Kelet-Magyarország, 1992. február (52. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-01 / 27. szám

1992. február 1. A %eCet-\Kíagyarország hétvégi meííéffete ] 1 1 Túra a maga útját járja Dankó Mihály ■ Mit láthat a magas röptű héja Nyírturá­ra lenézve? Mintha egy óriás a 4-es út ezüstfonalára ház­gyöngyszemeket fűzött volna fel, majd valamitől megijedve leejtette a gyöngysort, s így lett az girbegurba, s jó né­hány szem messzebbre gurult. Szelíden döcög Trabantom a sótól fehér országúton. Mellette kamionmonstrumok száguldanak Záhony felé vagy vissza. A pót­kocsijuk okozta huzat majd’ az ároknak visz. Mégis jó kedvem van. Bár Tél úr vicsorog, mint láncra vert kutya, s két marokkal kapaszkodik a hóba, fagyba, de a fehér táj, a napsütés elbűvöl. Elhatározom, először, mint a nyájat terelő juhászkutya, úgy járom körbe a falut. Tehetem, mert a jó gazdák még a földutak- ról is eltolták a havat. A befagyott kanálison túl a haj­latot, ahol a nyár emlékei rejtőz­nek, pőrére öltözött fák őrzik. A bokrok tövén meghúzódó padok, a tábortüzek maradványai sokat tudnának mesélni. A vadnyúl megáll, nem fut él, maga is el­csodálkozik, mily fura szerzet zavarja itt a csendet. Mélyet szippantok a tiszta levegőből, ki­gombolt kabátom alá beenge­dem a szelet... ❖ ♦ 4­A település közel 800 éves tör­ténetébe sok minden belefér. A nevét, hírét nem sokszor vitte szerte a futár. A csendes, békés emberek hűséggel szolgálták uraikat: a Kállay, a Fay, a Vay, az Irinyi családokat. Csak egy­szer rázta meg a vihar, 60 éve, amikor csendőrsortüz oltotta ki Szabó Pál életét. ....elviselhe­tetlen a sorsunk, így tovább nem bírjuk, és nem is akarjuk viselni” — írták a memorandumban a szenvedők, s amikor átnyújtották a község vezetőinek, dördültek el a fegyverek. De hol van már a múlt? Legfel­jebb a tárgyak, épületek patinája őrzi a regéket. A zsúp- vagy nád- fedeles, közös pitvarú cselédhá­zak helyett új, fehér falú piros cserepes otthonok köszönnek. A többéves együttélés után a válás Sényőtől olyan simán ment, hogy a legintelligensebb háza­sok is megirigyelhetnék. Bagoly Zoltán a fiatal polgár- mesterek közé tartozik. Lelkese­dése, vibráló tenni akarása szin­te mindenkit magával ragad. — Bízni kell az emberekben, ha már itt telepedett le valaki, valószínű, itt is akar megélni — kezdi a beszélgetést, miközben egy csésze lélekmelegítő teával kínál. — A kormány kihagyott bennünket a hátrányos települé­sek jegyzékéből — így még hát­rányosabb helyzetbe kerültünk. Érted...? Értem, már hogyne érteném. Hisz nagyon sok támogatástól estek ezért el. A vállalkozó mind­járt azt kérdezi: benne vagytok a „kettes listában”? Nem... S már veszi is a kalapját és viszi a tő­két oda, ahol több kedvezményt kap. — Ha kell, felmegyek én a minisztériumba is, hisz nem ma­gamnak kérek. Papírok kerülnek elő, kérvények, pályázatok, hogy igazolják az elmondottakat. — Utat és buszfordulót épí­tünk négymillióért. A Titász saját beruházásaként korszerűsítette két utcánk elektromos hálózatát. Több helyen megoldottuk a csa­padékvíz-elvezetést, elkészült a gyógyszertár, rendbe tettük a te­metőt, november 1-jétől meg­kezdtük a fogorvosi rendelő ki­alakítását... Hirtelen nem jut más az eszembe, de lenne még mit sorolni. Valóban nem teljes a leltár, s a helyieknek sem kenyere a di­csekvés, mégis nagy öröm, hogy ilyen szépen fejlődik ez az 1647 lelket számláló település. S ha az állampolgárok is úgy akarják, nemsokára a vezetékes gáz is eléri otthonukat. A községháza melege ma­rasztal még, de indulunk „bejár­ni” a falut. Remélve, hogy az úton nyugodtabban beszélgethe­tünk, mert az irodában alig tu­dunk befejezni egy-egy gondola­tot, mindig be-bekukkant valaki. Itt volt a nyírpazonyi kolléga gáz­ügyben érdeklődni. Egy bizsu­ügynök, aki régi ismerőse a tele­pülésnek, s mint könyvárus rendszeresen megfordult itt, pa­naszkodik: nincs pénzük az em­bereknek, nem megy az üzlet. A hivatal hölgytagjait szeretné megnyerni egy-két becses árujá­nak. — így megy ez mindennap. Nagyon szeretem a munkám — magyarázkodik a polgármester. — Bevallom, irigylem egy ki­csit. Mindenkit ismer, mindent tud arról, ami körülötte történik. Sétánk során gyakran megál­lunk. — Fel kell újítani a XV. szá­zadbeli református templomot... Most készült el a temetőkapu, s végre rend van a katolikus és a református részen is. A sportpálya mellett az egész­séges életmódról esik szó. Ta­valy beneveztek a Challange Day egész napos sportver­senyre. A juniálison autóversenyt szerveztek, most, télen a terem­be szorulva sokan fociznak, te­niszeznek. A művelődési háznál kissé szomo­rúbb lett a hangja. — Befagyott Dolgozni nem szégyen. Igaz a faluban csak „Csipet csapatnak" titulálják őket. A kocsmában is gyakran megszólják a betérőt. Sokszor éppen azok, akik a se­gély utolsó fillérjeit isszák el. Vagy amikor a havat takarították el, oda-odakiáltották nekik: gyer­tek az én házam elé is. a kultúra kis hazánkban. A mozit érdekte­lenség miatt zártuk be, ezt a szépen rendbe hozott házat pe­dig ki kellett adni vállalkozónak, aki diszkót és presszót tart fenn. Igyekszünk más meg­oldást keresni: elvisszük a kultú­rát az iskolába, a templomba, minden rendezvényünkről video­felvétel készül, s ez jár kézről kézre. Bezárt a Túra étterem is, elindult az épület az enyészet felé. Az utcán két, furikot toló férfi jön velünk szembe. Messziről köszönnek, vidámak, bár látszik rajtuk, hogy még a lelkűk is fázik. — Ez a mi kis mentőbrigá­dunk. A községben élő 120 mun­kanélküli közül nyolc férfit és há­rom nőt sikerült közhasznú mun­kásként foglalkoztatni. Ők is jól járnak, de mi is... Nyirturai Tükör — Három hónapot voltam munka nélkül, természetesen szívesen jöttem dolgozni — erő­síti meg a hallottakat Duicba Sándor, az egyik munkás. — Téglát viszünk a fogászati szak­rendelőhöz, de megcsináltunk mi mindent a faluban. Kitisztítottuk az árkokat, havat hánytunk, be­tonoztunk, fát vágtunk. Több a kereset, mint a segély. És na­gyobb a biztonság. Egy három- gyerekes apának nem lehet ugrálni. Vasbetonszerelő szak­mával a termelőszövetkezetből jöttem el, itt nincs más munka- lehetőség. Nem kell továbbmen­ni, amikor egy külön­leges portához ér­kezünk. Szeren­csém van. Hor­váth Sándor kór­házi műtős­segédet éppen itthon találom. Az udvaron s az istál­lókban szinte min­denfajta háziállat megtalálható: sertés, tehén, ló, kecske, baromfi. Mint egy mini állatkert. — Szeretem az állatokat. A szakmám is állattenyésztő — fogad a gazda. — Most mégis kedvetlen vagyok, mert hiába gürcölök, nincs semmi látszatja. A tejért alig adnak tíz-tizenegy forintot. (Hogy akkor a boltban mitől ilyen drága!) Mi fizetjük a csarnok bérletét és a csarno- kost is. Nincs saját földem, bé­relni kell... Azzal is, ki tudja, mi lesz. Huszonhat disznó „visít” a karámban. Egyik kocámért 55 forintot akartak adni kilónként. Akkor inkább kihajtom a határ­ba... Mit mondhat erre az újságíró? Kitartásra biztat... Ez csak átme­neti időszak. Apellál a frissen ki­fejt, habos, meleg tej ízére, a csikót váró gyönyörű kancára és még sok minden másra. A falusi ember pedig örömmel veszi az ilyen apró kis bátorítást is. Ka­paszkodik, hisz benne, hogy mégis van értelme a munkájá­nak. Újra a száguldó kamionok szele riogat. Ha jövetben kétsé­geim is voltak, most elpárolog­tak. íme él, lélegzik a falu, nem vár mindent felülről, saját lábán próbál egyensúlyozni és jövőt építeni. Mosolytalan életünk Páll Géza Itűnt. Pedig volt, létezett. Nagyon sokan láttuk és nagyon sokunk élt is vele. Persze nem mindig és nem egyformán. Emberi gondok, bajok, válságba jutott sorsok, betegség, emberi kiszolgáltatottság és még egy seregnyi tényező régebben is ellene dolgozott. Igazában az előző rendszerben sem mindenki tekintette sajátjának. Igaz, ez alkat kérdése is. De ahogyan az utóbbi hónapokban nyoma ve­szett, az már-már kétségbeejtő. Pedig hiszem, hogy valamennyiünknek hiányzik az életéből. Hoz­zátartozik az emberi léthez, közérzetünkhöz. De hiába igyekszem tetten érni és megtalálni a hivata­lokban, közintézményekben, a politikai összejöve­teleken, a parlamenti és egyéb csatározások szín­helyén vagy éppen a családi otthonokban, valahol rejtőzködik. Igazában pedig teljesen nem tűnhetett és nem is tűnhet el. Csak nem látszik. Valami ta­karja. Való igaz, megrendelni, mesterségesen elő­teremteni sem lehet. Azaz lehet, volt már rá példa az eltelt évtizedek alatt, de az hamar lehervad és hamvába hull... Amit keresek, az a mosoly. Ez az ország kezd a mosolytalan emberek országává válni, mitől az isten óvjon meg bennünket. Tudom a választ, ami igaz is: nem sok örvendeni-, mosolyognivalónk van manapság. Lassan minden hónap, minden hét tar­togat számunkra kellemetlen meglepetéseket. Már lassan azt fogjuk csak tudni, mit nem kell bevalla- nunk. Bevalljuk a gépkocsink súlyát, nemsokára a létező vagy éppen nem létező vagyonúnkat. Las­san a gondolatainkat, az álmainkat is be kell valla­ni. Riogat a kamatát szedő bank, a villany, gáz, távfűtőművek, szemétszállítási, tv-díjat szedő és még egy seregnyi markát tartó ember, amitől két­ségtelen, nem kezdünk hahotába. Senki nem tudja, hogyan alakul a helyzete a munkahelyén, mikor kötnek útilaput a talpára, mikor kerül az utcára, ke­gyelemkenyérre... S még nem beszéltünk a gyer­mekek neveléséről, az idős szülők eltartásáról, segítéséről és még sok mindenről, amelyek a mo­soly ellen szólnak. Egy külföldi üzletember jegyezte meg a minap, amikor a megyében járt, számára a legnagyobb meglepetés az, hogy alig látott elégedett, mosoly­gós embert. Pedig — magyarázta — a magyarok­ról az terjedt el külföldön, hogy vidám, derűs emberek, agyon se lehet ütni őket. Ő is ilyennek ismert meg bennünket régebben, most viszont mintha valami lelki kór bántaná a magyart. Nem tud mosolyogni. Valóban úgy tűnik, beléptünk egy mosolytalan korszakba, ki sem látszunk a homlokunkat redőző gondok sokaságából. Kifulladt, kifáradt ez a nép? Ennek a vélekedésnek is lehet alapja. A földren­gésszerű társadalmi átalakulás, még ha csak a kezdetén is vagyunk, lelkileg-érzelmileg is alapo­san megviseli az embert. Sokkoló hatások érik mindenünnen. S aki tud, a munkába, a túlmunkába, a mérhetetlen önkizsák­mányolásba menekül. Ha tud. Már évekkel ezelőtt nemzetközi összehasonlító statisztikák figyelmez­tettek arra, hogy világelsők vagyunk az egy napra eső munkaórák számában. Magyarán, mi dolgo­zunk a legtöbbet — legalábbis a mérhető órák sze­rint — a világon. Könnyen hozzátehetnénk a tet­szetősnek és logikusnak tűnő következtetést, úgy lenne igazságos, ha mi élnénk a legjobban, a leg­gazdagabban. Sajnos, nem így van. Szociológusok, politológusok hada kutatja a vá­laszt, elemzi az okokat, de csupán tapasztalati ala­pon is feletet találhatunk az egy helyben topogá- sunkra. Nem a mi hibánkból, de nagyon sokáig olyan szisztéma szerint dolgozunk — gyárban, in­tézménynél, iskolában, bárhol —, amely a mennyi­ségi mutatóknak kedvez és nem a minőséginek. Nehéz átváltani egyéni mentalitásunkban, munka­stílusunkban a mennyiségi szemléletről a minősé­gire. S erre ma még nem is mindig kapunk kellő anyagi és erkölcsi ösztönzést. Ezeket is a nagy gondok közepette kell kigondolni, megteremteni. De addig jó néhányunk arcáról eltűnik a mosolynak még az árnyéka is... Egyes vélemények szerint nem elég okosan dol­gozunk. Mások szerint a magyar ember egyenesen nem szeret dolgozni. Az érett gyümölcsre várunk, hogy az minden erőfeszítés nélkül az ölünkbe hull­jon. Sok ebben az igazság, de legalább annyi az igazságtalan általánosítás is. Egy Amerikába sza­kadt hazánkfia is ezt mondta nemrég egy kötetlen beszélgetésen, rokoni, baráti körben. ,,Az a ti bajo­tok, hogy nem szerettek dolgozni." Óriási sértődés lett úrrá a társaságon, mert az általánosítás — így — mélyen igazságtalan. Vannak akik tényleg nem szeretnek dolgozni, lusták, a többség viszont lá­tástól szinte vakulásig dolgozik. Egy másik tenge­rentúli vendég pedig az egyik intézménynél járva valósággal felkiáltott, hogy itt mindenkinek külön íróasztala van. Ő egy komoly üzemet vezet, és hárman intézik a papír-, telefon-, telex-, telefax- és egyéb ügyeket, és hármójuknak egy asztaluk van. Mégis boldogulnak. Aligha van sok látszatja tovább idézni a messzi­ről vagy éppen közelről jött vendégek megjegyzé­seit, bár az értelmes kritikát mindenkor érdemes fontolóra venni. Alighanem azonban a dolog nyitja a mi saját kezünkben van, csak külső „átvilágítás­sal”, ötletbörzével, mások másolásával 180 fokos fordulatot nemigen érhetünk el. Tanulni, éppen a japán példa bizonyítja a legjobban, mindenkitől kell, sőt, korunkban kötelező. De a mi ruhánkat nekünk kell magunkra szabni, mert csak abban érezhetjük jól magunkat. A divatot is nekünk kell saját ízlésünk és lehetőségeink szerint kitalálni: ami néha azzal jár, hogy le kell vetni, el kell dobni a régi göncöket. Nemcsak azért, mert meguntuk azokat, hanem azok untak meg minket. Nem áll már jól nekünk, nem kellünk abban senkinek. Ez jut eszembe például az amerikai farmergaz­daság gépies másolásáról, amiről annyit beszé­lünk, miközben elfelejtjük a legfontosabbat: a föld­résznyi, igen gazdag országban nagy-nagy pénz­ügyi támogatásokkal életben tartott farmergazda­ságok egészen más földrajzi, közgazdasági, érté­kesítési és egyéb feltételek között munkálkodnak. Nekünk egy sajátosan magyar farmergazdaságon kellene törni a fejünket, és az sem baj, hogy nem így nevezzük azokat. Visszatérve, a mosolyra, azt is szokták mondani találóan: a szem a lélek tükre. Ha eltemetjük ma­gunkban, vagy sokáig szunnyadni hagyjuk az egyik legbensőbb emberi igényt, kiéghetünk. Ideg- és érzelmi ronccsá válhat a fél ország. Jól mondják a lélektan művelői: nincs igazában múlt és jövő, jelen van, amit megélünk, meg kell élnünk, és nem mindegy, hogyan. Egy örökös fél lábon állás, amiben már volt ré­szünk az előző érában — mondván: már csak ezen a néhány éven legyünk túl — túl nagy ár lenne a jövőért. Nem valamilyen alap nélküli és önfeledt össznépi — netán kincstári — optimiz­musra gondolok, amikor a mosoly létjogosultságát kérem számon magunktól, hanem az egészséges lelkűiét és tenni akarás, az önbecsülés megőrzése végett reménykedem abban, hogy mégis egyre több arcon vélem majd — apránként — felfedezni a derűt. égi felismerés, hogy a savanyú, mosolytalan embertől mindenki előbb-utóbb elfordul. De a mosoly­talan ember önmagával is meg- hasonlik, önmagától is elfordulhat és következhet a nihil. Nihilből pe­dig közismerten semmi, nem pedig emberi lét sarjadhat, ami könnyen befedheti, elta­karhatja az egész országot, mint egy nagy, fojtó, szürke lepel, ami alatt oxigén nélkül fulladoznak, vegetálnak az emberi lények. De ettől azért, legye­nek bármilyen megoldhatatlannak tűnőek a gondjaink, többre vagyunk képesek. Egyenként és kollektiven is. S még valami: ha lehet, ne töröljük le egymás éppen kirajzolódó mosolyát, mert olykor nem is mindig önmagától tűnik el, hanem valakik eltüntetik. Ne küldjük emigrációba a mosolyt, mert még szegényebbek leszünk nélküle... Túrái csendélet HARASZTOSI PÁL FELVÉTELE

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom