Kelet-Magyarország, 1992. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-11 / 9. szám
8 A %det-Magyarország hétvégi mcCCékíete 1992. január 11. Nem általános, nem ingyenes Józsa Ágnes 6m mindegy, mi történik az isko- Iákkal. Az sem, JL 11 hogy mindez kinek illllliilll mennyibe kerül. Nem általános az általános iskola, nem ingyenes az oktatás — jól tudjuk régóta. Az „eklézsia” szegény, a kormány minden iskolának valamennyi költségét nem tudja megtéríteni. Talán nem is lenne igazságos, hogy míg az egyik iskola fenntartása harmincezer forint, a másiké meg százhúsz, akkor egyiknek ennyit, a másiknak meg annyit adjon. Bizony, jelentősek a különbségek! Volt is morgás tanévkezdéskor, mert, ugye, egyik iskolában a diákok a tanszereket ingyen kapták, másutt a könyvcsomag egy részét, és volt, ahol semmit sem. Hogy is van ez? Az állam minden diák számára iskolatípustól függően azonos összeget biztosít. Minden óvoda 15 000, minden általános iskola 30 000, a speciális általános iskola — külön képzést igénylő, gyengén fejlett gyerekek számára — 56 000, a gimnáziumok 44 000 (ha itt zenei képzés van, vagy két tannyelvű oktatás, akkor még 14 000), a szakközépiskolák 54 000, a szakmunkásképzők az elméletre 33 000, a tanműhelyekre ezenfelül 36 000 forintot kapnak diákonként. Ennyit fizet az állam az iskolát (óvodát) fenntartó önkormányzatnak gyerekenként. Persze mást jelent ugyanez az összeg egy nemrég épült, korszerű fűtésű és világítású iskolánál, mint ott, ahol vizes a fal, és beázik a tető. Az önkormányzati törvény úgy szól, hogy a számára adott normatív támogatásból, plusz egyéb bevételeiből az iskolafenntartó, vagyis a helyi lakosság által választott önkormányzat dönt a helyi lehetőségek és fontossági sorrendek figyelembevételével arról, hogy a rendelkezésére álló pénzből mire mennyit fordít. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium, mint ezt a közoktatási főosztály vezetője, Szűcs Miklós elmondta, reprezentatív — szúrópróbaszerű, a legfontosabb iskolatípusokat és jellemző helyi körülményeket figyelembe vevő — felmérést készített, hogy képet kapjanak arról, ténylegesen mennyi pénzt juttatnak az önkormányzatok az iskoláknak. Az eredmények nagyon tanulságosak. Eszerint átlagosan az óvodáknál két-háromszoros, az általános iskolák legtöbbjénél másfélszeres a támogatás, de van, ahol az állam által adottnál 3000 forinttal kevesebbet, s van ahol annál nyolcvanezerrel többet adnak az iskoláknak. A fővárosban az önkormányzat egy gimnáziumi tanulóra átlagban 108 000 forintot juttat. Az átlag azért ilyen magas, mert már a tanácsi vezetés is nagy fontosságot tulajdonított itt az iskolák támogatásának. Vidéken van olyan gimnázium, amely tanulónként 18 500 forintot kap az állam által nyújtott 44 000-ből. Külön gondot jelent, hogy a hatvanas években kis falvakban Is épültek középiskolák, melyeknek fenntartását nem egy önkormányzatnak kellene biztosítania. Az érdekelt községeknek társulniok kellene. Külföldön jó példákat találhatunk erre. Például Dániában vagy Svédországban a községek közös kasszába fizetnek bizonyos ösz- szeget, hogy ezeket a költségeket állják. A jelenlegi finanszírozási rendszert tovább kell fejleszteni. Meghatározni, hogy melyek azok a költségek, amelyeket az államnak mindenkféleképpen garantálnia kell. Ilyen például az adott iskola adott tanulólétszámához a pedagógusok bére. Például, ha tizenhat osztályos a gimnázium, akkor ide 38 pedagógus szükséges, akiknek meghatározott bér jár ezért a munkáért. Aztán az államnak — egyik elképzelés szerint — oda kéne adni a szakmai feladatok ellátásához szükséges normatív összeget (például kréta, szertári anyag, segédkönyv stb.), s akkor még szükségesek az intézmény fenntartására, fejlesztésére, felújítására fordítható költségek is. Ez utóbbiak, illetve hiányuk okozták most a legtöbb gondot. Itt a legjelentősebb az eltérés mind a települések, mind az egyes iskolák között. Az önkormányzatoknak gazdálkodniuk kellene, mert soha nem volt, és soha nem is lesz elég az állam által adott pénz az intézmények működtetésére. Korábban a megye szakigazgatási szerve különböző jogokat gyakorolt a megye területén működő települések hasonló szervezeteire. Ez megszűnt. Az állam feladatáról azonban nem akar lemondani. Nem hatósági alá- és fölérendeltségben, de létre akarja hozni a területileg illetékes oktatásügyi, oktatásirányító szervezetet. A minisztérium centrális alárendeltségében létrejövő oktatásirányítási szervezet a köztársasági megbízotti hivatal mellett és székhelyein (vagyis nyolc helyen) működne, s ezek munkáját megyei szakértők is segítenék. Hatáskörük vitás ügyek kezelésére, a vizsga- rendszer működtetésére, a minisztérium által kiadott szakmai és képesítési előírások megtartására terjedne ki. A minisztériumban jelenleg már munkálkodnak a minisztérium által létrehozott szakmai szolgáltató intézményrendszer működését megalapozó jogszabályon. Törekvésük, hogy szakértői rendszer hálózza be az egész országot, s ők döntsenek — helyi ismeretek birtokában —, hogy egy iskolának megvannak- e a programjában meghirdetett működési feltételei, rendelkeznek-e az ott tanítók az iskolatípusnak megfelelő végzettséggel. Szempontjuk az is, hogy az önhibájukon kívül hátrányos helyzetbe került önkormányzatoknak segíteni kell. erncsak a felügyeld J lő minisztérium fel^dl lelőssége, hanem az egész szak- Islliillilli máé, hogy közbelépjen, ha egy iskolát pénz hiányában be akarnak zárni, ha ésszerűtlenül tanulócsoportokat vonnak össze, ha el akarják zavarni a felkészült pedagógust. Mindenesetre a közoktatásban alapvető változásra majd csak akkor számíthatunk, ha a szülők — akik a mostani önkormányzatukat választották — számon is kérik rajta gyerekeik nevelését. Széchenyi emlékezete Lehetőség a főhajtásra Nyíregyháza (KM — BE) — Évzáró-évkezdő számvetéseink közben néha egy-egy el nem végzett, félbehagyott, sorra nem kerülhetett dologra bukkanunk. Mint például egy levél az asztalfiókban, ami megválaszolatlan maradt... Kedves új ismeretlen ismerősöm, aki tavaly tisztelt meg először a cikkeimhez fűzött véleménye kifejtésével, s akivel egy alkalommal levelet váltottunk, újra írt, mert úgy érezte, bensője azt diktálja: tennie kell egy ügyért. Tavaly volt a Széchenyi év, ez az alkalom késztette annak megfogalmazására: ideje volna megfontolni, hogy a legnagyobb magyar emlékezetére egy szobrot állíttathatna Nyíregyháza városa. Példaként említi a piciny avasi Kőszegremetét, ahol hat méter magas obeliszket emeltek nemes áldozatkészséggel. Széchenyi lángja — írja olvasónk — ég, világít, hirdeti a fel- emelkedés eszméjét, nem lehet feledni felmérhetetlen értéket kitevő alkotásait, midőn az elszegényedett ország javára adományokat tett, ő valóban példa lehet a jövő nemzedékek számára is a nemzetért buz- gólkodásra, a haza iránti szeret etre. Szelleme méltóképp akkor érvényesülhetne, vélekedik a levélíró, ha volna egy hely megyeszékhelyünkön, ahol az ifjúság összegyűlhet, emlékezhet, ahol lehetőség van a főhajtásra. Ha a diákság oda elzarándokolhatna, ott virágokat helyezhetne el, ápolná a magyar történelem egyik kiemelkedő személyiségének emlékét. Olvasónk lapunkra bízza, hogy sokak nevében mi keressük a megfelelő helyeket, kövessünk el mindent e nemes cél érdekében, lépjünk fel és képviseljük az olvasók érdekeit ott, ahol egy emlékmű dolgában intézkedés születhet. Habár tudjuk, sok minden egyébre is ki kell szorítani a forintokat a város kasszájából mielőtt szobrok megrendeléséről tanácskoznának, ne maradjunk adósai olvasónknak: íme, egy az ötletek közül, kerüljön ez is nyilvánosságra, hátha egyszer majdcsak vége lesz ennek a „hét szűk esztendőnek”. Pálforduló Cserbakoy Levente M ár elmúlt vízkereszt, a háromkirályok ünnepe. E napnak az első és fő tárgya a kis Jézus imádása, amikor keletről csillag által vezetett királyok — Gáspár, Menyhért és Boldizsár — a kisded Jézus előtt, mint Isten előtt hódoltak. A gyerekek örömére e napon le kell szedni a karácsonyfát. Január 25-én, Pál napján em- ■ lékezünk meg Szent Pál apostol damaszkuszi úton való megtéréséről, Pál fordulásának, Jórafor- duló Pálnak ünnepéről. E napon a tél az ellenkezőjébe fordul, a Pál jeget tör vagy csinál. Napjainkban a damaszkuszi úton csökkent a tolongás, ma már nincs keletje hivatkozni a damaszkuszi út megjárására, ezzel mintegy bizonyságát adni a 180 fokos fordulatnak, a más zászló és más elvek követésének. Már szinte teljesen elfelejtődtek az elmúlt 1-2 évben oly felkapott idézetek Pál apostol szeretethimnuszából. Bebizonyosodott, hogy az idézgetők többsége ezt csak arra használta, amit már akkor is sejtettünk: ezek csak szivárványos szappanbuborékok, amelyek eltakarják az igazi arcot. Pedig ma, a türelmetlenség, a szított indulatok, a demagóg ágálások, a napról napra élés idején van szükségünk arra, hogy a szeretet himnuszát valós tartalommal kitölt- sük. A béke csak az igazsággal együtt létezhet. A gyűlölködésnek ott van talaja, ahol nem kérdeznek rá szemtől szembe az ellentétek okára. Egy-egy házastársi, szomszédi, munkatársi kapcsolat ezért fajulhat odáig, hogy nem meggyőzni, hanem megtörni akarják a másikat. Ilyenkor, mint az öreg csatalovak, akik ágyúszó hallatán felkapják a fejüket, engedik elszabadulni az indulatokat. Pál fordulója nem csupán a tél ellenkezőjébe fordulását jelenti, mert ezután már észlelhetően hosszabbak a nappalok, de arra is jósol, hogy „ha Pál fordul köddel, jószág hullik döggel”. De ha ez a nap szeles, akkor háborút jósol, „hogyha szeles pálfordu- lás, akkor lészen hadakozás". Mi viszont bízzunk abban a jóslatban, hogy ha tiszta idő lesz, akkor az jó termést jelez, és bízzunk abban is, hogy a jó termésünket jó áron értékesíteni tudjuk. Hiszen hit és bizalom nélkül élni sem érdemes. Csanády János Teremtett lélek Átadjam-e magam a sorsnak? gazdag mezőkről boldog Akarva-akaratlan fa röptetett a magasba: tereli életem szárnyas gyümölcsét, valami szűk vájatban: és szálltam a szelekkel a sziklák között kell végtelenhez kapaszkodva? nagyra nőnöm: elhiggyem-e, hogy úgy kell (Anyám ma is ott hajladoz, virulnom, mint a vad fa, s issza fényét törpefenyó a meredély a boldog tájnak, szélébe kapaszkodva, ahol megszületni elhiggyem-e, mikor sorsomul adatott!) Sf? Bor Ambrus ^ : I T1 ertinám a csuklómon életem hatodik C órája. Krómnikkel, gombelemes, pontos. Hogy jár, azt csak akkor hallom, ha az üvegére hajtom a fülem. ----- Egy pici fémtücsök cirpel benne másodpercenként egyet: cir, cir. Első órám zsebóra volt, Langendorf. Tizenhárom lehettem, amikor kaptam. A férfiélet két legfontosabb tárgya a toll meg az óra, jegyezte meg apám. Ő feltűnően sűrűn pillantott az órájára (fali, álló, utcai, pályaudvari órákra, toronyórákra szintén), és mert számonkérő nevelőm volt, már a Langendor- fom idején elsajátítottam ezt a szokását. A kékacél óra hallhatóan ketyegett a mellzsebemben: tikkadt tanórákon tunyán, az ágyam mellé bőrszíjára fölakasztva pedig szép szaporán, de ott csak percekig, mert este hamar elnyomott (nyom el máig) az álom. Aztán egy pajtásom azt hitte, hogy én dobtam meg kaviccsal, tehát megdobott egy nagyobbal, s az órámon koppant a kavics a zsebben. Megjavíttatta, saját pénzén, sötéten nézett, amikor meghozta az órástól, s talán azért sem járt többé jól a Langendorf: örökké késett, szabályozhatatla- nul. Késni szégyen, figyelmeztetett apám: Öt perccel előbb érj mindenüvé, mint kell, fiam. Kapuk előtt sétálj egyet és rendezd a gondolataidat. Nem tudom, mikor kaptam a stopperos karórámat. Tizenhat éves koromban már megvolt, mert az első, 1937-es zsebnoteszomban (most az ötvenötödiknél tartok) fontos bejegyzések bizonyítják, hogy 10,91 km/ó sebességgel eveztem 3 km-t egy osztrák tavon, és hogy a magyar rendszerű Kandó-mozdony 118 km/ó sebességgel vonta a MÉRT gyorsot Velencétől Veronáig, ahol fontosat lehetett kívánni Júlia koporsójánál, a Cappulletti-házban. A gyerek sohase legyen katona, rendelt el meglepő kívánságot apám, aki babonákra csak bosszúsan legyinteni szokott. A stopperomnak utóbb szintén törés okozta végét. Zubbonyom bal felső zsebében hordtam (akkora volt, mint egy pogácsa, karon viselni kényelmetlen), s alighanem akkor roppant össze, amikor ügyetlenül, mellen fordultam át egy alacsony falon, vadászgép kaszáló gépfegyvertüze elől futtomban. Negyvenöt télutóján már nem járt. (Egy év múlva eladtam egy lánynak: ruhára kellett a pénze. Csavargó stricinek éreztem magam, hiszen használhatatlan volt a stopper, hiába volt benne 15 rubin.) Óra nélkül akkor már nem létezhettem. Egy velem együtt megszökött zászlóstól elkunyeráltam a fölösleges zsebóráját (volt neki másik, jobb is), megint egy Langendorfot. A tér már akkor se nyugtalanított, azt egyszerűen végesnek és megbízhatónak minősítettem, annál inkább nyomasztott viszont az idő, hiszen már kiderült, hogy nem végtelen: véges vagyok a negyedik dimenzióban, életidőm akár óra és perc pontosságával mérhető lesz. Ezért már korán mérnem és mérnem kellett, gazdálkodnom egy szakadatlanul fogyó mennyiséggel. (Amikor az a lány meghalt, már-már megállítottam volna a harmadik órámat, de aztán nevetségesnek éreztem ezt az ötletet, hiszen az én időmet nem állíthattam volna meg.) 1946 végén hazajöttem, a kölcsöntárgyat épségben visszaadtam a zászlósnak. Ő egy évvel hamarabb ért haza, én elcsavarogtam és kihasználtam az időt.
