Kelet-Magyarország, 1991. november (51. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-23 / 275. szám
8 \ A Q(e(et-<McyjiiaTorszáq hétvégi mettékkte. Színházi gondolatok Katona József születésének 200. évfordulóján Molnár Erika a Kaktusz virágában HARASZTOSI PÁL FELVÉTELE Beke Judit érleti előadás az B Újfehértói Művelődési Házban. Közel négyszáz em- bgr számára ünJ ..............-1 neft ez az este. A színpadon nyíregyházi színészek. A kaktusz virágát játsz- szák. Októberben, az első előadáson a halhatatlan (elnyűhe- tetlen) Liliomfit láttuk. Telt ház — vagy majdnem az —, sok taps, kedvvel játszó színészek, önmagukat is felfedező nézők... Talán nem is szabad többet várni. Késő este a televízióban szakértő férfiak arról beszélgetnek, hogy a színház válságban van. Kincses Elemér erdélyi rendező szerint a válság általánosabb! Senki nem tudja ebben a térségben, mi lesz holnap. Ne felejtsük el, hogy párszáz kilométerre tőlünk fegyverek dörögnek... Egy kassai úr, Gaál Sándor megütközéssel konstatálja, hogy a szerző születésének bi- centenáriumán a Bánk bán-t nem játssza egyetlen magyar- országi színház sem. Gyurkovics Tibor szerint az egész egyszerűen kultúrbotrány. Tegnap azonban mégiscsak volt Bánk bán-előadás Budapesten: egy erdélyi társulat vendégjátéka mentette meg a helyzetet. De az öröm nem volt zavartalan. Felnőtt néző kevés akadt, a nézőtéren ülő fiatalok meg éretlen módon fogadták a tragédát — szól a tudósítás. A televízió és rádió feledékenységét éppúgy sérelmezik a beszélgetés résztvevői, mint ama furcsa eljárást, hogy a számukra kiszabott műsoridőt is megkurtították illetékesek. így ez az alkalom Katona József méltatása helyett áldatlan állapotok miatti panasszá változhat csupán. Mi hát az igazság? — áll fel az ember a televíziótól. Igaz lenne, hogy a színházak puszta megmaradásukért küzdenek? Új- fehértón virággal köszönti a közönség a nyíregyházi színészeket. Talán annak is szól az ováció, hogy annyi év kínos kudarcai után közönség és művészek — úgy tűnik — ismét egymásra találnak. Emlékszünk a hideg- rideg nagyteremre, a nézők egyre gyérülő kis csapatára — s az ezzel egyenes arányban elkedvetlenedő színészekre! Mennyi feszengés, szégyenkezés az egyik oldalon, s feltehetően ugyanannyi bosszúság a másikon. Most van közönség. Tegyük hozzá, hogy némi praktika árán: az önkormányzat ebben a szezonban gavallérosan átvállalta az összes színházi kiadás felét. A nézők, az alkalmiak s a bérlettulajdonosok egyaránt — csak a tényleges ár 50 százalékát fizetik. Sok a fiatal. A helyi középiskola diákságának jó része szívesen tapsol. Budapesten nem tudnak viselkedni az ifjúsági előadások nézői? Emlékszünk a régi esetre: Sinko- vits Imre a színpadról intette figyelemre a magukról megfeledkező diákokat. Talán nem lenne szabad ifjúsági előadásokat szervezni. Legyen minden alkalom felnőtteké és fiataloké egyaránt! Hiszen a színházba járást is tanulni kell, hát még a színházban levést (hogy ilyen nyakatekert szóval éljek). Alig esett szó eddig a színház legfontosabb tényezőjéről: a színészekről, a társulatról. Nyíregyházán a Léner Péter- korszakban sok emlékezetes produkció született, de azóta is derekasan helytállnak a művészek. Hogy mennyi nehézség közepette kell dolgozniuk, arról a civil nézőnek alig van fogalma. Miért játszanak kevesebb klasszikust? A közönségigény kiszolgálása felé hajlik a műsorpolitika, ezért több a zenés darab — vélekednek sokan. S van, aki csóválja a fejét. De vajon ki tudja felmérni, mi az a „közönségigény”? Van- e ilyen egyáltalán? Hisz ahány v ember, annyi ízlés, annyi temperamentum, annyi kultúra. Annyiféle viszony a színházzal. Szabolcs-Szatmár-Bereg egyetlen állandó társulata minderre nem vállalkozhat... A Liliomfi-előadás után szívesen írtam volna a látottakról. De csak a címig jutottam: Pregitzer Fruzsinál — ez lett volna csupán. Mert ez a nagyon tehetséges, bűbájos fiatal színésznő olyan kedvesen játszotta el a biedermeier vénkisasszonyt, Kamillát — majd utána egy öreg falusit, aki a kocsmában búsul (és még féltucat egyéb figurát), hogy igencsak leckét kaptunk átváltozni tudásból! A mai Kaktusz virága Molnár Erika jutalomjátéka volt. A mosolytalan kötelességtudatból érző, szenvedő és örülő nővé változás folyamatát valóban virágfakadás- nak, kiteljesedésnek mutatta be. (Másokat most nem említek, bár elismeréssel tehetném.) Mi sem úgy ünnepeltük Katona József születésnapját, ahogyan a szokások megkövetelnék. De színházban voltunk! (Hisz egy „tér”, amelyen emberek emberi sorsokat jelenítenek meg — ha van néző is — már színház!) És Újfehértón több száz ember máskor is szeretne részt venni ebben az ősi-modern varázslatban. Újfehértón (talán) most éppen — nem időszerű színházi válságról beszélni. Bakajsza András etskemét Várossának” fő- ~w'^~ terén egy fehér emlékkő megrendítő és megtisztító I\ mondatot szögez szembe 77 a tűnő idővel s a tűnődő--------------- járókelővel: „/ff hasadt meg szíve Kecskemét legnagyobb fiának." Ez a pár szó egy élet drámáját, egy rendeltetéses élet tragédiáját sűríti egyetlen sorba. A tragikum nem pusztán Katona sorsának eseményeiben keresendő, benne rejlik az a lélekben — állandó szállást vesz a meghasonlásra hajló emberben. Készíthetik az emlékkövet a hibátlan helymegjelöléssel: „Itt hasadt meg...” Elég is volna ennyi — mindennapi meditációra — ,de további szavak tartanak fogva: „A régi tanácsház kapuját, hol a Bánk bán költője 1830. április 16-án összeesett, e kővel jelölte meg a Katona József Társaság 1934.” Gyanútlanul siető járókelők közt a temetőkertbe tartok. Idő előtt elhanyatló árnyakkal, sarut oldó gondolatban belépek a béke udvarának kapuján. Novemberesedő időben lecsupaszodik a lélek, vasvázas toronyban éles nyelvű harang cseng, komisz szél kap a krizantém sziromfejébe. Halottas koszorú helyett hoztam az ősz királyi ékességét, fonódjon a borostyán zöldjébe és csöndjébe, leteszem hát Bánk bán lábához. ,, Vivos voco... mor- tuos plango" — szólja szakadatlan a szapora ütésű lélekharang. Holott alig lézeng itt valaki, s Bánk bán sem halott. Költőjének kőkoporsója magasba emelten dacol az Idővel, felhőtorlaszos égbolt borul rája, ősz esője szivárog repedéseibe. Keresem rajta — s nem lelem — október utolsó virágait. Kecskemét legnagyobb fiának síremléke királyian uralja a temetőkertet, magához vonzza a tekintetet. ,,Én vagyok...Bánk..." — s valóban ott ül, töprengkedik Katona sírján a királynál is különb Bánk bán. Robusztus, méltóság- teljes férfi. Magyar Mózes. Népéért, nemesért és nemtelenért egyaránt szenved és vétkezik. Robbanásra, de mérlegelésre is érett harag, cselekvésvágy feszíti. Minden idő magyarjának szól a költő ostorozó üzenete: „...Csak öszvetett kezekkel várakoztok, / Hogy majd helyettünk fog dolgozni a sors?” Katona nemcsak Bánk, nem csupán panaszolkodón lázító Tiborc, hanem tettre termő Petúr bán is. S mert elbúsult hazánkért — és hajszálrepedéses szívéért — az akkori Pest-Budán többet nem tehetett, minthogy megírta a legmélyebb magyar tragédiát (benne a szerelem — szerelme! — tragédiáját, s megbocsátó békéjét... elnémította lantját... Hazament szülővárosába, s ott, társta- lan agglegény, polgári karrierbe menekült. Vajon miért hullott felejtés pályázatos drámájára, ott Erdélyországban, s itt, a fővárosodó Pesten is? Esett-e fondor- kodás? A hűbéres hatalom félelme, s a félelem a hatalomtól zárolta be Tiborc száját? Mindkét szerelme rászedte: a színpadon más szava hódít, a közönség ked- veltjéé, Kisfaludyé; s messze ment tőle, örökre messze Rozália, Széppataki Rozália. Déryné, Déryné lett a Kedves. Lávázó sorai immár könyvek koporsó födelében, megölt szerelme a szív fejtekében. A költő sorsa elvégeztetett. És az emberé? Az elvérzik az emlékektől. Neki még „elestvéledni” sem sikerült, mint Berzsenyinek, csak az árvaság borult rája A kortársak alig láttak valamit is ebből a sebzettségből, sorsának éjjeléből. Hiszen velük csak barátkozik, vadászik, s ha úgy jön, iszik... A szinen, a színpadon majd a halála után komorlik föl a zord tragédia, Petúr sürgetése: ,, Orvosolj, ha tudsz!". Bánk kettős terhe: „Két fátyolt szakasztok el. Hazámról és becsületemről." Tiborc paraszti fájdalma egyenesen évezredek kútjából örvénylik föl, főlapok alól. Mi változott azóta? Éppen Bánk, a törvény őre kesergi: „magyar törvényeink magyar hazánkon fityegnek”. Biztatásképpen nekünk is üzeni hát: „...él még Bánk. ” Valóban él még Bánk? Vagy csupán a történelmi színek, az operaváltozat aranymezői, ezüstfolyói kelnek életre bennünk? Két évszázaddal ezelőtt született Katona József. Vele a magyar Sors szólalt meg, de igaz szava köves és tövises talajra hullott... Magyar sors. Magyar zsoltár. Száz év múlva is. ^Parádés játékok Bodnár István Úgy tetszett, mintha egy kisebbfajta színházi fesztivál •színhelye lett volna november elején a Móricz Zsig- mond Színház. A nagyérdemű egymás után három olyan produkciónak is a nézője lehetett, amelyek különleges színházi élményt nyújtottak. Nem véletlenül mindegyik vendégjáték olyannyira telt ház előtt zajlott, hogy még pótszéket is • kellett beállítani. A színházi találkozó a Gyurkovics lányok bemutatójával kezdődött, a Budapesti József Attila Színház előadásában. Herczeg Ferencnek, a darab szerzőjének írói nagyságán ugyan lehet vitatkozni, de ez a darabja kétségkívül igazi szín- háii csemegének számít még ma is. A négy,* eladósorba került Gyurkovics lány sorsa különlegesen hálás szerepeket kínál, amelyekkel a Nyíregyházán is jól ismert kiváló művészek remekül is éltek. Mondhatni szabolcsi gárdát láttunk, nem véletlenül fogadta színrelépéskor már vastaps Pécsi Ildiét, Kozák Andrást vagy a hajdani „móriczosokat”, Ré- kasi Károlyt, Mátrai Tamást és Keretesztes Sándort. A Gyurkovics lányok című darabnak mintha párja lett volna Sütő András mívesen, szépen megírt Vidám sirató egy bolyongó porszemért című színműve, ahol egy özvegyen maradt édesapa és öt lányának — és áttételesen talál az egész erdélyi magyarságnak a boldogulásáról volt szó. Szintén Kö- zép-Európában — igaz már a század végefelé. Hosszan tartó vastapsot kapott a nagyváradi Szigligeti Színház rendkívül lelkesen játszó társulata is, amelyet meg is érdemelt, hiszen hangulatos, szórakoztató előadásnak, ízes magyar beszédnek lehettünk részesei. A harmadik darab főleg a fiatalok körében aratott sikert, hisz Presszer Gábor kitűnő zenéje A padlás című musicalban különleges zenei élményt nyújtott. Hasznosak és örömteliek az ilyen vendégjátékok, hisz ilyen alkalmakkor nemcsak új arcokat, játékstílusokat és másféle rendezői felfogásokat láthat a színházkedvelő közönség, hanem olyan színműveket is, amelyeket egyébként nemigen állna módjában megtekinteni. Örömmel látnánk, ha máskor is megtisztelné egy-egy társulat a nyíregyházi színpadot vendégjátékával. Milyen is-—1— költő hajdan el- A hangzott kérdése, /I miszerint: „Mit ér J[-----az ember, ha maci-----------1 gyár?" — alighanem előbb-utóbb s legalább egyszer mindenkiben feltevődik. Rendszerint az élet „rossz” óráiban, melyeket többnyire annak a társadalomnak a válságos helyzete, mélypontra jutása idéz elő, amely társadalomban (országban) az illetőnek élnie „elrendeltetett". Trianon óta a nemzeti kisebbségbe szakadt magyarokban már-már szükségszerűen s közösségi szinten is minduntalan feltevődött ez a kérdés, s valamilyen választ is kellett adni rá. Egyénileg, külön-külön is, és közösségileg is. Hisz olyan válságos időket élt — és sajnos, él ismét — meg, amelyekben újólag és újólag „döntésre" kell vinnie magában: egyrészt a helyben maradás (kitartás, átvészelés, túlélés, hűség, ragaszkodás stb.) kérdését; másrészt pedig (ha mégis a maradás és nem az elvándorlás mellett dönt) a vallani és vállalni „dolgát”. Magyarán azt, hogy szép lassan, .szinte észrevétlenül feladja-e etnikai másságát, ezt az áldatlan és kényelmetlen sátust, s felszívódik-e, beolvad-e a többségbe, vagy pedig — bármilyen ,,kényelmetlen" és fárasztó, okykor reménytelen is — tudatosan Ss cselekvőén vállalja nemzeti(ségi) hovatartozását. A kommunista rezsim kelet- közép-európai összeomlása, úgy tetszett, jelentős változást hoz a magyarság életébe is. „Többségi" (Magyarország) vonatkozásában például azt is (akárcsak a többi, volt szocialista ország esetében), hogy végre újra visz- szakerül a perifériáról az európai „ társadalomba ”, a nagy, európai közösségbe. Ami pedig a kisebbségi sorsban élőket illeti, remélhették s hihették (darabig) azt is, hogy nem kell többé a tudatos, szívós és következetes, „távlatos" felszámolástól rettegniük, s hogy etnikai másságuk nem lesz, nem minősül többé eredendő bűnnek a józanul toleránssá váló többség szemében, s így gyakorolhatja végre ezt a másságot is, gyarapíthatja, kiteljesítheti, s ezzel mintegy gazdagabbá, színesebbé tévén az ország- nyi közöst. Nos, ma még nyugodtan elmondható: magyarnak lenni Európában továbbra is pont olyan, mint — mondjuk — németnek, franciának, orosznak, angolnak, spanyolnak, svédnek vagy finnek lenni Európában, csupán valamicskével nehezebb; magyarnak lenni, például Romániában is még mindig pont olyan, mint románnak lenni Romániában, csak sokkal nehezebb; Magyarországon lenni magyarnak, mondják, kik ott magyarok: szintén, ismét, még most is nehéz. Azt jelentené-e ez vajon, hogy Európában nem jó magyarnak lenni, merthogy Európában csak németnek, olasznak, angolnak, finnek, franciának, spanyolnak stb. jó lenni, de nem magyarnak? És azt jelentené-e ez vajon, hogy Romániában nem jó mal gyarnak lenni, csak románnak lenni jó Romániában, miként Szlovákiában is csak szlováknak. Jugoszláviádén is csak szerbnek jó lenni, de nem magyarnak? S ha már Magyarországon is nehéz, nem jó magyarnak lenni, akkor tán Amerikában, Angliában vagy Ausztráliában, Németországban jó magyarnak lenni — lévén, hogy ott már úgysem akar senki magyar lenni, miként litván sem, horvát sem például, merthogy Amerikában mindenki amerikai, Ausztráliában ausztrál, Németországban német, Angliában angol, de még Burgenlandban is már csak osztrák akar lenni, tudatosan vagy észrevétlenül? , Magyarnak lenni annak idején Ázsiában sem lehetett nagyon jó, különben miért vették volna eleink nyakukba a világot?! Talán (mégis) valamiféle ösztönszerűségből, tudat alatti vallásból és vállalásból, abbéli akarásból, hogy mégis csak még), kellene valahol maradniuk magyarnak, ha már magyarnak teremtette őket a Fennvaló, a Hadak Bptcs Ura, s ha már Ázsiában nen) lehet maradásuk és megmaradásuk. Lehet, hogy ez is oka volt az elindulásnak, Európa felé kirajzásnak, de az is lehet, hogy mégiscsak, hogy mindösz- sze csak a legelő után bőgő jószág késztette őket az Ázsiából kijövő útra, s nem létük veszélybe kerülése? Erről nekünk nincsenek pontos értesüléseink, ám annyit ennek hiányában is nyugodtan elmondhatunk, tényként leszögezvén: bárhogy is volt, bármi okból és indíttatásból is “ ......... " ~ • 1991. Zajácz Tamás börmüves alkotó- egy munkája előtt
