Kelet-Magyarország, 1991. november (51. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-30 / 281. szám

10 A %e(et-“Magyarország hétvégi mdtek&te 1991. november 30. A tanár-író Kováts Dénes i indössze 15 napja volt M a bolgár tengerparti város első embere Prodan Prodanov, - —1 amikor közel egyórás beszélgetést folytattunk hivatalá­ban városáról; a gondokról és a reményekről. A választásokon győztes Demokratikus Erők Egyesülése jelöltjeként előzte meg féltucatnyi vetélytársát a polgármesteri székért. Korábban — 27 éven át — a Burgasz mel­letti olajfeldolgozó vállalatnál dol­gozott, kezdetben a termelés­ben, majd a vegyipari gépek ter­vezőjeként, később főtervezője­ként. Még a választások előtt ki­jelentette: a várost meg kell tisz­títani, visszaállítani a rendet, megteremteni a lakosság igé­nyének megfelelő ellátást, majd alapos elemzés után hozzá kell látni az ökológiai problémák megoldásához. Beszélgetésünket testvérla­punk, a burgaszi Csernomorszki Far munkatársai szervezték. — Sok gond halmozódott fel az évek során — jegyezte meg a bevezetőben a polgármester.— Ezek egy része a helytelen irá­nyításból adódik. Emellett nem elhanyagolható annak a folya­matnak a következménye sem, melyet a környékről betelepült emberek városlakóvá válása eredményezett. Valamikor, a negyvenes években — idézte emlékeit némi nosztalgiával hangjában — még hangulatos tengerparti kisváros volt Bur­gasz, 34 ezer lakossal. Mára ez a szám közel 240 ezerre nőtt. A nagy bevándorlás időszaka a 60- as években kezdődött el, mely együtt járt a nagy lakótelepek fel­építésével. Tulajdonképpen nem normálisnak nevezhető városfej­lődés volt ez, melynek során a kedves kisváros arculat nélküli nagyvárossá „nőtte ki magát”. Bízom azonban abban — folytat­ta —, sikerül felülkerekedni az eddigi hibákon, már megtettük az első intézkedéseket, melyeknek eredménye hamarosan látszani fog. Én itt születtem, segíteni szeretném városomat, s hiszek a bolgár emberek intellektusában. Tenni akarok szeretett városom ért. Tapasztaltam egyet s mást, és az a véleményem: amikor va­lami újat akarnak az emberek, olyan személyiségekre van szükség, akiknek új meglátásaik vannak. — Számomra, aki először já­rok Burgaszban, az tűnt fel, hogy sok a régi s valaha minden bi­zonnyal nagyon szép épület. Jut pénz ezek mielőbbi felújítására? Egyes helybelieknek ugyanis az a véleménye: ez csak a sokadik megoldásra váró probléma. Egyetért ezzel? — Pragmatikus választ kell adnom. Amikor az embernek nincs elég lehetősége, hogy egyen és öltözködjön, amikor háza és ivóvize piszkos, levegő­je szennyezett, akkor először el­kezd tisztítani. Utána foltozni ru­háját s gyakrabban mosni. Ké­sőbb megkeresi azt a kis tiszta folyót, ahonnan vizet ihat, s mi­vel nem tudja kicserélni a leve­gőt, tisztítani kezdi. Csak ezután fog hozzá háza tatarozásához... Ezt így kegyetlen kimondani, ta­lán hallgatni is, de ez az igazság. Ha mi teljesíteni tudjuk az emlí­tett programot, elégedetten ad­hatjuk át helyünket. — Hazudnék, ha azt monda­nám, könnyű lesz megvalósítani, mert nagyon nehéz. A problémák megoldásához anyagi eszközök­re van szükség, de nyilván bizonyos pszichológiai hatásokat is le kell küzdenünk. Türelemre és kitartásra kérünk mindenkit. Fontosnak tartom, hogy szétvá­lasszuk a fontosat a kevésbé fontostól. Én megígértem ma­gamnak: nem fogom megenged­ni, hogy egymást kövessék a megbeszélések, mint eddig. Tet­tekre és ne a szavakra koncent­ráljunk, ezt hangsúlyozom. Tu­dom, mi a módja annak, hogy gazdagabbá tegyük a város pénztárcáját, de ehhez (hogy megvalósuljon) a lakosság és a Emlékezés Fehér Gáborra Dr. Reményi Mihály kormány támogatása is kell. A siker ugya­nis nemcsak tőlem függ. A polgármester szavai határozottan csengtek. Ennek el­lenére nem a túlzott magabiztosságot, hanem az elszántsá­got és tettrekészsé- get éreztem ki belő­lük. Sok minden gá­tolja azonban a cél­tudatos, a város ér­dekében végzett munkát. A jelenlegi bolgár törvények ugyanis számos szempontból ellenté­tesek az önállóság­gal. Azért is említet­te a kormányzati tá­mogatás fontossá­gát, mert eddig — véleménye szerint — bár gazdag a megye és a város, mélyen a zsebükbe nyúltak, s alaposan kiürítették azt. De mindenki a re­ményével és a makacsságával él — mondta. — Hiszen ha a re­mény meghiúsul, marad a ma­kacsság, az akaraterő, hogy cél­jaikat sikerüljön megvalósítani. Kijelentette: azt a parlamenti képviselőknek is be kell látniuk, hogy az emberek érdekei nem kaphatnak politikai színezetet, nem pártérdekeket kell ilyenkor szem előtt tartani. Aki ezt nem veszi észre, előbb-utóbb minden bizonnyal sajnálni fogja... Ezért bízik abban: sikerül majd az önállóság megteremtése a cent­ralizációval szemben. S hogy mit mer ígérni annak a turistának, aki most megkérdi: milyen változásokat vehet majd észre, ha mondjuk két év múlva visszatér? Legfőképpen tisztasá­got az utcákon, emellett jól ellá­tott üzleteket, ahová szíveseb­ben léphet be, visszaszorított bűnözést, hiszen ez jelenleg szintén sürgősen megoldásra váró probléma, rendet és nyu­galmat. Vélhetően sokkal jobb minőségű vizet ihat a látogató, aki manapság nem olthatja nyu­godt szívvel szomját ily módon, s tisztább levegőt lélegezhet be. S ha az említett gondok megoldód­nak, közben a munkanélküliek száma is minden bizonnyal csökkenni fog. Igaz, mindezek megvalósítása nagyon sok pénzt igényel, melyhez nehéz hozzá­jutni. De ő azért bizakodó. Külön­ben miért is vállalta volna el ezt a korántsem hálás megbízatást? O tven évvel ezelőtt, 1941. december 1-jén halt mm*-*; meg Fehér Gábor, a nyíregyházi Evangélikus Geduly Henrik Leánygimnázium tanára. Fehér Gábor 1893-ban Haj­dúszoboszlón született, ahol édesapja a város kultúrtanács- noka és polgármester-helyettese volt. Középiskoláját a debreceni református gimnáziumban, egye­temi tanulmányait Budapesten és Halléban végezte. Középisko­lai magyar—német szakos tanári oklevelet szerzett. Tanári mun­káját Szatmárnémetiben kezdte, rövid ideig Debrecenben és Mis­kolcon tanított. Az első világhá­ború befejeztével, amelyben részt vett és zászlósi rendfoko­zatot ért el, Nyíregyházán az evangélikus leánygimnáziumban tanított 1941-ig. A háború kitörésekor katonai szolgálatra hffvták be. Bár októ­berben már hazatért, de magával hozta a frontról a fertőző kóroko­zót, amely itthon ledöntötte a lá­báról. Akkor még antibiotikum nem volt és a robusztus alkat sem volt képes megbirkózni a kórral és 1941. december 1-jén a nyíregyházi kórház fertőző osz­tályán meghalt, 48 évesen élete derekán. Temetési szertartását a kór­ház kápolnája előtti téren a nyír­egyházi református egyházköz­ség igazgatólelkésze, dr. Bartók Jenő tiszteletes úr végezte, ki­emelve kiváló képességeit. Sír­hantját a nyíregyházi északi te­mető IV. parcellájának 30. sír­helyén, az aszfaltos út mentén, ősei szokása szerint fejfa jelzi. Fehér Gábor az evangélikus leánygimnázium hősi korszaká­ban kezdett el tanítani, amely gimnáziumot 1917-ben, a refor­máció 400. évfordulóján alapítot­ta Geduly Henrik nyíregyházi evangélikus püspök, a tiszai evangélikus egyházkerület püs­pöke. Fehér Gábor már 1919- ben megalapította az önképző­kört, amelyet haláláig vezetett, amelyet őutána a felesége veze­tett tovább. Igen tevékeny volt az iskolán kívüli munkában is. Nyír­egyházán, a Bessenyei Kör iro­dalmi szakosztályában fejtett ki eredményes munkát. Volt olyan időszak, amikor 8 lapnak is dolgozott. Irodalmi tevékenysége során regénye és elbeszéléskö­tetei is megjelentek, mint pl. Az utolsó nagydobos, Semmibe íve­lő hidak, Der harmincjahrige Krieg, Az evangélikus középis­kolások lapja, az Ifjú Évek, a har­mincas évek végén, folytatásban közölte regényét, az Obsidio Pa- takianát. Szellemiségét áthatotta Ady Endre, Móricz Zsigmond, Né­meth László iránt érzett tisztele­te és szeretete, amely abban az időben ném volt általános, és e tekintetben az úttörők között volt. Két dolog jellemezte őt igazán. A magyar nép szeretete és refor- mátussága, amelyből szárma­zott, a Hajdúságból. Egyetlen, hasonnevű fia 1936—1944-ig gimnáziumi osz­tálytársam volt a nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gim­náziumban. így nagyon korán, alig 10 éves kisdiákként bejára­tos lettem Fehér Gáborékhoz, ahol édesapja adta először ke­zembe a világirodalom nagyjai­nak alkotásait. Könyvtárukat sa­játomként használhattam. Be­szélgetéseink során eleinte meg­lepett a sajátos szemlélet, de később természetessé vált. 1944-ben érettségiztünk. Fe­hér Gábor a budapesti egyetem magyar—francia szakára jelent­kezett, és felvették az Éötvös Kollégiumba is. Tanulmányait azonban sohasem kezdte meg. A Nyíregyházát elfoglaló csapa­tok 1944. november 2-án, a többi 2-3 ezer nyíregyházival együtt elhurcolták ,és keleten, ismeret­len helyen halt meg. Apa és fia annak a háborúnak lettek áldo­zatai, amelyet a legnagyobb mértékben elleneztek. Fehér Gáborné Popovics Mar­git Kolozsvárott szerzett ma­gyar—német szakos tanári okle­velet. Az első világháború után férjével együtt Nyíregyházán, az Evangélikus Geduly Henrik Le­ánygimnáziumban tanított. Mély­séges gyászát hívő lélekkel vi­selte. Igazgatóhelyettesként vo­nult nyugdíjba, de tétlen akkor sem maradt. Lakásán sokakat tanított, magas vérnyomása elle­nére. Megpróbáltatásai még nem értek véget. Vécsey utca 11. szám alatti lakásukat kisajátítot­ták. Az ebből kapott pénzből ter­vezte kiadni férjének, Fehér Gá­bornak Obsidio Patakiana című regényét. Ez a terve sem való­sult meg, mert 1971-ben, húsz évvel ezelőtt meghalt. Hiszem, hogy nemcsak én, hanem az ismerősök, barátok, tanítványok is kegyelettel és szeretettel emlékeznek rájuk. Azok az intézmények, ahol taní­tottak, dolgoztak és tevékenysé­güket kifejtették, úgy adózhatná­nak emléküknek, hogy kiadnák Fehér Gábor Obsidio Patakiana című regényét. A király ágyasa. Színes, francia—olasz- angol film árpátaljai golgota Györke László Több vonatkozásban is a le­gelső az a mindössze száz- nyolcvan oldalas könyv, amiről az alábbiakban lesz szó. A Hato­dik Síp könyvek első kötete egy­felől, s a szerző, Nagy Zoltán Mihály első kisregénye. Azok­nak, akik esetleg nem tudnák még: a Hatodik Síp a kárpátaljai magyar irodalom folyóirata, mely Budapesten jelenik meg. Nos, a folyóirat szerkesztői, kiadója — hiszem és vallom — jó utat vá­lasztottak a magyar és magyar közé vert szellemi határok lebon­tása érdekében, hiszen a soro­zatban nem csak kárpátaljai szerzők jelennek meg. Akik valamelyest ismerik Nagy Zoltán Mihály novelláit, azok számára nem újdonság a sajátos formaválasztás. A tördelt sorok ugyan versre emlékeztetnek, mégsem versbe szedett epikus alkotásról van szó. Egy hatalmas körmondat, egy könnyes, ám mégsem érzelgős sóhaj, egy mélyről feltörő sikoly: emberek, hát látjátok, milyen sorsot sóztak nyakunkba ezek az oroszok! A kisregény cselekménye 1944 késő őszével indul. A fér­fiakat már elhurcolták. Asszo­nyokból, lányokból egy elszánt csapat indul el a gyűjtőhelyre (Szolyvára). Tóth Eszter — a szilasi (nem valóságos helynév) „asztalos Tóth Mihály hajadon lánya", a kisregény hőse, aki egyes szám első személyben beszéli el kálváriáját — is a csa­pattal tart. Hiszen elhurcolták ap­ját, bátyját és mátkáját. Volna éppen kinek odaadni az elemó­zsiát, volna kivel szót váltani, ha a katonák hagynák. Eszti nem hiszi el nekik, hogy a csomagot odaadják a címzetteknek. Mert nem nyugszik bele a mindenható orosz katona döntésébe, kese­rűen meglakol: öt kiéhezett baka megerőszakolja. Hurcolja a ke­resztet, mely még nyomasztób­bá válik az orosz fattyúval, a sá­tán fattyával. Persze a család, a kárpátaljai magyarság testi-lelki megnyo- morítása ezzel még nem ér vé­get. Bár az apát — csodák cso­dája — még a gyüjtőtáborból hazaengedik, a legidősebbik fiút a láger őre ok nélkül lelövi. A család másik reménysége, a ti­zenöt éves kamaszfiú belehal a kényszermunkán szerzett tüdő- gyulladásba. Aztán jön a béke­kölcsön, ami a család tehenét viszi el. Majd Donbásszra verbu­válják a férfiakat. Már akiket ed­dig nem hurcoltak el, akiket meg­találtak rejtekhelyükön. Mert most már nem hisznek az orosz­nak. Aratás után következik a beszolgáltatás, a padlássöprés... A kisregény cselekménye a negyvenhetes téli árvíz szörnyű képével zárul. A kolhozszerve­zés még nem kezdődött meg, de az emberek már elborzadva be­szélnek az orosz közösről. A szerző a történelmi esemé­nyeket ügyesen olvasztja bele a főhős egyéni kálváriájának el­beszélésébe. Tóth Eszter kegyetlenül bűn­hődik. Elmarja tőle mátkáját an­nak anyja. Pista, aki már egy­szer megjárta a poklokat, végülis önként jelentkezik a Donbásszra induló csapatba. így oldja meg a konfliktust, amit anyja makacs­sága idézett elő. Sose látják töb­bé egymást... Mire a szörnyű ár­víz házuk küszöbét nyaldossa, Tóth Eszter megháborodik. Nincs menekvés. Az előrevetí­tett jövőkép — a kolhoz — sem sok jóval kecsegtet. Persze, mint minden rend­szer, ez is megtalálta a maga sápszedőit, janicsárjait, akik fa­lubeli magyarok lévén túllihegik az orosz kiküldöttet is. Igaz ne­kik állandóan bizonyítani kell... Ezt a maroknyi magyarságot le lehet ugyan gyilkolni, meg le­het becsteleníteni, ki lehet húzni a lába alól a talajt. Csak egyet nem lehet: jegyőzni — sugallja a kisregény. A sok borzalomért mégsem az oroszt mint népet gyűlöli meg az olvasó, hanem a sátánt — Sztá­lint — és erőszakrendszerét. Hogyan éli meg a kárpátaljai magyar a számára legnagyobb csapást, azt, hogy a Szovjetu­nióhoz csatolták a vidéket? íme, az egyszerű falusi emberek rea­gálása, midőn a kiküldött közli velük: örüljenek hogy a nagy Szovjetunió polgárai lehetnek: -„...nesze neked, /> meresztette szemét az értelmesebbje, / nagy Szovjetunió, mi a fene, / ezer éve magyar föld ez, hogy jön ide az orosz határ.../ ...hej, a keser­ves istenit, / újfent kibabráltak velünk, akárcsak Trianonban..." ...És erről egészen 1989-ig nem volt tanácsos hangos szó­val szólni, mert boldognak volt muszáj lenni, ha beledöglött is az ember... (Nagy Zoltán Mihály: A sátán fattya. Halódik Síp. Budapest— Ungvár, 1991) Nevében (is) él a nemzet Minya Károly A Jászberényi Tanítóképző Főiskolán a közelmúltban név­tani tanácskozást tartottak, melyen Bíró Ágnes, a Nyelvtu­dományi Intézet munkatársa A mai magyarországi kereszt­névadás és hatósági szabályo­zása címmel tartott előadást. Viszonylag régi gyakorlat az, hogy az anyakönyvi hivatalok a segítségét kérik a fent emlí­tett intézetnek, ha a szülők olyan nevet akarnak adni cse­metéjüknek, ami nincs benne a hivatalos névjegyzékben. Ezeknek a kérelmeknek az el­bírálása Bíró Ágnes feladata, s bár nem az övé hivatalosan a döntés, az anyakönyvi hivata­lok az ő igen\e vagy nemje alapján mondják meg a szülők­nek, hogy adhatják-e a kivá­lasztott ritka, eddig még alig használt nevet gyermeküknek, avagy sem. Az idén eddig 220 esetben volt „döntőbíró”. S máris egy meglepő adat: min­den ötödik esetben a Dzsenifer névre adott engedélyt. (Ter­mészetesen a kiejtett formában anyakönyvezhető.) Egyértel­mű, hogy e név népszerűségét a közismert lapnak köszönheti, mint ahogy a Tifani név is. A tanácskozáson elhangzott az a vélemény, hogy nincs szükség a keresztnevek sza­bályozására, hanem liberalizál­ni, teljesen szabaddá kell tenni a névadást. Azonban ezzel aligha érthetünk egyet, mert idegen nevek esetében kiala­kulna az „ahány ház, annyi ej­tés” szokás, tehát például a Charlotte nevet ejtenék Sarlott, Sarlotte, Karlotte stb. formá­ban. Érdekesek a névgyakorisági vizsgálatok is. Laczkó Krisztina előadásából megtudhattuk a budapesti „keresztnév-top­listát”. Az első hat férfinév a követ­kező: Tamás, Péter, Gábor, András, Ádám, Attila. Az első hat női név: Nikolett, Zsófia, Ágnes, Eszter, Anita, Viktória. I ILL;' LLLLLcLUiiti.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom