Kelet-Magyarország, 1991. december (51. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-31 / 305. szám

A ‘Kelet-ÍVÍagyar ország újévi melléklete 1991. december 31. Szentmihályi Szabó Péter Most pedig énekeljük el együtt a Himnuszt! • • nnepélyes tanévnyi­U tó. Hát kérem, kell az ilyesmi, mint a börtönavatás, ko­szorúzás, a vigyázz- ba állás és a főhajtás. Régeb­ben begyakoroltabb volt az egész, a dobpergéssel, foga­dás balról, csapatzászló, piros és kék nyakkendők, pártunk és kormányunk, patronál a mun­kásőrség és a Belügyminiszté­rium. Mostanság ez is kicsit tétova, rövidebb. egy-két ret­tentő vers a tanulás szépségé­ről, és néhány prózai bejelen­tés a tatarozásról, és hogy meddig lehet az ebédpénzt be­fizetni. Az iskolaudvar, ahol régen lépni sem lehetett a sok gyerektől, döbbenetesen üres. Levonult az oly sok gondot okozó demográfiai hullám, már húszas osztálylétszámok is vannak, fogyogat a kis magyar is szépen, nem lesz buszozta- tás, nem lesz tülekedés a kö­zépiskolák kapuja előtt sem. A vörösesszőke, brünhildás énektanárnő a mikrofonhoz lép. — Most pedig énekeljük el együtt a Himnuszt! — mondja, s visszafordul a tucatnyi ének­karoshoz. Bizonytalanul fel- zendül a cérnahangdalárda, az énektanárnő hangja hősiesen szárnyal, majd porba hull. Sen­ki sem énekli a Himnuszt vele a szülők és a diákok közül. Mindenki zavartan maga elé mered, mint amikor egy idegen nép himnuszának elhangzása­kor fel kell állni, de nem tudjuk, miről szól, és meddig fog tarta­ni. A tanárok sem énekelnek. Valami lelki görcs ez. Kodály népe. Az együtténeklés öröme, méltósága. Nem. A jelenlévők röstellkednének felemelni a hangjukat. Az olyan félreérthe­tő lenne. Romantikus, naív gyermeteg. Ciki. Ha a többiek elkezdenék, akkor talán... De így, tíz-húsz méternyire az énektanárnőtől, akinek végül is ez a dolga, ő találta ki az egészet, miért nem lemezről játsszák. Hallgatni már jól megtanultunk, lazán vigyázzba állunk, a hátrébb társalgók csak a Himnusz felénél hagy­ják abba, a cigarettázók disz­kréten tartják a füstrudacskát, ilyenkor nem illik beleszívni. Mindenkinek más jár az eszé­ben, látszik a zavart, fáradt, közönyös arcokon. Vállaljuk ezt az egy, közös szerepet: a jelenlétet, de semmi többet. Erre a rövid időre, amíg együtt vagyunk, nincs értelme, hogy deklaráljuk: magyarok va­gyunk. Az arcok kifürkészhe­tetlen álarcokká válnak, min­denki a híg levegő egy pontjára bámul, ilyen pókerarccal hall­gattuk nem is olyan régen a szovjet himnuszt és az Inter- nacionálét. Néha a fürdőkád­ban azon kapom magam, hogy dúdolni kezdem valamelyiket, ódon slágerek dallamai közé iktatva őket, nem hinném, hogy nosztalgiából, inkább szó sze­rint: felszabadultan. Pá, kis aranyom, pá, és Fel, vörösök, proletárok. És rock my soul in the bosom of Abraham, és Csak egy náp a világ, és Meg­áll az idő. Sok-sok ezer dallam tolakszik bennünk, de csak egyetlen egy igazán közös ezen a kicsi földdarabon: a Himnusz. És ezt a közös, szent dalunkat sem akarjuk, merjük, tudjuk közösen énekel­ni. Régebben a Himnuszt és a Szózatot elénekelni — nos, az lehetett forradalmi tett is. Tisz­ta, szeplőtelen két ének, akár a Boldogasszony anyánk, s mégis volt bennük valami tilal­mas az egyre csak épülő szo­cializmusban. Valami naciona­lista csökevény, mely eltűnik majd a templomokkal együtt. Mindenhol szép, nagy, csupa beton és üveg kultúrházak lesznek, párt- és tanácsházak, gondolták akkoriban, s a falvak népe is vidám betonketrecek­ből élvezi majd a tökéletesen gépesített mezőgazdaság lát­ványát. Könnyű most ezen élcelődni, igaz. „Isten, áldd meg a ma­gyart. ..” — maga a klerikális reakció, boldogok az újabb nemzedékek, melyek meg sem értik, mit jelent e két szó. Boldogok? Kétlem. Bennünket, idősebbeket is megvisel a vál­tás és a válság, pedig mi vár­tuk és akartuk a változást, de ők, a fiatalok az átmenetből csak a hiányt érzékelik. Úttö­rők már, cserkészek még nin­csenek ezen az ünnepélyes tanévnyitón. A hatalmas, sivár lakótelep vonzáskörében léte­ző iskola kicsiben tükrözi az egész magyar társadalmat. Kivár. Nem lihegi túl a dol­gokat. Míg eddig november hetedikének méltó megünnep­lésére buzdított, most október huszonharmadika kerületi em­lékhelyeinek felderítésére sar­kallja a kisdiákokat. Gondo­lom, sikerül ugyanolyan' lát­szateredményeket felmutatni az ellen-veteránok felkutatásá­ban is. Azt hiszem, ez a néma Him­nusz valamilyen módon az utóbbi két esztendő politika­mérgezési tünete is. A szabad­ság szegénységgel párosulva hozta-hozhatta létre a demok­ráciát, mely ott folytatja, ahol 1948 táján abbahagyta. Régi csontokon rágódunk, régi, jo­gos sérelmeket hánytorgatunk fel egymásnak, s legalább tíz­tizenöt évbe telik, amíg a dol­gok természetes rendje szerint a közelmúlt megemésztődik, a sebek begyógyulnak, vagy... a sebek hordozói átköltöznek a túlvilágra. Ezt a mostani hely­zetet sokan az 1867-es kie­gyezés analógiájának tekintik, s aligha tudjuk, akkortájt mi rejtőzködött az emberi lelkek­ben, a Bach-huszárokéban, a szabadságharc túlélőiben, s a viharokból kimaradt, de a két malom közt őrlődő tömegek­ben. Vajon énekelték-e, s mi­lyen szívvel a Himnuszt 1870 körül? gy dolog bizonyos­Ij’ nak tetszik. A törté­■ Í . nelem különös ke­1* gyeiméből Magyar­ország ismét függet­lenné válhatott, egy világhata­lom csizmatalpa hátralépett róla, s az ország itt maradt be­tegen, ájultan, tétován, s testét azonnal ellepték a férgek, rágcsálók. Gyakran ugyan­azok, akik a csizma talpa alatt is kiválóan működtek. Mégis: nem tudunk igazán örülni az ünnepi harangszónak, mene­kültek sokasága szökik át hoz­zánk nap mint nap, háborúk dúlnak határainkon túl, és újabb háborúk szele érződik, Európa pedig, melyhez néha oly komikusán fohászkodunk és vágyódunk, tehetetlen és gyanakvó, ahogyan mindig is az volt Magyarország eseté­ben. Amerika magatartását pedig jól jellemzi a nemrég megjelent karikatúra, ahol egy amerikai diplomata nagyítóval nézi a belháború pusztította Jugoszláviát, s* megkérdi: „Van itt olaj?” Mert ha nincs olaj, nyugodtan irtsák csak egymást: Amerikának nem fű­ződik érdeke a beavatkozás­hoz. Sőt: minél később egye­sül Európa egésze, annál biz­tosabb pozíciója a világelső­ségben. így hát megint „egyedül va­gyunk”? Nem, nem erről van szó. Önsajnálattal nem érünk semmit. Ez a földgolyó már túl­ságosan is be van hálózva a telekommunikáció minden le­hetséges formájával: mindenki függ mindenkitől. Ha mi elbu­kunk, a sírba, „hol nemzet süllyed el", a minket körülvevő népek is belehullanak. Igaz, ez csekély vigasz. Tíz év múlva, kétezeregy- ben, visszatérek erre a témá­ra, ha még élek, s ha még lesz Föld, Európa, Magyarország. Elmegyek valamelyik unokám évnyitójára, és hallom majd az akkori énektanárnő felszólítá­sát: „Most pedig énekeljük el együtt a Himnuszt!” Lehet, hogy egyedül én fo­gom énekelni. De nagyon re­mélem, hogy együtt csendül fel a szent nemzeti imádság. Sok gyerek lesz ott, vidám, maga­biztos és bizakodó szülők, jól fizetett tanárok. Mi, magyarok. Remekművek vagy „engedmények”? Kállai János Túlságosan egyszerű és ha­mis utakra terelő lenne elfogadni annak a kijelentésnek a logikáját, miszerint: a szegénység, a pénz­telenség csupán szegényes mű­vészetet hozhat létre. Tudjuk, a kvalitásos, az esztétikum igazi értékeit hordozó művek soha­sem voltak egyenesen származ­tatható „függvényei” egy-egy alkotó (legyen az szobrász, festő vagy zeneszerző) anyagi helyze­tének, de azt is badarság lenne állítani, hogy a „semmiből vilá- gokat”-teremtéshez kenyéren és vízen kívül nemigen van másra szükség. Különösképpen összetettnek és nehezen megválaszolhatónak tűnik manapság a művészetek létének, értékforrásként való működésének kérdésköre, hi­szen nincs az életnek olyan terü­lete, melyen ne tekintenénk köz­ponti — esetenként csaknem ki­zárólagos — prob­lémának a pénz (vagy Ady szavá­val: az „arany”) meglétét vagy hiá­nyát. Meg tud-e élni mostanság bárki is a művészi produk­tumokból? Mit kell tennie ahhoz, mondjuk egy kifeje­zetten drága anya­gokkal dolgozó szobrásznak vagy ólomüveg-művész­nek, hogy a gyéren mutatkozó megren­delések pauzáiban ne legyenek megél­hetési gondjaik? Az értékmentés érde­kében kell-e időn­ként engedménye­ket tenni az igény­telenség vagy a tu­catmunkák irányá­ba? A pénzkeresést és a művészetet — fogalmazta meg Nagy Lajos Imre, nyíregyházi szobrászmű­vész — szét kell választani. A kettő nem zárja ki egymást, de a társadalom politikai-ideológiai mozgásai egyik vagy másik komponenst felerősíthetik, vagy­is a művész pénzhez segítésé­nek mindig voltak és most is vannak manipulálható módsze­rei. Vannak „futtatott” irányza­tok, léteztek és vannak aulikus — divatosabban szólva: a hata­lomhoz lojális — alkotók, akik „odacsapódóknak” is nevezhe­tők. Nekik több juthat abból a képzeletbeli kalapból, de egyál­talán nem biztos, hogy ez azt je­lentené: ők a maradandó értékek létrehívói. Egy szobrász eseté­ben persze döntő módon kell számításba venni a megrendelé­seket. Nagyobb — anyagigényes — munkákat, pl. egy köztéri lo­vasszobrot vagy egy nagyobb, vert éremsorozatot csak „úgy”, a maga gyönyörűségére, mint­egy az önkifejezés energiáitól in­díttatva senki sem fog készíteni. Ehhez a megrendelőnek és az alkotónak a legszorosabb együttműködése és pénzben „materializált" konszenzusa szükséges. így volt ez már a gö­rög kultúra idejében, egészen a XIX. századig: a sok műalkotás a magasan kvalifikált szakmun­ka ketegóriájába sorolható, ön- rnagáért, passzióból az akkoriak sem szobrászkodtak. Persze, mint mindig, ellenpéldát is említ­hetünk. Leonardo da Vinci vázla­tait, tervrajzait (pl. a repülőgép „kitalálását”!) senki sem rendel­te meg, a mester mégis elkészí­tette őket! Mit tehet a szobrász, az érem­művész, a drága matériákkal dolgozó ember, ha nincs befek­tethető tőkéje, ha a kifizetendő gáz-, villany-, fűtésszámlák „iz­galmában” él? A szobrászat tőkeigényes. A semmiből keveset lehet kihozni, de vannak azért kényszerű meg­oldások. Például: a gipsz. Ez olcsó és lehet vele dolgozni. De ezek csak átmeneti, makettoló, vázlatoló anyagok. Ugyanúgy, mint sok más: a beton, az alumí­nium, a legkülönbözőbb műanya­gok stb. Persze nem szerencsés dolog, hogy mindenki a pénzről beszél, amikor a művészetek kerülnek szóba! Fel van „tupí- rozva” ez az egész. Mert legyen bármilyen szegénység — ami egyébként nem is egészen igaz —, ha valakiben megvan a belső igény, így vagy úgy megteremti a lehetőségét a „magasabb” mű­vészet „művelésének”. És még az a bizonyos „passzió" sincs teljesen kizárva. Én például — mondta Nagy Lajos Imre — rendszeres kiállító vagyok, és ezeket a darabjaimat sohasem megrendelésre készítettem. De hát akkor honnan jön a „kereset”? Igen. Pénzkereset. Persze, hogy erre is kell gondolni! Ma­gam is részese vagyok ilyen munkáknak. De ezeket csupán szakmailag jó, magasszintű de­korációként tartom számon. Ilye­nek az emblémák, számtáblák, feliratok stb. És az alkalmazott grafika produktumai. Természe­tesen a silányság, a hanyagság ezekben sem engedhető meg senkinek. Nemrég volt egy „ha­táresetem” is: az ópályi temető lélekharangja. Az így szerzett pluszpénzek azonban a megél­hetéshez kellenek, pedig „civil” foglalkozásom is van: tanítok a tanárképző főiskolán. Nem gaz­dagodtam meg, de nem panasz­kodom. Tudom: jobb színvona­lon kellene élni, munkákat csi­nálni, és a kiegészítő területeken a mostaninál kevesebbet dolgoz­ni. Mindenképpen eladható alko­tásokban azonban továbbra sem gondolkodom. És tartok a dilet­tantizmustól, annak „jeleseitől”, mert egy értékzavaros, enged­ményekre késztető korban ők „befutók” is lehetnek, és ez csak hosszú távon korrigálható zavarokhoz, eligénytelenedés- hez vezethet. Bodó Károly festőművész. Szerinte már az is rossz, hogy a sajtó és a tömegkommunikáció értékrendjében is keverednek a minőségek. A méltatások szu- perlatívuszaival van baj. A si­lányság, a nívótlanság időnkénti piedesztálra emelésével. A mű­vészetet nem szabad divatmo­mentumok alapján „besorolni”. Ön is érez a támogatásokban egyfajta irányítottságot? Célza­tosságot? A támogatás manipulációja „örökéletű”, pedig a művészet alapkategóriája: a színvonal! Ná­lunk, Magyarországon, nagyon felkavarodtak a dolgok, elég, ha csak arra utalok: a gazdaság alig-alig tudja, hogy merre moz­duljon. „Rühös a birkanyáj. És hiába cseréljük a pásztort, elő­ször a nyájat kell meggyógyíta­ni.” És ez igaz a művészeti élet­re is. Amire ugyanúgy, mint az oktatásra, .a legtöbbet kellene központilag fordítani. Mert a kva­lifikáltság lehet az egyetlen tá­maszpontunk! Az összefogást kellene most minden elé helyez­ni, hogy rendbe jöjjön az ország! És ön, hogyan él, alkot? Van- nak-e filléres gondjai? Anyagi körülményeimmel nincs baj. „Képtelen” festő va­gyok, minden művemet megve­szik, pedig nem piacra dolgozok. Hangsúlyozom: nem személyes ol­dalról kell ezeket a kérdéseket megfog­ni! Az ország „ügye” a tét. Ezért kellene egyszer és mindenkorra leszá­molni a „keresztbe tevőkkel”, a mani­pulátorokkal, a mű­vészet elárulóival, a gicscsel, a dilettan­tizmussal. A pénzigényes művészetek közé tartozik az ólomüve­gezés. A'„befekte­tési” szakaszban, az induláskor, sok lemondással jár. Az élet szokványosabb örömeiről kell le­mondani. És az üvegművészet — teszi hozzá Mezősi Eszter, üvegmű­vész — jnegrende- lések nélkül tényleg nem megy. Nekem nincs módom más anyagokkal való „helyettesítésre”. A szo­brász akár betonban is „álmod­hat”, az üveg, ha elkészült a munka, még vissza sem olvaszt­ható, többször már nem tudom felhasználni. Maradnak tehát a drága anyagok, a megrendelé­sek teljesítése, az ebből befolyó pénzek. Hárman, más-más aspektus­ból, de hasonló dolgokról szól­tak. Fogalmazták meg töprengé­seiket. És a konklúziók? Legfel­jebb annyi: a legnagyobb anyagi szűkösség idején sem lehet le­mondani a minőségről, a színvo­nalról. Az igazi művész ekkora engedményt sohasem tehet, mert tiszteli önmagát, s nem ke­vésbé minket, befogadókat. A RÉZMETSZÉS ELSŐ MESTERE. Ötszáz éve halt meg Martin Schongauer, aki az , egyik korai és rendkívül nagyhatású művelője volt a rézmetszésnek. Tőle tanult Dürer is. A Szépművészeti Múzeum reprezentatív kiállításon mutatja be Schongauer életművét. Képünkön egy Schongauer- és egy Dürer-metszet A ricsei cimborák |- - — * z erdészház egy régi m holtág karéjában, vén ficfák között állt. A meder túlsó partján 1 • M hatalmas hárs könyö­költ az erdő satnyább fáira, ágai között nyúlós köd bolyongott. Tetején egy szürke varjú ült, nézte a házat. Az imént végigku­tatta már az udvart, de korgó gyomorral rebbent vissza a fára. Várta, hátha nyílik az ajtó, hátha kirepül onnan valami száraz ke­nyérhéj, szalonnabőrke. Ám a ház némán álldogált a ködben. Eszünk ágában sem volt moz­dulni. Pontosabban, a szoba másik felében megnyikordult az ágy, Filesdi mocorogni kezdett. Es megszólalt kisvártatva: — Be kéne gyújtani...! — Be... — mondtam, s államig húztam a takarót. Valahol hajnalodon már, de itt, az erdei lakban az orrunkig sem láttunk. Hideg volt és csend, csak a szú percegett fent, a mestergerendában. Később megszólalt megint Fi­lesdi. — Na... azt várhatja valaki, hogy még egyszer én vendég­ségbe hívom! Sértődötten fordultam a falnak. — Nem én találtam ki — mo­rogtam, s szidtam azt a napot is, mikor Filesdinek a levelét kéz­hez kaptam. Pedig micsoda reményekkel érkeztünk... I Üres erdészház, feketéllő vadkacsacsapatok, kié­hezett csukák, süllők... S egy hét teljes szabadság. Horgászunk, vadászunk..., s nem szólunk majd egy szót sem. Megtépjük a kacsákat, kibelezzük a halakat... este pedig begyújtunk a kályhá­ba. És nézzük, nézzük a lángo­kat. A két ünnep között jártunk, az esztendő utolsó napján, s türel­münk végéhez értünk. Addig még hittük, hogy majdcsak meg­fordul a szél, elűzi a felhőket, s ha nem is esik hó, de újból hízni kezd a jég, megbírja a lékelni vágyó horgászt. Ehelyett most veszekszünk, csípjük, marjuk egymást. Van ennek értelme?— tűnődöm kap­catekerés közben, mikor valaki megkocogtatja az ablakot. Barátom vigyorgó arcát látom, meg a víg tekintetét. — Megjött, megjött...! — olva­som le a szájáról, s indulok, hogy lássam, ki az a bolond ven­dég, aki nyakába veszi ezt a sá­ros világot. Csak azért, hogy ve­tünk találkozzon. Nyitom az ajtót, s torkomon akad a szó. Az erdészházat övező fenyők súlyos hótakaró alatt nyögnek. A fákon vidám cinkék viháncolnak, s az égen egyetlen felhőt sem látni. A nap már átballagott a fo­lyón, hosszú, keskeny árnyékok csíkozzák a havat. — Na, mit szólsz? — bazsa- lyog Filesdi, s ahogy elindul, her- seg. ropog talpa alatt a frissen húllt, de hajnalra keményre fa­gyott hó. Később fát vágunk, iszunk egy kis pálinkát, s fújjuk a lángokat. Szalonnát, kolbászt teszek a lá­bosba, de Filesdivel már nem lehet bírni. — Te! Lékelni kéne...! — Ugyan... nem bír az még el. — Dehogynem — erősködik. — Tudod te milyen fagy volt a hajnalon? — Még seprűnk sincs... hogy takarítod le a jeget? — Hozok a faluból... — Honnan...? — teszem le a kést, a kenyeret, s kezdenek elő­lopakodni a rossz sejtéseim. — Bemegyek én, ne ijedj meg... vannak ott nekem cimbo­ráim! Jaj-jaj, sóhajtok, ismerem én már az ő efféle kiruccanásait. ,,Mindjárt jövök...’’ s várhattam rá órákat, fél napokat. — Te nélkülem nem mégy se­hova — nézek rá dühösen, s bekattintom a bicskát. — Te tudod... bár ahogy is­merlek... — harapja el a mondat végét, és szó nélkül nagykabátot terít a hátára. A faluba innen jó órányira gya­logút vezet, öreg tölgyek között kanyarog előbb, majd fiatal kőri­sek, szilek jönnek, aztán a hosz- szú, keskeny holtág. A kis palló­nál a meder tekeredik egy na-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom