el­mentem, igazi szeretettel fogad­tak. Meg ahogy a gyerekek kö­rülvesznek. De ez nem csak azért jó, mert nekem örömet szerez. Vállalt feladatomat, a nyelvtanítást így jobban el tudom látni. Hisz ez a közelség kell ah­hoz, hogy beszélgessünk, hogy sokat beszélgethessünk. ♦ Egyházad? Az éneklés? — Mint metodista az Evangé­liumi Testvérközösséghez (angol kiejtéssel kántálja a magyar sza­vakat) járok, a Nyíregyházi Ve­gyeskarban (a kiejtése semmit nem változott) énekelek... A vá­lásnál azt mondtad, hogy ugor­junk..., szóval, remélem, hogy találok valakit, aki... szóval, sze­retnék újra megházasodni... ♦ Ez azt jelenti, hogy egy ma­gyar lányka a kiszemelt? — Ó, boy!... De ki tudja? A tűz bokrában Törő István Szembenézel hát önmagaddal, játszadozol a fűrészfogak élén, hozzád kezesül a gondolat, s járkálsz mezsgyéjén, útszegélyén, ficánkolsz olykor a tűz bokrában, kettős nyelvekkel kacérkodói, arcodnak nyíló lámpásait viszed a sötétbe, ha elkárhozol, magad mutatod, a verseket, mik kínjaidból összeállnak, a f'íz fodrait hajtogatod, s jársz nyomában a békítő nyárnak, s ha egymásra talál olykor-olykor ölelni tartalmát a forma, mindig lesz ki előbotorkál, s virgonc csikóit újra eloldja. z önkény a második emeleten lakott. Kis­gyermekkorom nagy bérházának második emeletén a sarokban, az utca fe­lőli fronton. Akkoriban, mikor a bőrkabátosoktól való rettegés — hallga csak: lépteket dong a gang — a lélegzetet is visszafoj­totta a sűrű függönyök hajlatai mögött, és viccet csak kipróbált barátok meséltek egymásnak. Az Önkényt Eskának hívta mindenki a házban (persze száj­ról olvasandó néma artikulálás- sal), mert állítólag 19-ben, a ta­nácshatalom idején, amikor, mint mondták, élet-halál ura volt a környéken, nem aláírással, ha­nem csak s.k.-val hitelesítette rendeletéit. Sajátkezűleg döntve életről és halálról. A kommün bukása után Oroszországba emigrált, ahol Rákosival is puszi- elvtársak lettek. Együtt tértek vissza diadalmasan a Berlin felé dübörgő rohamléptek, paták, ke­rekek és lánctalpak nyomán. Népünk Nagy Vezére később, hatalma zenitjén sem feledkezett meg régi barátjáról, akihez szü­letésnapján személyesen jött el gratulálni a lakására. Könnyen elképzelhető, hogy ezt a látoga­tást milyen felhajtás kísérte a házban a kókuszszőnyegtől a testőrök nyüzsgő sokaságáig. — Ha valaki nem tetszik Eská­nak, vagy akire csak megnehez­tel bármiért is, azt úgy elviteti, /mint a vöcsök! De még a famíliá­ját is! — tartották a lakók, mint ahogy gyanították azt is, hogy a Tanácsosékat a harmadikról, az ő személyes közbenjárására, Eská intézkedésére deportálták Apám azon az emlékezetes vasárnap délutánon is zongorá­zott. (Akkortájt még igazi cselek­vések pótolták a későbbi pótcse­lekvéseket.) Muzikális hajlamát nagyanyámtól örökölte, aki ze­netanárnő volt, de az igazi siker­hez, a hivatásszerű megélhetés­hez kitartása vagy szerencséje Réti János Az önkény dala egy őszi nap proletárszürke de- rengésű hajnalán. Mi hármasban, anya, apa, meg én, ugyancsak a harmadik, a legfelső emeleten laktunk, egy gangra néző két szoba félkom­fortosban, azon a szárnyon, ahol az egyszerűbb lakások voltak, de oda többet sütött a nap. Szü­leim felhőjáróan fiatalok és szél- lelbélelten szegények voltak, mégis valamit menteni próbáltak a halálra ítélt polgári életformá­ból. A zongorát, az ernyős aszta­li lámpát, a horgolt térítőkét, a faragott csillárt, könyveket, hanglemezeket, pedig a csőbú­torok és neonfények kora már a küszöbön állt. kevésnek bizonyult. Csak a szombat meg vasárnap délutá­nok, baráti vendégeskedések öröme kárpótolta valamennyire. Akkor is zongorázott, azon a nyár végi vasárnap délutánon. Az ebédek illatát már felfalta a lépcsőház, és a korlátok árnyéka berácsozta a körfolyosó mozaik­ját, sőt a falra is egyre több csúszott fel, miközben nagy szo­bánk ablakán át tangók, foxtrot- tok és keringők dallama szállt az álmosító meleget sugárzó eme­letek között. És akkor egyszer csak ott lenn, majdnem szemben, a má­sodikon kivágódott a saroklakás ajtaja, és maga Eská csörtetett

Next

/
Oldalképek
Tartalom