Kelet-Magyarország, 1991. december (51. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-28 / 303. szám

1991. clecemßer28. A %dtt-Alagyarország hétvégi melléklete • 1 i Romantika a síneken Dankó Mihály élután 2 óra 20 perc, a szerel­D vény már az átrakóban. Tá­volról, mint játék­vonat, az apró­nak tűnő zöld kocsik tetején kikandikáló csö­vek barátságosan eregetik a füstöt. A nyíregyházi keskeny- közi, köznyelven kisvasúton vagyok. Meghívást kaptam egy utazásra, de nem mint „normá­lis" utas, a vagonba befészkel­ve zötykölődök végig, az invitá­lás a mozdonyvezető mellé szólt. Mészáros Sándor utazó, mozdonyfelvigyázó lesz a kísé­rőm. Gyorsan elmondja a leg­szükségesebbeket és végigve­zet a tiszta, meleg kocsikon. — Ibránynál majd megnéz­hetjük — legyint elkeseredet­ten. Ezen a vonaton még az át­lagosnál is nagyobb a rongálás. Az ülés léceit felszaggatják, ki­rúgják az ablakot, megtörtént, hogy a Kótajnál leszállított uta­sok visszafelé kővel dobálták a vonatot. Vagy farönköt kötöttek a sínekre. Ellopják az égőt, sőt, a fűtéshez kikészített szenet Is. Telemagolnak,-szemetelnek mindent. Sokszor szidják a vasutat a kultúrálatlan körülmé­nyekért, de ezekről legtöbbször nem mi tehetünk. Beszállunk a mozdonyba, a több mint harmincéves masina nagyon hangos. Itt nem hang­zik fel a bemondó ismert szava, csak a forgalmista jelez. Ál­momban de . sokszor .átéltem ezt a pillanatotfÁ zöld tárcsa felemelésére a motor felbőg, a szerelvény lassan megmozdul, s mint apró zöld hernyó, ara­szolni kezd. S valóban csak lépésben ha­ladunk előre, a kattogó váltó­kon a vasútállomásig. „Sze­med a pályán legyen!” — jut eszembe a régi mozdonyveze­tői mondás. Azon a pályán, amely egész más arcát mutatja innen, elölről, mint a fülke abla­kából. Az útátjárók előtt han­gos dudálással jelezzük jöttün- ket. Csak innen lehet látni, mi­lyen felelőtlenek egyes autós­társak. Az állomáson diákok, mun­kások, piacozók szállnak fel. Látszik az ünnepi hangulat, sokak kezében fenyőfa. A vá­ros alatt szorosan haladunk, mintha a sínek kötnék körbe az épületeket. Párhuzamosan fut velünk a nagyvasút vágánya. S a mellettünk elrobogó tehervo­nat hóval szór be mindent. A vásártérhez közeledve magá­nyos varjak röppennek fel, a Tokaji út fénysorompója vörö­sen pislog. Ennek ellenére a gyalogosok nem zavartatják magukat. A sóstói erdőbe be­fordulva a bokrok, fák ágai néha karnyújtásra vannak. Csend honol, csak a vonatunk zakatol kitartóan. A friss hó mindent eltakar, a talpfákat csak sejteni lehet. Itt-ott nyúl- vagy kutyanyom keresztezi utunkat. Kanyar kanyar hátán. A magasodó töltések jelzik, hídra kapaszkodunk. Itt érjük el a régi nyomvonalat. Még meg­találhatók a régi villamosveze­ték tartóoszlopainak maradvá­nyai. Nehéz elhessegetni a rám törő emlékeket. Hányszor mentem Sóstóra a nyitott villa­moson! A gyönyörű, zöld erdő­ben átfújt a szellő. Mindig fél­tem, hogy leesik a pallón ara­szoló kalauz bácsi. Hozzátar­tozott a városhoz a berregő mozdony... Elmúlt... Megszűnt. A múlté már a karos petró­leumlámpával kivilágított jelző is. Sóstógyógyfürdő — olva­som az állomáson az ismerős felírást. A felhangzó dudaszó mintha csak a kiállított 275-ös gőzmozdonynak szólna. Itt, bent meleg van, de az egykori masiniszták télen egyszerre majd’ megfagytak és majd' megsültek. Továbbdöcögünk, tartva a menetidőt és a negy­vennél kisebb sebességet. A múzeumfalu nádfedeles házai között verebek tornáznak. Még a nap is kikukucskál egy kicsit. A barnára aszalódott növénye­ket meghajtják a hópamacsok. Nem kaszálja senki a vasútol- dalt. Nincsenek őrházak, a technika, no meg a spórolás meglátszik a MÁV-on is. Csak a vonalbejáró talpäl a két állomás között. Nyírszőlősön kis bódé, ösz- szefirkálva, ennyi a megálló. Kí­sérőim felkészítenek, Kótaj kö­vetkezik, a cigánytelepnél el­képzelhető, hogy kényszermeg­állónk lesz. Megúsztuk. Az állo­máson várni kell a szembejövő forgalomra. Végre sikerült Tóth Mihály mozdonyvezetővel szót váltani. — Hetedik osztályos ko­romtól masiniszta szerettem volna lenni — mondja, miköz­ben cigarettát vesz elő, s rá­gyújt. — Debrecenben végez­tem a Landler Jenő Szakközép- iskolában. Újfehértóról járok be. A négyéves kislányom, ha meg­lát egy mozdonyt, apát keresi benne. A huszonnégy éves fiatalem­ber nagy hivatástudattal beszél szakmájáról. Az egyenruha is komolyságot kölcsönöz számá­ra. Nagy a felelősség, több száz ember életéért felel: apá­kért, anyákért, gyermekekért, akiket várnak otthon. — Sok embert megismerünk, van, aki már az utcán civilben is köszön. Sok érdekes törté­netet tudnék mesélni. Például tavaly Sóstó alatt egyszer csak a síneken egy negyven körüli férfi rohan a mozdonnyal szem­be. Alig sikerült lefékezni. Vé­gül nekemállt, leszidott, minek álltam meg, hisz ő öngyilkos akart lenni. Közben kinéz az ablakon, távolról részeg férfiak és nők bukdácsolnak a vasúti kocsik felé ,Már indulhatnánk, de meg kell'őRet várni. Kótajban, a főutcán csak 15 kilométeres sebességei lehet haladni. Alig másfél méterre a kerítések, kapubejárók. Félel­metes ez a közelség. A sínek között gyerekek sétálnak, egy fiatal férfi menet közben száll le. Mellettünk halad a tömött autóbusz..., a rivális. A vasúti jelzőtáblák összehajtogatva, ez a kép is ismert. A falut elhagyva gyönyörű téli táj fogad. A lucernaföldön birkák legelnek, jobb oldalon le­földelt káposztahegy. A tér egy­re tágul. Ameddig a szem ellát, síkság. Legfeljebb egy-egy re­mész vagy nádas csalit szakít­ja meg a szántóföldek kockáit. Szajkók és szarkák billegtetik farkukat, fácánkakas riad fel. A kis erdőből három őz bámul meg bennünket. Csodálatos, nem győzök betelni a látvány­nyal... Óh, természet...! Nagylányánál csatlakozunk a Lónyai-csatornához. A pisz­kos, fekete vizet nem csipkézi a jég. A tem-notogok őrzik a huzatos helyeket. Búj nagyobb vasútállomás. Üres tehervago­nok jelzik a forgalmat. Kertek alatt megyünk el, s Herminata- nyán szállók át az első kocsiba. Cigarettafüst, szemét, hangos­kodás. Mozga Tamás vezető jegyvizsgáló egyedül látja el az öt kocsit. — Ki mer nekik szólni? — mutat az alkoholgőzös gajdo- lókra. — Könnyen előkerül a borotva. Eddig, szerencsére, nagy baj nem történt az utun­kon. S mintha csak ezt cáfolná meg a fékcsigorgás, megáll a vonat. Ketten földre esnek, nem tudom, mi történt. Megcsapolták, ugrik fel a ka- lüJauz. — Ez megy már tíz éve — szólal meg a szomszéd ülésen ülő, idős vasutas. Fél kilomé­terre van az állomás, lusták el­gyalogolni. A részeg társaság mintha csak erre várt volna. Egymást ellökve botorkálnak le. ­— Profi munka volt — dohog bosszúsan a jegyvizsgáló. Kiállnak a lépcsőre, a kocsi végén lévő levegőcsapot meg­nyitják, így gyorsan lefékeződik a vonat. Az ügyesebbjei azon­nal visszacsapják a kart, és még csak sejteni sem lehet, ki a tettes. Ibrány, Nagyhalász, a szak­értők szerint innen már sima az út Dombrádig. Visszaindulunk. Ez az MK- 45-ös, becenevén Dacia, (ro­mán gyártmányú) mozdony, kevésbé zajos, de rázni éppen úgy ráz. A hosszú orra miatt sokkal rosszabb a kilátás. Most három kocsit húzunk csak. Időnként megszólal az éberségi duda. Sötétedik. A falvak távoli fényei, mint apró szentjánosbo­garak. Szerencsénk van, nincs köd. A lámpák fényeit vissza­verő sínpár valahogy megnyug­tatja az embert. Szinte eszre sem veszem, úgy telik az idő. Újra Sóstógyógyfürdő, itt talál­kozunk az „ellenvonattal”. Arra gondolok, a kívülálló részére milyen egyszerű min­den. Pedig hány ember munká­jára, helytállására van ahhoz szükség, esőben, hóban, hogy minden olajozottan működjön! Mégis bosszantó, ha késik há­rom percet a vonat. A vásártéren szovjet .,turis­ták" tömege lepi el a szerelvé­nyt. Öt perc is eltelik, mire fel­kászálódnak. Ez nincs bekalku­lálva a menetidőbe. Megérke­zünk. Az átrakóban lekapcsol­ják a gépet, végre jut idő be­szélgetni új ismerőseimmel is. Palicz Mihály húsz éve dolgo­zik a vasútnál, s ’82 óta járja ezt a vonalat. Már édesapja is mozdonyvezető volt. — Ismerem a szakaszt. Azt is észreveszem, ha a fasorból kivágnak egy fát. A kisvasúihoz véletlenül kerültem és itt ragad­tam. Csodálatosan szép szak­ma, csak hát a rendszertelen­ség miatt mindenkinek a csa­ládban hozzám kell alkalmaz­kodni. Voltam már nehéz hely­zetben, egyszer 56 órát töltöt­tem a mozdonynál magasabb hófúvásban. úcsúzunk. A gé­pet feltöltik B üzemanyaggal átvizsgálják a kö­vetkező útra. Nagy élmény volt számomra ez az utazás. Belekóstolgattam a táj, az ember és a gép harmo­nikus együttlétébe. Ott járhat­tam, ahol 86 évvel ezelőtt nagyszüleink járhattak. Jó ba­rátokra, becsületes, dolgos em­berekre leltem. Még jobban megerősödött bennem az a hit, szükség van a kisvasúira. BALÁZS ATTILA FELVÉTELE

Next

/
Oldalképek
Tartalom