Kelet-Magyarország, 1992. január (52. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-04 / 3. szám

10 [ Ä XeCet-Maflifarorszáfi hétvégi meííéhfete 1992. január 4. Levelet írt Sztálinnak.» Kovács Éva Apró termetű, gyérülő hajú ember, aki imád beszélgetni, s akit kész felüdülés hallgatni. Beszélgetőtársa joggal érezheti úgy, az idős lelkész talán napo­kig sem fogyna ki a történetek­ből. Nem véletlenül. Túlzás nélkül mondható, élete kész regény. Vele nem a mesében, a valóság­ban történtek a dolgok, olyanok, amelyeket ma már talán csak legmerészebb álmaiban képzel­het az ember. Zimányi József álmosdi lel­kész 1917-ben Törökszentmikló- son született. Apja az ottani já­rásbíróságon volt irodavezető, mint jlyen, sok ügyet, úgymond, saját hatáskörben el is intézett. Épp ebből lett a baj! Ma úgy mondanánk, hatásköri túllépés miatt bíróság elé állították. Ő azonban nem vállalta a tortúrát, főbelőtte magát. Három gyermek maradt így apa és anya nélkül, merthogy korábban gyermekei anyját, feleségét is elüldözte a háztól. Zimányi József tízévesen került felnőtteket is próbára tevő helyzetbe, nem csoda hát, ha ebben a korban gyűjtötte be az életre szóló, legszomorúbb em­lékeket. Édesanyja hiába próbál­ta, csak nehezen tudta nevelni gyermekeit, az egykori tekintetes asszony mosással kereste a mindennapi betevőt. — A baptisták árvaházába ke­rültem, korán hívő lettem, tizen­két éves koromban már prédikál­tam, pedig szüleim nem hittek Istenben. A debreceni teológián voltam rendkívüli hallgató, miu­tán nyolc hónap alatt megsze­reztem, és egy rendkívüli bizott­ság előtt letettem a érettségit is. Végzés után Encsencsre kerül­tem, majd kárpátaljai missziós lelkész lettem. Hogy ez mit jelen­tett? Azt, hogy állandó gyüleke­zet híján mindig más-más tele­pülésen hirdettem Isten igéjét, ébresztő evangélizáló szolgála­tot tartottam. Paptársaimmal együtt láttuk, nem mehet ez így tovább. Elhurcolják az embere­ket, nincs mit enni, egyre több család marad apa-nélkül. Ke­gyetlen idők voltak, éhség, nyo­mor. — Jöttek az oroszok, felfigyel­tek rám. Levelet írt az akkori püspök a beregszászi KGB főnö­kének, azt állítva benne, „amíg Zimányi és társai szabadon mo­zognak Kárpátalján, addig a komszomol nem fog nőni.” Be- súgásra szólítottak fel, azt mondták, két választásom van. Mivel én sokat vagyok az embe­rek között, adjak nekik informá­ciókat. Nem kell mást tennem, csak elmesélni, miről beszélnek, hogyan gondolkodnak. Ha ezt megteszem, Kárpátalja püspöke lehetek. Ha nem, bevernek a fal­ba, mint egy szeget. Mondanom sem kell, melyik ajánlatot fogad­tam el. Folytattam az evangeli- zációt, s közben nagyon is jól láttam, micsoda személyi kul­tusz alakul ki Sztálin körül. Ösz- szefogtunk ismét, azt mondtuk, nem maradhatunk tétlenek, ki­hallgatásra jelentkeztünk. Nem fogadtak minket, azt kérték, ír­junk levelet. Megtettük. „Hatalmas Sztálin!” — kezd­tük a levelet, amely közel nem politikai, hanem vallási megkö­zelítésű volt. Arról akartuk meg­győzni őt, hogy nem helyes, ha valaki Isten helyett magát istení­ti. Nem tudjuk — figyelmeztettük — mennyi időt ad neki az Úr, hogy bűneit megbánja, s jóváte- gye. Szó szerint így fogalmaz­tunk: „Hatalmas Sztálin! Isten ke­gyelméből a szövetségesek és nagyon sok orosz vér árán megszabadultunk a hitleri rému­ralomtól. .Te azonban ezt a győ­zelmet magadnak tulajdonítod, és hálaadás helyett önmagadat isteníted. Úgy jársz, mint Nabu- kodonozor király. Ám téged Isten a saját fiaid által fog megalázni, kivetni az emberek közül." Elég annyi, a tolmács alig akarta hinni, amit olvas. Hat hónap múlva tartóztattak le, a vád: szovjetellenes lázítás, csoportos, vallásellenes agitáció volt. — Több mint ezren voltunk az ungvári börtönben. Rettenetes időszak volt, az emberkínzás­nak, a lélek megalázásának leg­fondorlatosabb módját alkalmaz­ták az oroszok. Nekem a teljes bibliát meghagyták, de mindená­ron azt akarták kiszedni belőlem, mondjam, hogy Sztálin maga az ördög. Sok embert agyonvertek, válogatott kínzásokkal tettek el láb alól. Semmit és senkit nem kíméltek. Letartóztattak száz embert, mondván, egy biztosan bűnös közülük. Hogy a többi ár­tatlanul vész el, az őket nem ér­dekelte... Berija halála után szabadul­tam, akkor kitessékeltek a Szov­jetunióból is. 1955-ben szűnt meg a száműzetésem. Mondta is az őrnagy: „Szabad vagyok, mint a madár”... 1959-ben jöttem haza, sokáig nem fogadott a saját püspököm. Tudja, nem lehet fájdalom nélkül beszélni azokról a bűnökről, ame­lyeket az egyház egyes vezetői. a papok és hívők ellenében elkö­vettek... Kiszol­gálták a hatal­mat, hogy élvez­zék előnyeit. — Először Kokadra kerül­tem, havi négy­száz forintért dolgoztam haj­naltól estig. Mire a gyermekeim buszbérletét, a legfontosabb kia­dásokat kifizet­tem, huszonöt forintunk maradt a feleségemmel. Kommunista ve­zetők bukott gyermekeit taní­tottam oroszra, így jutottam egy kis mellékeshez. Egyszer az egyik megkérdezte: miért küszködik maga ennyi hülye gyerekkel? Mondtam, azért, hogy az enyé­mek tanulhassanak! Nincs pén­zem, a püspököm pedig nem fo­gad, hogy segítséget kérjek és gondjaimat elmondhassam neki. Ha hiszi, ha nem, ő intézkedett. Állásba jutottam, de előbb megí- gértették velem, hogy Kádárnak nem írok levelet. A kokadi öt év után Álmosdra 25 évvel ezelőtt kerültem. Az a falu nem kellett senkinek. Mikor elfoglaltam a he­lyem, üres volt a kassza. Most már rendben a templom, még némi pénzünk is van... Zimányi József ma sem tud pihenni. Rendszeresen járja az országot, s mint régen, végzi az ébresztőszolgálatot. Hirdeti az igét, Jézus tanait, de legjobban talán a hittanórákat élvezi.­— Az evangelizáció szolgálat, kihívás Krisztushoz. Tudja, két dolog bosszant, de nagyon: az egyik, hogy a régi egyházi veze­tők még csak nem is pironkod­nak azért, hogy annak idején önként és nagyon jól kiszolgálták a kommunistákat. Másik, leg­alább ilyen visszataszító szá­momra az erkölcstelenség, a pornográfia határtalan terjedése. Igyekszem mindezek ellen ma is a legjobban, a legtöbbet tenpi. Jeremiás prófétával vallom: „Át­kozott az, aki az Úrnak dolgát hanyagul végzi..." (48:10). Az idős álmosdi lelkész hiszi és követi az igét. Munkáját a leg­nagyobb odaadással csinálja, s joggal büszke arra, hogy ebben ma már családjában is vannak társai. Két fia és két lánya is lel­kész, harmadik védőnő lánya szintén paphoz ment feleségül... A Zimányi családból tehát szá­mosán szolgálják az Urat, a tő­lük telhető legnagyobb hittel és igyekezettel. Ahogyan apjuktól látták, s látják naponta ma is, de tudják, ha mindent megtettünk is, „haszontalan szolgák vagyunk”, ahogy Jézus mondta övéinek. Rosalie vásárol­ni megy. Színes né­met film. Rendezte: Percy Ad­lon. Fősze­replők: Ma­rianne Säge­brecht, Brad Davis, Jud­ge Reinhold Üzenet Norvégiából Záhony 1956-os szabadsághősétől TÓM 9 ... A Kelet-Magyarország 1991. október 23-a tiszteletére Me­mento '56 címen az ügyhöz mél­tó összeállítást közölt. Ezen kul­turális mellékletben megjelent írásaimat eljuttattam a Norvégiá­ban élő Szűcs Sándorhoz. Mikulás napján Oslo városából ünnepi jókívánságokat kaptam, s mellékletként Szűcs Sándor kéz­zel írott, alábbi levelét: „Kedves Barátom! Igen jólesik, hogy még van va­laki, aki foglalkozik az 1956-os forradalommal és nem utolsósor­ban az én tevékenységemmel Záhonyban. Nem akarok újból beszámolni az akkori .tevékenységemről, hisz Te jól vagy tájékozódva ar­ról, hogy mi is történt 1956-ban Záhonyban az én közreműködé­semmel. Sajnos, az új generáció jóformán nem tud semmit az 1956-os szabadságharcunkról. Ezért szabad legyen megemlíte­nem, hogy a Te tevékenységed igen fontos tényező, hogy ez az új fiatalság megismerje 1956-tal kapcsolatban a valóságot. Te bi­zonyára birtokában vagy a szük­séges dokumentációnak, ezért én nem részletezem a dolgokat. Mellékelten küldök egy újságcik­ket, amely interjú formájában született meg itt, Oslóban a Ma­gyar Nagykövetségen, és az in­terjú október 23. előtt jelent meg Budapesten. Tíz napig meg tud­tuk akadályozni a szovjetcsapa­tok vasúton való utánpótlását. Ez egy nagy érvágást okozott az ellenségnek. Cselekedetemet a mai napig sem tudják elfelejteni. A polgári szállításokkal kapcso­latban is igen nagy kárt okoztunk nekik. Sajnos, a forradalom alatt soha nem tudtam kapcsolatot szerezni az akkori honvédelmi miniszterrel és én onnan soha­sem kaptam parancsot. Ugyanaz volt a helyzet a Nemzetőrség szervezésével kapcsolatban. Az akkori Nemzetőrség főparancs­nokéval sem tudtam kapcsolatot létesíteni. Mindezek ellenére majdnem minden nap kapcsolatban voltam Nagy Imre miniszterelnök úrral valamint Kéthly Anna külügymi­niszterrel. Mindig azt mondták, hogy cselekedjek a legjobb belá­tásom szerint. Segítséget kér­tem és soha nem kaptam. Segít­séget az én kérésemre a Miskol­ci Forradalmi Bizottság küldött három teherautóval, Mauser puskákkal felszerelt fiatalokat. Visszaküídtem őket, hisz közön­séges puskával nem lehet a har­cot felvenni a páncélos egysé­gek ellen. Ezek után magunknak kellett megszervezni Záhony A levél borítékja védelmét. Sajnos, egyes írók és újságírók csak azt tudják, hogy a forradalom csak Budapesten volt. Arról nem tudnak, hogy mi történt Záhonyban, Nyíregyházán és sok-sok más helyen az or­szágban. Ugyancsak ezeknek a szemé­lyeknek rosszul jött az én úgyne­vezett «feltámadásom». Ugyanis 1975 óta halottnak tekintettek. A történelmi könyvek már majd­nem készen voltak a kiadásra, amikor megjelent a «feltámadt» Szűcs Sándor. Sajnos, az éle­temben már háromszor voltam halottnak nyilvánítva. Igen, ezek után én nem kap­tam meg az 1956-os kitüntetést. Biztosan én nem érdemeltem meg. Ez nekem nagyon fáj. En­gem nem az anyagiak érdekel­nek, hanem az erkölcsi elisme­rés hazámtól. Azon gondolkozom, hogy visz- szavonulok minden tevékeny­ségtől és utolsó éveimet mint bujdosó, hontalan fogom leélni 2000 km-re szeretett hazámtól. Természetesen én itt továbbra is fogok dolgozni hazám felvirágzá­sáért. Amikor pedig elérkezik a halál ideje az utolsó percben szeretném elénekelni azt a szép magyar nótát «Amikor majd nem leszek már, akkor tudd meg, hogy ki voltam Néked» drága Magyar Hazám! A történelem majd igazolni fog. Bízom a jó Istenben, hogy még fogunk ta­lálkozni. Sok szeretettel ölel és üdvözöl: Szűcs Sándor" AHA Számomra e levél a legszebb karácsonyi és újévi ajándék volt. amelyet valaha is kaptam. Őszinte és értékes sorai, gondo­Szücs Sándor a „feltámadt" magyar szabadságharcos (át­véve a norvég Jernbaneman- den c. vasutas havilap 1991. évi 5. számából) tatai miatt személyes ismeretség nélkül is igen közelállónak érzem magamhoz Szűcs Sándort. Ter­mészetesen felkerestem Dr. Vi­rágé Pál c. államtitkár, köztársa­sági megbízott urat, aki megígér­te: az oslói magyar követségen keresztül mielőbb eljuttatja ré­szére az 1956-os emlékérmet. Még a karácsonyi ünnepek előtt fogja ezt közölni vele telefonon. Kedves Sándor! Légy elnéző az óhazával szemben, hiszen a kitüntetésre való felterjesztése­ket is emberek intézik, akik közül csak kevesen, a kiválasztottak képesek olyan ,,vasúti pontos­sággal” dolgozni, cselekedni, mint Te egész életed folyamán. Akit eddig már háromszor holt­nak hittek, igazán lehet nagyvo­nalú. Soraimat leveled utolsó mon­datának szellemében zárom: ,,Bízom a jó Istenben, hogy még fogunk találkozni. ” Üdvözlettel: Dr. Fazekas Árpád kXx ^ Ö~L C V/V/ői kondul a harang Mélyből Tóth M. Ildikó i----------- romániai magyar értel­A miség színe-virága vall hitéről, harcáról, __pályájáról és alkotá­sairól Páll Árpád: Harangszó a mélyből című, frissen megjelent könyvében. Az. író, szerkesztő, színikritikus szerző, a kolozsvári Új Élet főszerkesztő-helyettese 1989. november húszadikán ve­tette papírra előszó helyett beve­zetőjét: „Minden feltornyosodott, minden sürget, tettért, változá­sért kiált. A harang szava nem a magasból, hanem a mélyből hí­vogat. És sietősen peregnek a percek, az utolsó lehetőség per­cei és másodpercei. Fordulni készül a naptár, s mi mást tehet­ne ilyenkor az ember, menti, ami menthető, amit tudásban, emberségben felhalmozott és megőrzött...” A Ceausescu-diktatúra legva­dabb időszakában, az 1982-től 1989-ig tartó években születtek meg ezek az interjúk, szigorú és kemény, de baráti; humanizmust és szeretetet sugárzó beszélge­tések. Az aranykor volt ez né­hány kivételezettnek, de terror sok-sok ezer embernek. Erdély szellemi örökségéért való küz­delme a sorsproblémákat is hor­dozó magyar értelmiségnek... Kányádi Sándor költő, műfordító, a magyar irodalom kiemelkedő alakja Illyés Gyula írását említi a kötetben: ha árvíz van, tűzvész van, természeti katasztrófa, ak­kor is azt kérdezik, hol vannak a költők? Közel kétmilliónyi erdélyi magyarunkban a gondolatot, mint a lángot kell ébren tarta­nunk, hogy a nemzetiségnek hídverő szerepe kell, hogy le­gyen az anyanemzet és egy másik nép között. Sütő András író a romániai magyarság kettős kötöttségéről is beszél irodalmon kívüli gondjaiban: vallja vagy sem, nyelvében, kultúrájában, történelmi hagyományaiban szerves része a magyar nemzet­nek, tudatát a kisebbségi lét ha­tározza meg. Páll Árpád könyve az erdélyi magyarság legfontosabb problé­máit mutatja meg, belőle éppúgy megismerjük Erdély jelenét, mint őstörténetét. Miről is mesélnek az ókori Dacia limesének (vé­delmi övének) maradványai az északnyugati Meszes-hegy ge­rincétől Barátig? Ferenczi István régészeti kutatásainak eredmé­nyeiből kiderül... Faragó József néprajztudós és szakíró a szé­kely népballadákkal ismerteti meg a kötet olvasóit. Építészeti sajátosságokról, műemlékvéde­lemről, falutipológiáról, helytörté­neti felfedezésekről éppúgy szó esik, mint a zenéről, és a Sen- kálszky Edével készült interjú­ban a színjátszásról, a színész hitvallásáról. A teljesség érzésével tesszük le a Magvető Könyvkiadó segít­ségével napvilágot látott kötetet, hiszen szinte mindent felölel: fi­lozófiát, matematikát, politkát, természettudományos hagyomá­nyokat, intézményrendszert, ku­tatásokat. Olvashatunk a Romá­niai Magyar Irodalmi Lexikonról, az anyanyelvű oktatásról, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár­ról, de az egymás melletti kiállás fontosságáról is. Nagy erénye a kötetnek, hogy megrajzolja a ki­sebbségi lét kötelei között vergő­dő, jobbat és szebbet akaró ér­telmiség arcát. S'a nyelv, amin megszólal a költő, író, művész, jogász, néprajzkutató, olyan ízes, mint a tiszta hegyi patak vize.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom