Kelet-Magyarország, 1992. január (52. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-11 / 9. szám

1992. január 11. 7 Védőpajzs mifeo mag Baraksó Erzsébet A mióta betörtek hozzánk, másképp érzékeljük, ha bűncselekmény elköve­téséről hallunk, olvasunk, mint azelőtt, pedig korábban sem voltunk közömbösek a köz­ügyek vagy az emberi sorsok iránt. Akikkel megosztjuk ezt a tapasztalatunkat, egyetérte­nek, jobban megráz, erőseb­ben felkavar egy bűneset híre, ha hasonló ügy velünk is meg­történt már, olyan érzésünk támad, mintha személyesen is közünk volna a történtekhez. Jó vagy nem jó, sokszor ilyen a természetünk, velünk kell megesniük a dolgoknak, hogy a másik hasonló baját észrevegyük. Megy a közép­korú nő az egyik főutcán, alig múlt este hét óra, láthatóan igen félénken tekintget körbe, a hóna alatt szorongatva a kis táskáját, amikor a szemközti oldalról váratlanul feléje rohan három randalírozó kamasz. Most mi lesz — gondolja — leütnek vagy nem. Sötétedés után már-már nem tanácsos kilépni az utcára, hiába van­nak még járókelők, nincs biz­tosíték arra, hogy egy védtelen emberért mások kockáztatnák a biztonságukat. Hányán siet­tek volna a nő segítségére, ha kiált? Szerencsére felbukkant egy szabad jelzésű, a nagy hóban éppen csak baktató taxi, az felvette. Látva a nő remegését, a ta­xis megjegyzi: három ilyen gyerek egy férfit agyonvert nemrég egy félreeső utcában, azt hitték, tele van pénzzel. Hetven forint volt nála. És va­jon a taxi, az mennyire bizton­ságos? A borbányai taxisgyil­kosság óta a fuvarozók is ve­szélyben érzik magukat. Ezért ő elhatározta, hogy gondosko­dik a saját védelméről. Már le­mérette a kocsi belső terét, olyan védőpajzsot szereltet fel, amin az esetleges támadó nem tud áttörni. Igaz, nem lesz túl kényelmes úgy vezetni, de legalább a közvetlen életve­szélyt elhárítja. Fél a taxis is, és megvan az okunk a félelemre, mert nincs megfelelő közbiztonság. Dehát nem állíthatunk minden véden­dő értékünk vagy minden po­tenciális bűnöző mellé egy-egy rendőrt. Aggodalomra ad okot, hogy a becslések, szerint több mint 40 ezer külföldi tartózkodik illegálisan hazánkban, és a feri­hegyi cselekménnyel immár ha­zánk is a legkeményebb terro­rizmus földje lett. Ebben az átmeneti korszak­ban, amelyben élünk, mégsem várhatunk a sült galambra. Vannak feladatok, amelyeket csak a rendőrök láthatnak el, és azt helyettük más nem végez­heti el, ám vannak olyanok is, amelyeket az állampolgárok maguk is teljesíthetnek. Említ­hetjük példának a tiszaeszlári polgárőrséget, amelynek tagjai a napokban készítették el mun­kájukról az éves számvetést. Egy éve alakult meg a testület, azelőtt nem volt ritkaság a falu­ban a havonkénti 15-16 betö­rés. Amióta meglett férfiak jár- őröznek, az egy év alatt mind­össze négy betörés volt, a többi kísérletet meghiúsították. Le­het, hogy nem ez a legtökélete­sebb megoldás, hiszen éjsza­káikat áldozzák fel a polgár­őrök, és lehet, másutt majd mást, jobbat találnak ki, de ez egyelőre bevált. Elterjed a híre, hogy ezen a településen nem járhatnak sikerrel a rossz szán­dékú emberek, mert a rendre, az értékekre, az életre azok vi­gyáznak, akiknek ahhoz a leg­személyesebben van közük. Hangnem B ele tudjuk-e képzelni magunkat azoknak a szerencsétlen, meghurcolt embereknek a helyébe, akiket a történelem gyászteljes korszakában kiragadtak szeretteik köréből, és arra kényszerítették őket, hogy egy hatalmas birodalmat szolgál­janak a magyar társadalom nevében, jóvátételként? Bizonyára mások fejében is megfordult ez a kérdés a rádió egyik legutóbbi műsorának hallgatása közben, amelyben a kárpótlásról volt szó. Egy 82 esztendős bácsi érdeklődött az illetékesektől — feltehe­tően valamelyik szibériai szénbányában raboskodott éveken át —, ezért a meghurcoltatásért jár-e neki kárpótlás, és van-e arra mód, hogy idős korára tekintettel valamilyen soron kívüli elbírá­lásban részesüljön. Ismerős a kérdés, bár az ország egy távoli pontján hangzott el, itt a megyében is számos hasonlóval talál­kozhatunk. A válasz valószínűleg szabályosan korrekt volt, megfelelő a hivatali előírásoknak, csakhogy éppen a hivatalos nyelvhasználat sarkossága miatt szívbe markolóan rideg: azoknak, akik Orosz­országban deportáltak voltak, nem jár kárpótlás, hanem ők a nyugdíjba beépítendő hozzájárulást kaphatják meg. Az életkort pedig nem tudják figyelembe venni, mert akkor sok egyéb szem­pont miatt is előbbre lehet sorolni egyeseket. Mit érezhetnek a kongó szavak hallatán ők, a 70—80 évesek, akik annyit szenvedtek, s akiknek megígérték, hogy amennyire gazdasági erőnkből telik, kártalanítják őket? Azt is mondhatta volna a hivatalnok: a kárpótlás szó mást jelöl a magyar törvény­kezésben, azokat kárpótolják, akiktől valami kézzel fogható tár­gyat, földet, épületet stb. elvettek, akiknek a szabadságát vették el és akiket robotra hurcoltak el, azoknak nem a kárpótlás jár, hanem a kártérítés a rehabilitációval együtt. Ha valahogy így, egyszerűbben, közvetlenebbül szól az illetékes, mennyivel más­képpen hangzott volna és mennyivel emberibben. Bármennyire szolidárisak akarunk is lenni ezekhez a szeren­csétlen sorsú emberekkel, a rádióadásból arra következtethet­tünk, nincs felkészülve a magyar társadalom egy része arra, hogy megértse és átérezze a politikai üldözötteket ért gyötrelme­ket, és egyes illetékes helyeken nincsenek még meg mindig az eszközök a meghurcoltak ügyének megfelelő kezelésére. Valami belső hang azt súgja, nagyobb körültekintéssel, méltá­nyosság gyakorlásával előbbre lehet talán hozni a sorban a haj­lott korúakat és a súlyos betegeket, hogy annyi kínlódás és meg­aláztatás után megérhessék még, amint nekik is osztályrészül jut a vigasztalódás. Ä %e[et-Magyarország hétvégi mettéfcjete A művészet legyen emberi iránytű (KM — Tóth M. Ildikó) — Az alkotó értelmiség elit rétegeként tartják számon a művészeket. Az ő sorsukról, jelenükről és hol­napjukról beszélgettünk dr. Baja Ferenccel, a nyíregyházi Városi Galéria vezetőjével. Az egykori városi tanács elnökhelyettese­ként szinte mindenki ismeri. Azt azonban kevesen tudják róla, hogy filmesztétikából doktorált, innen ered mély vonzalma a művészetek iránt. — Az alkotóművészek bo­nyolult lelki alkatú, nagyon ér­zékeny emberek, a társadalmi változásokat általában mélyeb­ben élik meg, mint a többi em­ber. Mostanság mintha hallga­tásba menekültek volna, vagy csak várnak a jobb időkre, amikor a művészetek vissza­kapják fontosságukat? — A művészetekre mindig szükségük volt az embereknek, most is, mert a művészet magá­ból az emberből fakad. Az alko­tóknak közlendőjük van a világ­gal, a befogadóknak pedig egy­fajta lelki szomjuk, amit regény­nyel, zenével, festménnyel, szo­borral stb. oltaniuk kell. Órákig lehetne beszélni a művészet fon­tosságáról és szerepéről, de ma­radjunk annál a ténynél, hogy örök érvényű emberi igény, akár szocializmus van, akár kapitaliz­mus. A politika valóban mellőzi manapság a kellő elismerést és támogatást. Az elmúlt időszak­ban kialakult hazánkban a hiva­talos művészek státusa, ők a művészeti létükért kapták a fize­tésüket. Kétségtelenül közreját­szottak politikai okok is, de létfel­tételeket kaptak ahhoz, hogy al­kotásaikkal hozzájáruljanak a társadalmi fejlődéshez. Ez az ő oldalukról bizonyosan kényel­mes státus volt, de olyan szelle­mi értékek teremtődtek — gon­doljunk a film- vagy képzőmű­vészetre, színházi rendezvé­nyekre —, amiket a fejlett Euró­pa is elismert. — Csakhogy a kulturális élet pezsgése megszűnt, most pangani látszik. Milyen a mű­vészek hangulata a mai világ­ban? Mi jellemzi a helyzetü­ket? — A művészeti életben most jelentős zavart tapasztalok, mert a régi, állami támogatási rend­szerek folyamatosan számolód­nak föl, és ez az értelmiségi ré­teg új helyzetbe kerül. Kifejezet­ten károsnak tartom, hogy nem működik egy átvezető rendszer ezen a területen. Sokan megren­delés, munka és állás nélkül ma­radtak, holott egy fél állást meg kellett volna nekik hagyni, hogy mellette alkothassanak. Az ér­dekvédelmi szervezeteik teljes válságba kerültek. Néhol egé­szen megalázó politikai vitákba is keveredett a művésztársada­lom: ki volt a régi rendszer ke­gyeltje és elnyomottja. Ez meg­osztja őket, és képtelenek új po­zíciókat szerezni a jelenlegi szellemi szférában. A gondolko­dásmódban is látok zavart, mert kicsit sandán átpolitizálódtak, miközben politikai semlegessé­güket büszkén vallják. Van, aki egyszerűen fordít egyet a köpö­nyegén, s van, aki rendkívül ne­hezen tud megbirkózni azzal a váddal, hogy kollaborált a régi rendszerrel. Ilyen hangulatban, érzésekkel és bizonytalansággal pedig nem lehet alkotni. És ez az egész alkotó értelmiségre jellem­ző... A megyénkben élő értelmi­ségnek milyen a helyzete? — Talán kicsit jobb, mert itt nem voltak olyan kiépített intéz­ményi rendszerek, mint például Budapesten. Mire kiépítettük vol­na, addig bekövetkezett a válto­zás. Ahol erre többet költöttek, jelentősebb a válság. Viszont a művészek itt is saját, egyéni életstratégiát követnek, hogy megélhessenek. Különféle pá­lyázatokra jelentkeznek, alkotó- közösségekbe tömörülnek, meg­próbálnak más lehetőségekkel élni. Ilyen szempontból pozití­vabbnak látom a helyi képet, mint az országosat. Nekik eddig is meg kellett, néha igen kemé­nyen, küzdeni, hogy megmutas­sák magukat. Menniük kellett a pénz után, lobbyzniuk, nagy ál­dozatokat hozniuk. Kaptak élet­teret, de nem voltak elkényeztet­ve, tehát kicsit harcedzettebbek. Emiatt könnyebben át tudnak áll­ni a jobban piacosított, lobby- zóbb magatartásra, művészileg menedzselni önmagukat. Nyil­vánvalóan van elhagyatottságér- zésük is. Bizonytalanok, mint ál­talában az értelmiség, mert túl sok változást értek meg, nehéz a földolgozás, ehhez idő kell, és a társadalmi fogadókészség sem túl jó, éhesek az emberek a kul­túrára, csakhogy a pénzük a megélhetésre sem elég, különö­sen a megyében, nem tudják megvenni az alkotásokat. — Hiányzik tehát a művésze­ti élet fontos háttere, és ez lét­bizonytalanságot teremt. Mi lesz a művészek jövője, mi le­het? — A magyar művésztársada­lom ráhagyta a politikára, egzisz­tenciális okokból is, a társadalmi folyamatok értelmezését. Ha vál­lalná, hogy nem politikai, de em­beri iránytű lenne, akkor vélemé-' nyem szerint megnövekedne az érdeklődés, mert az emberek el­sősorban ezzel foglalkoznak és nem a politikával. Úgy gondolom, hogy a háttér ki fog épülni, ezt kikényszeríti a társadalom, en­nek már vannak jelei. El fog in­dulni a polgárosodás, lesz mece­natúra, benne egy menedzser­alapú kiválasztás. Kiemelkedik a mostani halmazból az, aki képes lesz ebben az új rendszernek megfelelni. Lesz, aki nagyon megkeseredik, mert képtelen így változni. Remélem, hogy neki is segítő kezet nyújt majd a politi­ka, mert értékes művek veszhet­nek el. Nem csak Vaja baja Asztalos János KM 1991. december 21-én elfo­A gulatlan, reális képet festett a vajai múzeum háza táján kiala­kult személyi és szervezeti ziva­tarról. Annak ellenére, hogy az ’ __ írás középpontjába személyem és munkaviszonyom került (mindenféle beje­lentés, feljelentés nélkül csupán baráti be­szélgetés okán), nem jelenem és jövőm miatt gondolom tovább az eseményeket. Teszem csupán azért, mert a lap által felvá­zolt kép csepp a tengerből, ha úgy tetszik, csepp a pocsolyából. Vajúdó társadalmunk olyan jelenségeinek vázlata, amely kiábrán­dulást okoz, ellenérzést vált ki, fokozza a bizalmi válságot emberek százaiban vagy százezreiben, aszerint, hogy országos jelen­tőségű vagy csak helyi az ügy. Dr. Németh Péter közismert panelmondat­tal kezdi reflexióit egyáltalán nem túldramati­zált állításaimra. (Nem újítja meg munka- szerződésemet a vajai múzeumban, mert ő ellenzi, én szorgalmazom ott 1956-os emlék- kiállítás létesítését a volt úttörőmúzeum épü­letében.) Az előre gyártott, szállóigévé vált mondatból csak egy igekötő és egy minő­ségjelző hiányzik. Nem fedi a valóságot he­lyett azt kell érteni, hogy nem fedi fel a teljes valóságot. így igaz a mondat. A vajai képviselő-testület Németh Péter ál­tal említett ülésén csak ő hozta szóba a mú­zeum alkotóotthonát, amikor nagy nyilvános­ság előtt deresre húzta beosztottját, és a rá­vert 25-ből legalább ötöt az alkotóotthonért kapott Varga Béla múzeumigazgató azzal az indoklással, hogy miért nem azzal törődik, miért 1848—49-es, és pláne 1956-os kiállí­tás rendezésén töri a fejét. Próbáljuk meg hát felfedni az alkotóotthon körüli teljes válságot leszűkítve Németh Pé­ter állításaira. ,,A 70-es évek elején az alko­tóotthon a belső elhárítás figyelmét is magá­ra vonta.” Öttagú bizottság engedélyezhette az alkotóotthon használatát. Mindkét állítás lehet igaz annyira, hogy össze is függenek. 1972-ben jelent meg Végh Antal Erdőháton, Nyíren című kötete. Annak néhány riportja (Állóvíz, Vaja gazdag, de..., Nyíregyházi je­len, jövő) miatt a megyei nagyságok kitiltot­ták a megyéből Végh Antalt. Ennek ellenére ő megjelent és megszállt Vaján egy egész futballcsapattal, fiatal költőkkel, írókkal (szoc-reál). Egy napra — szerény közremű­ködésemmel — átrándultak Pusztadobosra is anyagot, élményt gyűjteni, Iabdarúgni7 zsúfolt ház előtt verseket, novellákat olvasni, egy kicsit fittyet hányni kitiltókra és kitiltásra. Ekkor szervezték meg Vaján, Nyíregyhá­zán az öttagú bizottságot, melynek összeté­tele biztosította, hogy renitens, ellenzéki al­kotó be ne juthasson az alkotóotthonba, mert könnyebb volt cenzúrázni a bekéredzkedőt, mint a kiadásra kész gondolatot. Ennek az öttagú vezetőségnek életben tartásáért nem tett semmit Varga Béla. Nem szüntette meg, kisfiú volt hozzá, csak hagyta, engedte megszűnni. Nem az alkotóotthont, hanem annak,.öttagú vezetőségét”. Az alkotóotthon, két szoba két negyedszá­zados fekvőhellyel működik. Falai között született számos művészi alkotás (hosszú volna felsorolni). A múzeum vezetője január­ban támogatást kért az Országépítő Alapít­ványtól három település polgármesterének támogatásával az alkotóotthon korszerűsíté­séhez, bővítéséhez. Márciusban megkezdte a baráti kör vezetősége a határokon kívüli művészek toborzását az otthonba. Erről a műhelyről állítja a megyei múzeumigazgató, hogy nem működik. Nincs józan érv, ami in­dokolhatná azt a lépést, hogy az alkotóot­thon élére, a két szoba hasznosítására külön igazgató vesse latba minden erejét. Ezeket szerette volna elmondani azon a bizonyos képviselő-testületi ülésen a meg- vesszőzött Varga Béla is, ha a polgármester az első mondat után meg nem vonta volna tőle a szót. Az itt leírtak bármikor bizonyítha­tó tények. Az viszont, hogy pesti írók, költők a művelődési miniszterhez fordultak volna vajai bebocsáttatásért, egyszerűen blöff. Engem, ha magyar író lennék, mélyen sérte­ne annak feltételezése, hogy nincs annyi eszem, hogy Vajára bármikor mehetek mi­niszteriális engedély nélkül is. Különösen, ha már jártam is ott. Alig érdemelne egy-két szónál többet Mol­nár Sándor vajai, alkotóotthon-igazgatói al­kalmazása (biztos tanári állása volt az őri általános iskolában), ha nem állna az ügy mögött olyan, sok településen tapasztalható társadalmi, politikai kép, mint a vajai. Ezért érdemes a valóság teljes felfedése ebben is. Az 1990-es tavaszi választás győztes pártjának vajai szűk vezetősége a volt állam­párt egyik volt tagját és volt funkcionáriusát jelölte polgármesternek, és szorgalmazta megválasztását — sikerrel. Jól választottak. Céltudatos, határozott, közösségben is gon­dolkodó, szociálisan is érzékeny polgármes­ter lehetne belőle, ha nem kötné kezét-leikét a már jelöléskor megkötött, elfogadott vagy csak tudomásul vett paktum. Jelölői és ő nem zavarják egymás vizeit. Kölcsönösen támogatják egymás elgondolásait személyi ügyekben is. Ebből az alapállásból indulha­tott és folyt feljelentéssorozat, vizsgálat, bi­zalmi szavazás, megszégyenítő, lejárató hercehurca az óvoda vezetője, az őri iskola igazgatója, a vajai iskola igazgatója és he­lyettesei, a művelődési ház igazgatója, a konzervgyár igazgatója és a múzeum igaz­gatója ellen. Mert mindegyik posztra volt vagy van egyik vagy másik paktumpartner­nek saját jelöltje. így született a polgármes­teri levél Molnár Sándor múzeumi alkalma­zása érdekében a múzeumok megyei igaz­gatójához anélkül, hogy a múzeumban körül­nézett volna, annak vezetőjével váltott volna néhány szót a cselszövésről. Dicséretére váljon, hogy levele megírását „pártérdekek­kel” magyarázta. (Legyen úgy, mint régen volt!) Természetesnek, emberinek tartom, megértem minden ember törekvését feljebb jutni bármilyen ranglétrán. Jusson tisztessé­gének, képességének és képzettségének megfelelő munkához mindenki, a volt párt­funkcionárius bizottsági titkár is. De az iste­nért, ne így! Ne sumákolva, hazudozva, er­kölcsi sikátorokban bujkálva, bozótoson át­törve, mert így mindenki csak sebeket sze­rezhet s szerez másoknak, szúrást, marást, tépést lelkében, önérzetében és önbecsülé­sében is. Befejezésül hadd idézzem dr. Németh Pé­ter és Varga Béla december 16-i párbeszé­dének rövid részletét minden magyarázat nélkül. — Nézzük csak végig a múzeum dolgozói­nak névsorát — kérte a megyei igazgató, s számbavétel után rámutatott egy névre: — Ő most mit csinál? — Beteg, kórházban van. — Akkor az ő státusára szerződtetjük ja­nuár 1-jétől a János bácsitI — De ez a dolgozó csak beteg. Lehet, hogy pár hét múlva munkába áll. Egyébként is a te javaslatodra alkalmaztuk, mivelhogy a sógora a megyei tanács... — Csak volt az a sógora. Már nem az. A sógornőjével kapcsolatban majd kitalálunk valamit. — És mi lesz már végre az 56-os kiállítás­sal? — Kezdjetek hozzá, és csináljátok. Már rég kész kellene lennie. Mire vártok? __??? No, nem! így, ilyen áron, bárki munkahe­lyének elvesztése árán nem kívánok a me­gyei múzeumigazgató alkalmazottja, a vajai múzeum dolgozója lenni. Én nem. | - - okszor és sokan írták, mond­S ják: Rosszkedvű ez az ország. Mitől? Külföldi adósságtól, romló életszínvonaltól, inflációtól, drá­gaságtól, adók garmadájától, munkanélküliségtől. Mind okoz­hat rossz kedvet akár egymagában is. De a gondolkodó ember tudja, ezek olyan szük­séges, elkerülhetetlen velejárói társadal­munk újjászületésének, mint a szülés fájdal­mai. De hány, hány száz ember szája ízét ke­serítette meg, hány embert tett ingerültté, feszültté, barátból ellenséggé, rosszkedvűvé ez a pohárban keltett felesleges vihar? Fel­tétlen szükség volt rá? Nincs elég bajunk?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom