Kelet-Magyarország, 1991. december (51. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-28 / 303. szám

1991. december 28. Ä Jfeíet-íMcyjyarorszáff hétvégi metfékCete \ 7 Elfogadni a másikat Réti János N em állíthatom, hogy pontosan ilyennek képzeltem két évvel ezelőtt sorsunk jobbra fordulá­sát, de azért nem térek ki a hitemből, amiért ők ott fenn, ahol fordítják, nem úgy fordít­ják, nem olyan ívben, nem olyan simán és zökkenőmen­tesen, hogy attól mindjárt csettintenünk is kének, mond­ván: ez igen, erre vártunk! Annál kevésbé, mivel — le­gyünk egészen őszinték — hajszálpontosan talán nem is tudtuk, hogy mit várunk. Talán egyszerűen azt, hogy végre-valahára már magunk rendelkezzünk a magunk or­szágával, annak javaival úgyszintén. Hogy véleményt alakíthassunk közös dolgaink­ról és alakítsunk is, megis­merjük, mert nyugodtan és szabadon megismerhetjük egymás gondolatait, ötleteit, javaslatait, aztán szép nyu­godtan kiválasszuk közülük a leghasználhatóbbnak tűnőt, és azok nyomán elinduljunk to­ronyiránt kifelé a sokéves, vagy évezredes Nagy Nemze­ti Kátyúból. Ha menet közben egy-egy receptről kiderül, hogy nem jó, egyet se bosz- szankodunk miatta, hiszen ott a másik, a Másiké, és máris módosíthatjuk a tervet, mert ezek szerint mégis neki volt igaza. Ezzel a módszerrel szép sorjában leküzdjük a felbukka­nó akadályokat, és végre olyan életet teremtünk — önállóan, szabadon! — ebben a kis hazában, amilyen után ezeregyszáz éve sóvárgunk. Ha ez a Boldog Idő bármely csekély mértékben is mutatná magát, talán már most is leg­alább halovány rózsaszínben látnánk a világot. Egyszer, évtizedekkel ez­előtt, egy nagy magyar gondol­kodó, ha jól emlékszem, Illyés Gyula leírta, le merte írni, le tudta írni egy esszéjében, hogy igazi dráma nem születhet ott, ahol aZ egyik félnek ab óvó nem lehet igaza. E gondolatnál maradva: vajon az elmúlt két évben lehetett volna-e jó drá­mát írni a parlamenti demokrá­ciát tanulgató Magyaroszágon? Volt-e rá egyetlen példa is, hogy az a bizonyos Másik Fél — mindegy, melyiket tekintjük annak — mérlegelés után, de végül is eredeti állapotában el­fogadta volna azon Egyik javas­latát, érvelését az ország házá­nak nyomógombokkal elektro­nizált padsoraiban. Koalíció az ellenzékét és fordítva. Nem számítva persze a nagy, jobbá­ra protokolláris döntéseket. Érthetetlen, hogy nálunk, kö­zöttünk talán Etelköz, de lehet már az uráli lankák óta vezetők és politikusok egyaránt téved­hetetlennek és csalhatatlannak tartják magukat, aztán mégis idáig jutottunk! Egyetlen egy­szer — legalább kísérletként, mi baj származhatna belőle — ' meg kellene próbálni elfogadni azt a véleményt, ötletet, javas­latot, ami az ellenlábas szek­ciók valamelyikéből származik. Hátha nem rossz, miként a mö­götte rejlő szándék sem. Ettől nem kisebbedne senki, és nem esne csorba a tekintélyen. Sőt! És lehet, akkor a drámaírók is beléphetnének az évtizedek óta elárvult műhelyeikbe meg­írni a magyar századvég nagy katarzisát. A legendás haza A z 1991-es év vonata lassan tovagördül emlékezetünk véges vagy végtelen sínpárján. Az élmények zakatolá­sa egyre távolabbról hallatszik majd, örömeink, csaló­dásaink szépen meg szomorúan világító lámpái mind kisebbek, kisebbek lesznek, míg végül eltűnnek az időben. Annál is inkább, mert beláthatatlan rengetegéből újabb és újabb esztendők szerel­vénye törekszik elő. Nem számítva a nagy nyári utazásokat, a családok, így ünne­pek táján — kiváltképp karácsonykor — kerekednek fel leg­inkább. Mennek haza a gyerekek unokástul, apró, alig számító ajándékaikkal, aztán jönnek vissza nehezen mozdítható csoma­gokkal. Vagy: vonatoznak a nagyanyák, nagyapák felpakolva, hogy aztán jövetben büszkén mutassák az új pipát, új fejkendőt az utastársaknak, amit most kaptak karácsonyra a fiataloktól És a nagyik mesélnek. Legendákat gyerekekről, menyekről, vökről, unokákról. Egyikük az egyetemen tanít, most volt egy külföldi konferencián, vagy mérnök és benne van egy jól menő káeftében, vagy minek mondják, szépen keres, igaz, rengeteget is dolgozik, így aztán inkább mi jövünk, hiszen jobban ráérünk, mint ők. Másikuk orvosnő, főkönyvelő, esetleg titkárnő, de akkor is a minisztériumban vagy legalább egy vezérigazgató mellett. Az unokák egyike zenét tanul, a kisebbik még sokra viheti a sport­ban, emellett jó tanuló és már beszéli az angolt. És áradnak a legendák a szűköcske vonatfülkében, közben előkerült az útra készített rántott hús, sütemény meg a házi bor is. Ilyenkor, ha tehetem, inkább kibámulok az ablakon, és az jár az eszemben, hogy lehet, a tanárnak komoly konfliktusai vannak a munkahelyén, ha még van neki, és a kft. felett csődfelhők gyü­lekeznek. Az orvosnő sem tudja hogy alakul a jövője, vagy hibát találtak a cég számlavezetésében, vagy a főnöke már hónapok óta goromba vele. Az unoka meg alig van otthon, szemtelen a szüleivel, a kisebbik meg ki akar maradni az iskolából, és csak karácsonykor szelídülnek meg egy kissé. Ki tudja, lehet, hogy ez az igazság másik arca. A szülőknek ugyanis, kivétel nélkül, jókat írunk, még jobbakat telefonálunk és a legjobbakat meséljük el. Minek idegesítsük, vagy szomorítsuk szegényeket, elég nekik a maguk baja, fölösle­ges azt a sajátunkkal is tetézni. így aztán nálunk kétféle haza létezik: az egyik a valódi a gondokkal és kétségekkel teli, amiben élünk, míg a másik a nagyanyák és'nagyapák számára rend­szeresített, amiben kizárólag sikeres fiúk, boldog menyek és szép jövőjű unokák laknak. Jó lenne jövőre jobban hasonlítani arra a fiúra,-lányra, menyre, vőre és unokára, akiről a legendákat mesélik a vonaton. Kemecse 1956-os mártírjai Segít a helytörténet és a népi emlékezet Dr. Fazekas Árpád Ignéczi Károly csendőrtiszthe­lyettes. Nézem az 1956-os már­tírok hivatalos megyei névjegy­zékét. Mindenütt szerepelnek a következő adatok: név, születési hely és idő, anyja neve, foglalko­zás, a letartóztatás időpontja, a vád tárgya, a kivégzés percnyi pontosságú ideje és az „elteme­tés” helye. A sorrendben utolsó 2 személynek azonban az adatai teljesen hiányosak, csupán eny- nyí: „14. Komár József (született Pócspetriben) és 15. Ignéczi Ká­roly (született Kemecse)”. Ilyen esetekben olykor segít­ségünkre lehet a helytörténet és a népi emlékezet. így most is közzé tehetem azokat az Igné­czi Károly csendőrtiszthelyettes­re vonatkozó adatokat, amelye­ket a szintén kemecsei Horváth József nyug. postai kézbesítő, POFOSZ-tag bajtársam révén si­került megtudnom. Igénczi Károly valóban Ke- mecsén született 1903. decem­ber 9-én Igénczi István és a csu­pán névrokon Ignéczi Zsófia há­zasságából. Az összesen 8 gyermek közül elsőnek jött a vi­lágra. Apja 1914-ben a háborúban hősi halált halt. így kivételesen már 11 éves korában munkát adtak neki a kemecsei szőlőtelepen. Boldog volt, amikor hétvégeken átadhat­ta kis keresetét özvegy édesany­jának. Ahogy növekedett, egyre inkább ő lett a családfenntartó. Húszéves korában apjának hősi halálára és a szociális szempontokra való figyelemmel felvették a csendőrséghez. Ezzel megalapozta a család és a saját anyagi biztonságát, de ugyanez a foglalkozása eredményezte végül egyéni tragédiáját, mártí- romságát is. Már próbacsendőr­ként és a csendőriskolán is ha­mar kitűnt szorgalmával és köte­lességtudatával. Ezért a debre­ceni csendőrkerületi parancs­nokságra osztották be irodai munkára. Házasságra 34 éves korában kerülhetett sor: Kajdi Ilo­nát vette el Viss községből. Egyetlen gyermekük: Ilona 1939. január 3-án született Debrecen­ben. Ezután Ungvárra helyezték Ignéczi Károlyt, aki a kormány­zósági palotában szolgált. Lát­ván a háborús eseményeket, 1943-ban eladta a Mátészalka melletti 7 hold saját telepítésű gyümölcsösét, és Kemecsén vásárolt 16,5 kát. hold földet. Kis családját 1944 augusztusában Viss helységbe költöztette, s a második világhá­ború után felesé­ge leányukkal együtt a keme­csei Ignéczi-por- tán húzódott meg. Amikor Igné­czi Károly az amerikai fogság­ból („nyugatos”) hazatért, az csu­pán néhány nap futó .örömét je­lentette a kis családja számá­ra, mert őt rövi­desen a nyír­egyházi interná­lótáborba zárták. Egy év múlva szabadult, de földjüket elvették és mint osztály- ellenséget. sehol sem alkalmaz­ták. Csupán alkalmi munkából éltek. Végül a Nyírbogdányi Kő­olajipari Vállalatnál kapott kony­hai munkát. Leányukat még szakmunkásképzőbe sem vették fel. Öccsét, Ignéczi Antalt 1944- ben fogatával együtt Kemecséről munkára rendelték a szovjet csapatok, amelyek ezután elhur­colták: Focsani közelében kb. 1945. febr. 15-én halt meg 32 évesen. A kádári „konszolidáció" kel­lős közepén, 1959. március 8-án hajnalban ismét rendőrök verték fel Ignécziék lakását: házkuta­tást is tartottak, minden papírt le­foglaltak és a családfőt ismét le­tartóztatták. Az eset megdöb­bentette Kemecse lakosságát. A hozzátartozókkal természetesen semmit sem közöltek. Végül jó kilenc hónap elteltével, 1959. de­cember 17-ére a budapesti Koz­ma utcai fogházba beszélőre ’ kapott idézést Ignéczi Ilona (most már: Gégény Ferencné). Ekkor mondta el a szerencsétlen édesapa a lányának: másnap fel fogják akasztani két partizánnak a Huszt környéki harcokban 1944-ben bekövetkezett halála miatt. Ignéczi Károly csendőr­tiszthelyettest 1959. december 18-án a 301-es parcellába „te­mették el”. A megyei Fehér Könyv (1957) utószava szerint az „ellenforradalmat” a volt földbirtokosok, csendőrök, fő­szolgabírók valamint kulákok, ( papok robbantották ki. A könyv név szerint is felsorol 38 csend­őrt. Ezek között nem szerepel Ig­néczi Károly. Mártíromsága vi­szont bizonyítja, hogy az 1945- ös kollektív felelősségre vonás ellenére az 1956-os megtorlás­kor sok csendőrt újból „elővet­tek”. „ítélete még nem került elő!” Az özvegy 1990-ben és 1991- ben 3-4 ízben 1-1 ezer forint szo­ciális segélyben részesült. A köztársasági elnök irodája pedig arról értesítette, hogy: kárpótlási igénye elbírálásáig 1991 novem­berében 2500, decemberében 3000 forint segélyt fog kapni a kemecsei polgármesteri hivatal útján. Lényegesek az ilyen helyi ada­tok, mert tény, hogy Ignéczi Ká­roly kemecsei mártír nem szere­pel a Rainer M. János által ősz- , szeállított, a Budapesti Országos Börtönben (Bp„ X.r Kozma u. 13.) 1956 decembere és 1961 decembere között kivégzett 56- os politikai elítéltek névsorában (Halottaink 1956, II. kötet 1989, Katalizátor Iroda) sem. Persze, | abban az időben egy csendőr I életével igazán nem kellett el- t számolni. így az 1956-os emlékérmet is már csak az öz­vegye vehette át a forradalom 35. évfordulóján. Hűséges értékőrzők Családias hangulatú rendezvények Nyíregyháza (KM — B. E.) — Figyelemre méltó a nyíregyházi Jósa András Múzeum Baráti Kö­rének működése. Korunkban, amikor sok értékőrző csoport szűnik meg, elismerést érdemel, hogy ez a közösség csaknem változatlan taglétszámmal 15 éven át együtt maradt és ma is funkcionál. Dr. Papp Ágoston, a baráti kör titkára ennek okairól egyebek között a következőket fejtette ki: A kezdeti 60 fős létszám rész­ben változó tagsággal a 15 év elteltével is megmaradt. Népsze­rűsítik az anyaintézmény munká­ját és eredményeit. Megbecsülik nemzeti-népi hagyományainkat. Igyekeznek minél jobban megis­merni az ország, ezen belül me­gyénk és megyeszékhelyünk kiemelkedő történeti és helytör­téneti, kulturális, művészeti és természeti értékeit. Családias hangulatú rendezvényekkel is ápolják és fenntartják a közössé­gi együvé tartozás érzését. A tartós együttlét oka talán az, hogy a kör — bár gyakran válto­zó — vezetőségének minden tagja mindig tagtársi és nem irá­nyító magatartást tanúsított és tanúsít ma is. A vezetőség er­kölcsi és tagtársi kötelességé­nek érzi a tagság közösségi dön­téseinek maradéktalan végrehaj­tását. Nincs kapkodás, mulasz­tás, tervszerűtlenség. Ezt a ma­gatartásformát a tagság is átve­szi és megtartja. A vezetőség fe­lelősségtudattal állítja össze a tagság érdeklődési körének megfelelő színvonalas és idő­szerű előadások sorát, amivel a múzeumi munka népszerűsíté­sét is szolgálja. Ehhez a színvo­nalhoz a múzeumi hálózat dolgo­zó és a tanárképző főiskola taná­rai jelentős mértékben járulnak hozzá. Egyre nő a tagság köré­ből vállalkozó, jól felkészült elő-. adók száma is. Ez hozzájárul előadásaink témakörének színe­sítéséhez, így több a helyi ihföf- máció. Egyúttal jelentős mértéit: ben növeli tagtársaink egészsé­ges önbecsülését és hasznossá­gi tudatát. . Egyesületi eredményeink pub- . likálása bizonyára szintén növeli a tagok közösségi tudatát és az egyesületi fontosság érzetét. A viszonylag kedvezményes autó­buszos, valamint az ingyenes múzeumi mikrobuszos nyári és alkalmi kirándulásaink is kelte­nek tagsági maradandóságot erősítő hatást. Tagtársaink időnként szép kiállítási katalógusokat kapnak. A múzeumbaráti kör részben ért­hető, de egyre jobban elnehezü­lő, és ezért fokozatos fiatalítás­sal megoldandó problémája a tagság elöregedése. Párhuza­mosan jelentkezik az anyagi gondok növekedése. Igaz viszont, hogy ennek meg­oldásában egyre többet vállal az anyaintézmény, továbbá Nyír­egyháza város vezetősége, a megyei kórház és a budapesti Tájak-Korok-Múzeumok Egyesü­let, önzetlen és-megértő támoga­tásával. Ignéczi Károly csendőrtiszthelyettes Guzsalytalp-reszlet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom