Kelet-Magyarország, 1991. december (51. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-28 / 303. szám
1991. clecemßer28. A %dtt-Alagyarország hétvégi melléklete • 1 i Romantika a síneken Dankó Mihály élután 2 óra 20 perc, a szerelD vény már az átrakóban. Távolról, mint játékvonat, az aprónak tűnő zöld kocsik tetején kikandikáló csövek barátságosan eregetik a füstöt. A nyíregyházi keskeny- közi, köznyelven kisvasúton vagyok. Meghívást kaptam egy utazásra, de nem mint „normális" utas, a vagonba befészkelve zötykölődök végig, az invitálás a mozdonyvezető mellé szólt. Mészáros Sándor utazó, mozdonyfelvigyázó lesz a kísérőm. Gyorsan elmondja a legszükségesebbeket és végigvezet a tiszta, meleg kocsikon. — Ibránynál majd megnézhetjük — legyint elkeseredetten. Ezen a vonaton még az átlagosnál is nagyobb a rongálás. Az ülés léceit felszaggatják, kirúgják az ablakot, megtörtént, hogy a Kótajnál leszállított utasok visszafelé kővel dobálták a vonatot. Vagy farönköt kötöttek a sínekre. Ellopják az égőt, sőt, a fűtéshez kikészített szenet Is. Telemagolnak,-szemetelnek mindent. Sokszor szidják a vasutat a kultúrálatlan körülményekért, de ezekről legtöbbször nem mi tehetünk. Beszállunk a mozdonyba, a több mint harmincéves masina nagyon hangos. Itt nem hangzik fel a bemondó ismert szava, csak a forgalmista jelez. Álmomban de . sokszor .átéltem ezt a pillanatotfÁ zöld tárcsa felemelésére a motor felbőg, a szerelvény lassan megmozdul, s mint apró zöld hernyó, araszolni kezd. S valóban csak lépésben haladunk előre, a kattogó váltókon a vasútállomásig. „Szemed a pályán legyen!” — jut eszembe a régi mozdonyvezetői mondás. Azon a pályán, amely egész más arcát mutatja innen, elölről, mint a fülke ablakából. Az útátjárók előtt hangos dudálással jelezzük jöttün- ket. Csak innen lehet látni, milyen felelőtlenek egyes autóstársak. Az állomáson diákok, munkások, piacozók szállnak fel. Látszik az ünnepi hangulat, sokak kezében fenyőfa. A város alatt szorosan haladunk, mintha a sínek kötnék körbe az épületeket. Párhuzamosan fut velünk a nagyvasút vágánya. S a mellettünk elrobogó tehervonat hóval szór be mindent. A vásártérhez közeledve magányos varjak röppennek fel, a Tokaji út fénysorompója vörösen pislog. Ennek ellenére a gyalogosok nem zavartatják magukat. A sóstói erdőbe befordulva a bokrok, fák ágai néha karnyújtásra vannak. Csend honol, csak a vonatunk zakatol kitartóan. A friss hó mindent eltakar, a talpfákat csak sejteni lehet. Itt-ott nyúl- vagy kutyanyom keresztezi utunkat. Kanyar kanyar hátán. A magasodó töltések jelzik, hídra kapaszkodunk. Itt érjük el a régi nyomvonalat. Még megtalálhatók a régi villamosvezeték tartóoszlopainak maradványai. Nehéz elhessegetni a rám törő emlékeket. Hányszor mentem Sóstóra a nyitott villamoson! A gyönyörű, zöld erdőben átfújt a szellő. Mindig féltem, hogy leesik a pallón araszoló kalauz bácsi. Hozzátartozott a városhoz a berregő mozdony... Elmúlt... Megszűnt. A múlté már a karos petróleumlámpával kivilágított jelző is. Sóstógyógyfürdő — olvasom az állomáson az ismerős felírást. A felhangzó dudaszó mintha csak a kiállított 275-ös gőzmozdonynak szólna. Itt, bent meleg van, de az egykori masiniszták télen egyszerre majd’ megfagytak és majd' megsültek. Továbbdöcögünk, tartva a menetidőt és a negyvennél kisebb sebességet. A múzeumfalu nádfedeles házai között verebek tornáznak. Még a nap is kikukucskál egy kicsit. A barnára aszalódott növényeket meghajtják a hópamacsok. Nem kaszálja senki a vasútol- dalt. Nincsenek őrházak, a technika, no meg a spórolás meglátszik a MÁV-on is. Csak a vonalbejáró talpäl a két állomás között. Nyírszőlősön kis bódé, ösz- szefirkálva, ennyi a megálló. Kísérőim felkészítenek, Kótaj következik, a cigánytelepnél elképzelhető, hogy kényszermegállónk lesz. Megúsztuk. Az állomáson várni kell a szembejövő forgalomra. Végre sikerült Tóth Mihály mozdonyvezetővel szót váltani. — Hetedik osztályos koromtól masiniszta szerettem volna lenni — mondja, miközben cigarettát vesz elő, s rágyújt. — Debrecenben végeztem a Landler Jenő Szakközép- iskolában. Újfehértóról járok be. A négyéves kislányom, ha meglát egy mozdonyt, apát keresi benne. A huszonnégy éves fiatalember nagy hivatástudattal beszél szakmájáról. Az egyenruha is komolyságot kölcsönöz számára. Nagy a felelősség, több száz ember életéért felel: apákért, anyákért, gyermekekért, akiket várnak otthon. — Sok embert megismerünk, van, aki már az utcán civilben is köszön. Sok érdekes történetet tudnék mesélni. Például tavaly Sóstó alatt egyszer csak a síneken egy negyven körüli férfi rohan a mozdonnyal szembe. Alig sikerült lefékezni. Végül nekemállt, leszidott, minek álltam meg, hisz ő öngyilkos akart lenni. Közben kinéz az ablakon, távolról részeg férfiak és nők bukdácsolnak a vasúti kocsik felé ,Már indulhatnánk, de meg kell'őRet várni. Kótajban, a főutcán csak 15 kilométeres sebességei lehet haladni. Alig másfél méterre a kerítések, kapubejárók. Félelmetes ez a közelség. A sínek között gyerekek sétálnak, egy fiatal férfi menet közben száll le. Mellettünk halad a tömött autóbusz..., a rivális. A vasúti jelzőtáblák összehajtogatva, ez a kép is ismert. A falut elhagyva gyönyörű téli táj fogad. A lucernaföldön birkák legelnek, jobb oldalon leföldelt káposztahegy. A tér egyre tágul. Ameddig a szem ellát, síkság. Legfeljebb egy-egy remész vagy nádas csalit szakítja meg a szántóföldek kockáit. Szajkók és szarkák billegtetik farkukat, fácánkakas riad fel. A kis erdőből három őz bámul meg bennünket. Csodálatos, nem győzök betelni a látványnyal... Óh, természet...! Nagylányánál csatlakozunk a Lónyai-csatornához. A piszkos, fekete vizet nem csipkézi a jég. A tem-notogok őrzik a huzatos helyeket. Búj nagyobb vasútállomás. Üres tehervagonok jelzik a forgalmat. Kertek alatt megyünk el, s Herminata- nyán szállók át az első kocsiba. Cigarettafüst, szemét, hangoskodás. Mozga Tamás vezető jegyvizsgáló egyedül látja el az öt kocsit. — Ki mer nekik szólni? — mutat az alkoholgőzös gajdo- lókra. — Könnyen előkerül a borotva. Eddig, szerencsére, nagy baj nem történt az utunkon. S mintha csak ezt cáfolná meg a fékcsigorgás, megáll a vonat. Ketten földre esnek, nem tudom, mi történt. Megcsapolták, ugrik fel a ka- lüJauz. — Ez megy már tíz éve — szólal meg a szomszéd ülésen ülő, idős vasutas. Fél kilométerre van az állomás, lusták elgyalogolni. A részeg társaság mintha csak erre várt volna. Egymást ellökve botorkálnak le. — Profi munka volt — dohog bosszúsan a jegyvizsgáló. Kiállnak a lépcsőre, a kocsi végén lévő levegőcsapot megnyitják, így gyorsan lefékeződik a vonat. Az ügyesebbjei azonnal visszacsapják a kart, és még csak sejteni sem lehet, ki a tettes. Ibrány, Nagyhalász, a szakértők szerint innen már sima az út Dombrádig. Visszaindulunk. Ez az MK- 45-ös, becenevén Dacia, (román gyártmányú) mozdony, kevésbé zajos, de rázni éppen úgy ráz. A hosszú orra miatt sokkal rosszabb a kilátás. Most három kocsit húzunk csak. Időnként megszólal az éberségi duda. Sötétedik. A falvak távoli fényei, mint apró szentjánosbogarak. Szerencsénk van, nincs köd. A lámpák fényeit visszaverő sínpár valahogy megnyugtatja az embert. Szinte eszre sem veszem, úgy telik az idő. Újra Sóstógyógyfürdő, itt találkozunk az „ellenvonattal”. Arra gondolok, a kívülálló részére milyen egyszerű minden. Pedig hány ember munkájára, helytállására van ahhoz szükség, esőben, hóban, hogy minden olajozottan működjön! Mégis bosszantó, ha késik három percet a vonat. A vásártéren szovjet .,turisták" tömege lepi el a szerelvényt. Öt perc is eltelik, mire felkászálódnak. Ez nincs bekalkulálva a menetidőbe. Megérkezünk. Az átrakóban lekapcsolják a gépet, végre jut idő beszélgetni új ismerőseimmel is. Palicz Mihály húsz éve dolgozik a vasútnál, s ’82 óta járja ezt a vonalat. Már édesapja is mozdonyvezető volt. — Ismerem a szakaszt. Azt is észreveszem, ha a fasorból kivágnak egy fát. A kisvasúihoz véletlenül kerültem és itt ragadtam. Csodálatosan szép szakma, csak hát a rendszertelenség miatt mindenkinek a családban hozzám kell alkalmazkodni. Voltam már nehéz helyzetben, egyszer 56 órát töltöttem a mozdonynál magasabb hófúvásban. úcsúzunk. A gépet feltöltik B üzemanyaggal átvizsgálják a következő útra. Nagy élmény volt számomra ez az utazás. Belekóstolgattam a táj, az ember és a gép harmonikus együttlétébe. Ott járhattam, ahol 86 évvel ezelőtt nagyszüleink járhattak. Jó barátokra, becsületes, dolgos emberekre leltem. Még jobban megerősödött bennem az a hit, szükség van a kisvasúira. BALÁZS ATTILA FELVÉTELE
