Kelet-Magyarország, 1992. február (52. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-22 / 45. szám
1992. február 22. !A %e(et-íMagyarország hétvégi me ítélete 1 1 Kovács Éva osszu ez az idei H tél. Korán kezdődött, s a február végi ködös reg- geleken joggal érzi úgy az ember, mintha sohasem akarna vége szakadni. Pedig épp itt lenne az ideje! A fázós napokkal lassan torkig vagyunk, hiányzik a melengető napsütés. A napsugár persze csak egy a mostanság kívánnivalók közül, s nemcsak a lélekre, a sáros utcákra is igencsak ráférne. Ember legyen a talpán, aki az őriek közül mostanában száraz lábbal átkel az úton. így persze érthető, ha nem sokan vannak azok, akik az ittenieknél jobban várnák a szikkasztó tavaszi szelet. Azt a félig hideg, félig meleg időt, amely a húsvétot megelőző böjt idején olyan egykettőre megszárítja a frissen mosott, ünnepet váró ágyneműket, hímzett párnahuzatokat, meg a horgolt csipketerítőket. Amiktől egyszerre minden falusi porta olyan egyforma lesz: a kihúzott drótokon dagadó vitorlaként szárnyal a sok-sok hófehér holmi, mutatva a járókelőknek, hogy a hosszúra nyúlt szürkeség után végre itt a tavasz, lehet fenekestől felforgatni a házakat, szellőztetni az oly sokáig bezárva tartott falakat... Ezekért is várják hát az őriek különös izgalommal a szelet! Amíg jótékony hatását meg nem teszi, járhatnak térdig a sárban. A saját tapasztalat mellett a polgármester, Hódi Miklós szavai is meggyőzik az idegent. Tőle tudom: a faluban összesen tizenkét kilométer a belterületi út, s ebből mindöszsze másfél kilométer hosszon épült járda. — Ez az egyik legnagyobb gondunk — ráncolja homlokát a polgármester, aki — ahogy mondani szokás, egy fenékkel ül meg két lovat: nemcsak a falut irányítja, tagja a termelő- szövetkezet vezetőségének is. No igen, a termelőszövetkezet! Az is megér — a történelmi példázatoknál maradva — egy misét. Merthogy nincs különb helyzetben, mint az ország valamennyi szövetkezete. Munka nincs, feladat nincs, az emberek várnak, félnek, s remélnek. Gondjuk persze nemcsak a jelennel és a jövővel, hanem a múlttal is jócskán akad. Az őriek ugyanis nyakig ülnek egy válóper kellős közepén. Most éppen a bíróságon a dolog, ahol az efféle perek minden klasszikus kelléke együtt áll: ki tartozik kinek és mennyivel, ki fizette a közös élet különféle költségeit — s a corpus juris dolga lesz eldönteni azt is, válás után ki neveli a gyermekeket, azaz ki kapja a pénzt, mennyit, s milyen jogcímeken? Az évekig tartó együttélés minden mozzanatát persze nehéz kibogozni, nem is várnak hát látványos sikert a felek. — Nincs más hátra — mondja a polgármester —, mint a pereskedés: tíz évre visszamenőleg kigyűjtjük az adatokat, hogy pontosan megtudjuk, mit kapott Őr, mit pedig Vaja. Az ügy bonyolult, mert közigazgatásilag Vajához, „téeszileg” meg Jármihoz tartoztunk. Most minden téren a magunk urai kívánunk lenni, kérjük tehát a stafírungot. Már csak azért is, mert a múlt kizsákmányolást jelenleg is érezzük, hiszen kimaradtunk a hátrányos helyzetű települések listájáról, ami pedig súlyos forintokat jelent. Az útfejlesztésre beadott kérvényünket is emiatt utasították vissza, pedig ha hiszi, ha nem, itt ezer éve nem épült járda! Most megpróbáljuk amit lehet, kohósalakot hordunk a legrosszabb szakaszokra, hogy legalább ennyivel legyünk előbbre. S hogy a mondat nem légből (kapott, arról saját szemünkkel is meggyőződhetünk. Mint ahogy arról is, mára igencsak padlóra került az egykor oly virágzó mezőgazdaság. A falu széjén lévő hatalmas dohánypajták a valamikori szebb időket idézik, bár mostanra szinte csak a szalmatető fölött egy méternyire futó villámhárítók állnak szilárdan a lábukon, maradtak épek és sértetlenek. Lejjebb a pajták oldala behorpadva, a leszaggatott ajtókat kék nejlon próbálja helyettesíteni. Nem sok sikerrel. Tépázza, cibálja a szél, haragjában hatalmas darabot szakít le belőle. — Kiadtuk ezeket is, mert ha gazda nélkül maradnak, teljesen tönkremennek. Új típusú szövetkezeteket akarunk — mondja szinte megmásíthatatlan hangsúllyal Hódi Miklós. Merthogy élni kívánnak az őriek is. Az új helyzet adta lehetőségeket, a törvény segítségét kihasználva megpróbálják kézbevenni sorsukat. Az összes földet szétosztják, nem maradhat parlagon egyetlen talpalatnyi sem. — Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy dudva nőjön az őri határban — sorolja egyszuszra a falu polgármestere. — Ha minden igaz, lesz itt burgonyaszövetkezet, amelynek tíz-tizenkét tagja fog majd össze, s bérel különféle speciális gépeket; szeretnénk gabonaszövetkezetet, amely a kukorica és a kalászosok termesztésére társulna, s a tervek szerint külön csoportosulás vállalja majd a gyümölcs- és zöldségtermesztést is. A célok változóak, a lényeg egy, és ugyanaz: föld nem maradhat műveletlenül! Aki nem bír vele, legfeljebb majd bérbe adja. Fontos, hogy ne muhart, meg labodát, hanem hasznot, pénzt teremjen a föld. Nem lesz hát gazdátlan az őri határ — erre megvan a remény. Új élet indul, ha itt az új tavasz. Addig azonban szabad a pálya, járhat bárki, ahol akar. Persze csak akkor, ha az illető juhász, s majd kétszáz birkát terel maga előtt. Mint az ötvenhárom éves Szaniszló József, aki a vajai téesztől bérelt jószágokat legelteti a tavalyi őri kukoricás helyén. A bárányok csendesen keresgélnek a levágott csutkák között, csak a foguk alatt ropogó tengeri zaját hallani. Ha egy- egy nagyobb csövet találnak, rögvest kíméletlen „kenyér- harc” kerekedik. Összetapasztják homlokukat, s a sárga szemű csemegére fittyet sem hányva tolják, ölik egymást. Aztán egyikük feladja, odébbáll, az erősebb, a győztes meg újra rágni kezdi a havas kukoricaszemet. — Az ellősök bentmaradtak — mutatja be a nyájat Józsi bácsi, miközben odébbparancsolja kedvenc kutyáját, a Betyárt. A rövid szőrű fekete bun- dás nem akármilyen jószág. Igazi terelő kutya. Nem csoda, hisz háromezer forint volt annak idején, egy régi juhásztól kerül az új gazdához. Most éppen büntetés alatt áll: orrán apró lyukú drótból font háló, amolyan házilag készült szájkosár. — Megvan ez bolondulva, tépi róluk a gyapjút — bök a bárányok felé Józsi bácsi, közben csendben egyik kezéből a másikba veszi a rézkampóval ékesített, a sok fogástól fényesre kopott juhászbotot. Elégedett a haszonnal a gazda, mint mondja: az elmúlt év utolsó három hónapjában kétszázezer körüli’ pénzt vitt haza. Ráadásul ez csak a kisbárá- nyok ára, a gyapjú, meg egyéb haszon bevétele még hátravan. De még milyen hátra! Gondolhatják most sokan, akik tudják, a magángazdák és szövetkezetek nem hogy az idei, a tavalyi gyapjú árára is jó ideje várnak. No, arra várhatnak! Pedig nyírni idén is kell, nem maradhat a nyájon a ruha. — Nem lesz olcsó a dolog, pláne, hogy annyit se adtak, amiből kifizessük a nyírót... — zohorál az öreg, s nem lelkesebb akkor sem, amikor a téeszek közelgő átalakulására terelem a szót. Főképp, hogy rövid úton kiderül, Szaniszló József az egészről alig hallott valamit. Nincs ideje ilyesmire — mondja —, neki ott a munka. Különben is jól megvolt eddig, neki ugyan nem hiányzik az átalakulás! Kibérelte a birkákat, kifizeti a havi 1650 forint ,,köz- tehert", jó legelőt keres, s elteszi a hasznot. A többi gond meg maradjon a szövetkezeté. Mondom neki, az új törvény lényege, hogy a jelenlegi és egykori tagoknak szétosztják a vagyont, s kezdhet mindenki önállóbb, boldogabb életet. Nem foglalkozok én a törvényhozókkal — válaszol, majd kisvártatva hozzáteszi: igaz, ők se nagyon velünk. Aztán mint aki most fogja fel, mi is a dolog lényege, hirtelen felcsattan: — Szétosztják a vagyont?! No hiszen! Az lesz mán a cifra dolog — néz rám meglepetve —, akkor mindenki megfog két birkát és viszi?! Mivé fog ez fajulni...?! allgatom a juhászt, s közben H ázon gondolkodom, vajon gondoltak-e őrá a törvényt előterjesztő és megszavazó szakemberek? Vajon tudják-e, hogy a téesztagok között milyen sokan vannak, akik az évtizedek alatt jócskán elszoktak az önálló gazdálkodástól, megszokták, hogy irányítják őket. Nem volt ez mindig így. Ma félnek, de valamikor nagyon is jól tudták, mikor kell szántani, mikor meg aratni, s elvezették egyedül is a kisebb-nagyobb gazdaságokat. Most kezdhetik elölről? El fogják kezdeni. Föld nem maradhat műveletlenül...
