Kelet-Magyarország, 1991. november (51. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-02 / 257. szám
1 Of "Keiét-‘Magyarország hétvégi mettékCete 1991. november. Tirpák nagyszülők Egy kisvárdal Münchenben nyelvén Szlovákórán Nagycserkeszen Marik Sándor — 1947-ben jöttem el Kisvár- dáról. A következő évben pedig Magyarországról is, azóta tulajdonképpen semmilyen érdemi kapcsolatom nem volt a várossal egészen mostanáig — mondja György András osztrák állampolgárságú, de Münchenben élő üzletember. Holott nagyon szerettem Kisvárdát, s családom — talán nem túlzás — , jelentékeny szerepet játszott annak gazdasági és társadalmi életében is. Persze, ezek lassanként fél évszázados dolgok, hiszen én is elmúltam már hetven... György Andrással szinte véletlenül ismerkedtünk össze. Helyi újság került a kezébe, s ki tudja miért — talán a megváltozott magyarországi helyzet is közrejátszott •— nosztalgia vett erőt rajta, s kapcsolatot keresett. Többször beszéltünk telefonon, mígnem megállapodtunk: beszélgessünk személyesen. Erre Münchenben került sor. Közben kiderült: hiába telt el a sok évtized, többen vannak Kisvárdán, akik ma is jól emlékeznek a György-családra. Volt, aki azt mondta, György András a bessenyeis diákok közül szinte egyedül úszta biztonságosan az ezer métert, ráadásul jól focizott. Más a papa — György Ferenc — által szerkesztett Felső-Szabolcsi Hírlapot említette, akinek 19- ben, ,,a kommunizmus idején el kellett menekülnie, mert egyénisége akadálya volt a kommunizmus előretörésének”. (A Nyírvidék fogalmazott így az ismert ügyvéd, takarékpénztári vezér- igazgató, tiszteletbeli vármegyei főügyész, Kisvárda jeles közéleti személyiségének nekrológjában — még 1935—ben.) Ilyen alapról indultunk tehát, amikor a bajor fővárosban György Andrással leültünk beszélgetni. Kiegyensúlyozott, határozott, derűs ember fogadott. Érzékelhető volt: nincsenek anyagi gondjai. Talán meg is érezte, hogy erre gondoltam. — Amikor Magyarországról eljöttem, a korábbi jó anyagi körülmények közül szinte a legnehezebbek közé kerültem — mondta az indulásról. — Senkit nem ismertem, és szinte minden hónapban gond volt, hogy az albérleti kuckómat ki tudom-e fizetni. 1961-ben — tehát 13 év után — kerültem olyan helyzetbe, miközben Bécstől Münchenig vándoroltam, hogy legalább a házbérrel nem volt napi gondom. Autót például nyolc év után tudtam venni. Sok idő kellett ahhoz, amíg apránként rendbe tudtam szedni az anyagi ügyeimet, és bekapcsolódhattam az üzleti életbe. Sokáig csak a régi ismerősökkel tartott magyarországi kapcsolatokat György András. A Diner-utódokkal (édesapjuk építtette a nemrégen szépen rendbehozott banképületet, a mai kisvár- dai könyvtárat), a Reimann-utó- dokkal, vagy a Budapesten élő Somogyi Endre professzorral. Csupán néhány éve vezet, most is ritkán, egy-egy üzleti útja Budapestre. De élénken érdeklődik, látszik, sok mindent tud (s tudott a korábbi évtizedekben is) Magyarországról . Érdekesen fogalmaz a mai helyzetről: — Nem lehet,, hogy, egy rendszer egyik napról a másikra megváltozzon, még ha a korábbi ellenzék is kerül vezető pozícióba, mint ahogy történt. Ha személyes hasonlatot mondanék, Magyarország most olyan helyzetben van, mint én voltam kb. 49—50-ben. De talán mégis én lehettem kedvezőbb helyzetben, mert nekem könnyebb volt szegénynek lenni, ugyanis a környezetem is sokkal szegényebb volt, mint ma. Tudom, mit érezhetnek azok a magyarok, akik Hegyeshalomnál átlépik a határt kevéske valutájukkal. Ráadásul most sokkal nagyobbak az életnívóbeli különbségek, mint annak idején voltak. Persze azt sem szabad elfelejteni, hogy Magyarországon (természetesen a helyi viszonyokhoz mérten) egy nagyon széles középosztály alakult ki. Sok családnak van autója, családi háza, öröklakása, nyaralója, telke. De az életnívó megtartása egyre nehezebb, s ha a Nyugattal hasonlítják össze, még szembetűnőbbek a társadalmi különbségek. György András „benne van" az üzleti életben, évtizedek óta műveli azt, ami Magyarországon mostanában kezd kialakulni a vállalkozások területén. Megkérdeztem: hogyan látja a mai magyar változásokat. — A magyar lakosság csak magára számíthat — mondta. Mert nem az a lényeg, hogy a Nyugat tőkét adjon, ugyanis az csak időleges megoldás — és vissza kell fizetni, mégpedig kamatostul. Az egész magyar politikai, társadalmi, gazdasági berendezkedés fokozatos átváltoztatására van szükség, ez az egyedüli lehetőség. A probléma csak az — és ez meggyőződésem —, hogy az átalakulás túl sokáig fog tartani. A kérdés: vajon kibírja-e ezt a hosszú időt a magyar lakosság azokkal a nélkülözésekkel, amelyek az átalakulással természetszerűen együtt járnak. Nem fogják-e sokan azt mondtani, hogy az előző időben jobb dolguk volt. Bizonyos mértékig az is igaz, hogy esetenként valóban jobb volt. Ám el kellene jutni addig, hogy ne csupán a mát, hanem a holnap jobb lehetőségeit is nézzük. Azok pedig nagyon nagy különbségeket helyeznek kilátásba. Ennek az átmeneti időnek az áthidalása lesz nagyon nehéz — de ehhez Münchenből tanácsot adni lehetetlen. Mindenesetre innen egy biztosan látszik: ma Magyarországon nagyon sokan akarnak meggazdagodni. Ami nem volna probléma, de szinte mindenki nagyon gyorsan, egyik napról a másikra akar. És ennek borzasztóan nagy veszélyei vannak. Elmondhatom: én eddigi tapasztalataim birtokában nem hiszek a gyors meggazdagodásban, annál inkább a jólét fokozatos elérésében... Nem tudom, politikusainknak, külkereskedőinknek van-e annyi idejük szolgálati útjaikon, hogy ilyesmiről is elbeszélgessenek partnereikkel, vagy csak a száraz tényekről, üzletekről esik szó. Olykor hasznos lenne ilyesmiről is szót ejteni, hiszen talán nem György András az egyetlen, aki sok évtized után most újra szorosabban kötődik a hajdani szűkebb pátriához. Nagycserkesz (KM — Dankó) — Szól a csengő. Az udvar elcsendesül, a gondtalan játékot az órák feszültsége váltja fel. Jól ismert kép ez az iskolákban, s így van ez Nagycserkeszen is. Csakhogy itt némely óra kezdetén a hetes nem a szokásos: „Tanár úrnak jelentem”- mel, hanem „Pán ucitel”- lel kezdi a jelentését. A harmadikosok szlovákóráján bepréselem magarrf az utolsó padok egyikébe. A táőlán gyöngybetűkkel ,,15. hodina” (óra). A csillogó szemű pajkos apróságok először megilletőd- nek, de hamarosan zajlik minden a maga útján. A „eh” kiejtése, a lágyságjelek gyakorlása a téma. A tisztán kimondott Juraj vagy Jankó neveken ott érződik a tirpák nagyapáik öröksége. A génjeikben hordozott tót nyelv forrásként tör elő. Az óra fénypontját a most megérkezett tankönyv és munkafüzet kiosztása jelenti. Lapozzák, megsimogatják a borítón lévő szavakat betűzik, ízlelgetik a képeket, a meséket. Alig veszik észre az óra végét. A Érdemes A következő foglalkozásra a hatodikosok várnak. Csengetés előtt beszélgetünk. Aranyosak, tisztelettudóak. Bizony zavarban vagyok, nem szoktam meg, hogy riportalanyaim tózfel nyújtással vezetik be mondanivalójukat. Sok kérdés fogalmazódik meg: szeretik-e a szlovákot, könnyű vagy nehéz tantárgy stb. Nagy Zsuzsa: „Hét óránk van kéthetente. Én könnyűnek tartom”. Garai Emese: „Érdemes és szívesen tanuljuk”. Szikszai Melinda: „Őseinket tiszteljük meg, ha megismerjük nyelvüket”. Duljánszki János: „Gyakorlati hasznát is érezzük, mert megértjük a Szlovákiában élő rokonainkat.” Papp László: „A nagyszüleink még beszélnek tótul, különösen, ha azt akarják, ne értsük, amit mondanak.” Racskó Zoltán: „A nyáron a lengyelekkel is tudtam beszélgetni.” Tamás Tibor: „Bánkódnánk, ha holnaptól nem tanulhatnánk a szlovákot. Pokoraczki József tanár nagycserkeszi születésű. Oroszpedagógiai szakon végzett, majd Szegeden szlovák nyelvből szerzett diplomát. Tizenegy éve jött haza, most Bánszki Jánossal ketten tanítják az „ősi” nyelvet. Könyvtár — A gyökerek is kötnek bennünket a szlovákokhoz. Már gyermekkoromban szerettem volna megérteni nagyszüleim beszédét — mondja. — Csodálkoztam, az édesapák miért nem tanítják fiaikat. Csak később értettem meg az okokat. Egyik forrásban olvastam, a nyíregyházi képviselő-testületben már 1836- ban elhangzott: „magyar kenyeret esznek, magyarul beszéljenek!" Azért történhetett meg, hogy sokan, akik a század- fordulón születtek, se magyarul, se tótul nem tanultak meg rendesen. S a későbbi politika sem kedvezett az anyanyelv gyakorlásának. Pedig a nyelv ismerete erősítené a nemzet- és származástudatot. Cserkeszen és a környező bokrokban élők tirpákoknak vallják magukat, bár a nagy „keveredés” (részben a Szlovákiából ide települtekkel) őket is elérte. Más megyében a zártabb közösségek jobban megőrizték hagyományaikat, szokásaikat, itt e különös történelmi és földrajzi szerep megtette a hatását. — Milyen szép lenne, ha nagymama és unoka együtt beszélhetne tótul — folytatja a pedagógus. — Örülök, ha szlovák helyesírásé névhasználattal találkozom. Sajnos, a tankönyvek nem segítenek, hogy jobban megismerje e nép saját történelmét. Munkámhoz Borsod megyéből érkezik szakmai segítség, de rendszeres kapcsolatot tartunk szlovákiai magyar iskolákkal is. A Matica Slovens- ká Pozsonyból küldi a szemléltetőeszközöket, kiadványokat, s köztük sok irodalmi alkotást is. Ma már kétezer kötetből álló szlovák könyvtárral büszkélkedhetünk. — Iskolánk 1950 óta nemzetiségi nyelvet oktató intézmény — veszi át a szót Gulyás Mihály igazgató. — Az alsó tagozatosok különösen nagy szeretettel foglalkoznak a nyelvvel, a hetedik, nyolcadikban viszont már felvetődik a kérdés — amit néha a szülők is erősítenek — „mi szükség van rá?" Az okot elsősorban abban látom, nincs meg a folytatás lehetősége megyei szinten a gyermek előtt. Korábban volt olyan elképzelés, hogy a nyíregyházi Zrínyi Ilona Gimnáziumban indul egy osztály, de megfelelő létszámú jelentkezés miatt meghiúsult. Ennek ellenére úgy gondolom, a Bessenyei György Tanárképző Főiskola is felvehethé egyik idegen nyelvű szaknak. Ez segítené a krónikus nyelvtanár hiányt. Hagyományőrzés — Megértem a nyugati nyelvek iránti igényt, terveink szerint mi is bevezetjük a német oktatást, de a szlovákot is megtartjuk. Annál is inkább, mert a megyében szinte egyedül maradtunk. Nyírteleken tanítóhiány miatt szünetel, Mandabokorban pedig csak fakultatív módon foglalkoznak vele. Azt is furcsállom, hogy a tanyai kollégiumban legalább szakköri szinten nem tanították a gyerekeket, hisz nagy részük tanyabokrokból került ki. Kollégáink is természetesnek veszik, segítik a két pedagógus munkáját, akik szeretik, és a tanulókkal is meg tudják szerettetni e nyelvet. Sok mindenről szó esik még az igazgatóval folytatott beszélgetésen. Többek között: milyen szerepet vállal az iskola a hagyományok felkutatásában, gyűjtésében (dalok, táncok, népviseletek). A gyerekek közül többen nyelvi táborban vesznek részt évente, és szinte mindegyik levelezik Szlovákiában élő ismerőssel, baráttal. Jó kapcsolat alakult ki Nagycserkesz és egy szlovákiai település, Kálna között. Kicsengetnek, felszabadult gyermekzsivaj jelzi, vége a napnak, s talán nem is érzik, de ma újra gazdagabbak lettek. Menekült iratok Nagy István Attila Csontos János akkor született, amikor — sokak szerint — a magyar irodalom fellendülő időszakát élte. Neki már inkább a válságos idő jutott, ami a pályakezdés gyötrelmesen szép pillanataihoz felemelő is lehet, de meg is foszthat a lelkesültség áhítatos alkalmaitól. Az 1962-ben született költő a harminc közeléből küldi első verseskötetét, így óhatatlan az ösz- szegző szándék megjelenése. Ő maga is szöveggyűjteménynek nevezi a Menekült iratok című munkát. (Bár annak meglehetősen vékonyka. Az is igaz, hogy a költészetet nem rőfre, de nem is kilóra mérik.) A kötet furcsa módon prózával kezdődik. A Tizenegy mondat életrajzi vázlat, de egyáltalán nem hagyományos önéletrajz. Még akkor se, ha felbukkannak benne a gyermekkori önfeledt játékok, majd a debreceni egyetemi évek élményei, eseményei. Inkább tekinthető szellemrajznak, az önmagára ébredő lélek ujjlenyomatának. „Hinni és tenni, a sorrendet mindig betartani, sosem előbb cselekedni, s aztán csak a hitért megharcolni, mert tüdőnek levegő, tettnek hit nélkül: nem több a ko- poltyú-létnél, ha egyszer elhatároztatott, kitartani az elhatározás mellett, ha egyszer eldöntetett, nem állítani vissza azt a talpára, ha választani kell, egyszer s mindenkorra választani” — írja az egyik „mondatban”. S ha nem is tekinthetők ezek a gondolatok abszolút módon eredetieknek, az mindenesetre megnyugtató, hogy a szellemi ne- kifeszülés még nem ment ki a divatból. A bevezető után versek következnek. (Igaz, csak egy ideig.) Ezek a költői tájékozódás irányait is jelzik, másfelől az élmények forrásvidékeire is utalnak. Versbe örökíti franciaországi utazását, verset ajánl Liptai Kálmánnak, Oravecz Imrének. De erős a vonzódása a próza iránt is. Erről Csontos azt Szöveggyűjtemény a nyolcvanas évekből írja, hogy „időközben volt szerencsénk egy sokkal prózaibbnak mutatkozó évtized küszöbét átallépni.” Nem valószínű, hogy csupán a világ prózaivá válásáról van szó (ennek számtalan jele van), minden bizonnyal Csontos Jánost írói alkata is a próza irányába mozdítja. A Menekült iratokban erről a prózaversciklusok mellett az is tanúskodik, hogy a versekben megfigyelhető a szándékos prózaiság: „A távirat vizsgáról kijövet / ért, hogy megszöktél végleg innen / kereket oldottál, mint egy csínytevő suhanc / a nádpálcás számonkérés elől.” (Sirató). Mivé lesz Csontos János művészi, költői világa? A versbeszéde legtöbbször tiszta és világos, a versformákban is otthonos (ha még nem gazdag ez a világ, akkor is), képei bizonyára letisztulnak az évek során. Pesz- szimizmusát pedig remélhetően megcáfolja az idő, s nem csupán a fanatikus versolvasókhoz jutnak el művei. (Móra Könyvkiadó, Budapest) CSONTOS JÁNOS Pártkotlási örvény Napjainkban a rendszerváltással bekövetkezett szabadság a nyelvre is hatott, árnyékként követte azt. Ha csak a szókincsre gondolunk, elmondhatjuk, hogy a meghökkentő, szokatlan, „túlzottan felszabadult” kifejezések virágkorukat élik. Minderről korábban már volt szó e helyen is, s részben arról is, amire az alábbiakban kívánom felhívni a figyelmet. A szándékos szóferdítés, ami napjainkban igencsak lábra kapott — olyan ritka szóalkotási mód, amikor egy értelmes szót úgy változtatnak meg, ferdítenek el, hogy egy új szót és jelentést kapnak. Az ilyen kifejezésekben bőven van játékosság, leleményesség, többjelentésüség, hisz az új szó hallatán a régi, eredeti jelentés is megvillan. Ilyen például a nyugdíj ferdített változata a nyögdíj, vagy a közlekedés szó közlöködés alakja. Most egy újabb, még egy „csavarral” megspékelt változatát kívánom bemutatni e „módinak”, amikor egy szószerkezetetet ferdítenek el. A pártkotlási örvény szó- kapcsolat hallatán bizonyára sokaknak eszébe jut a kárpótlási törvény. S természetesen nem indokolatlanul, hisz ebből ferdítette az egyik legújabb kori nyelvújító. Egyébként a szó kitalálója egy írásában annak adott hangot, hogy túl sokáig tárgyalnak e törvényről (kotlának), s egyre távolabb, mélyebbre vagyunk a megoldástól (örvény). E téma kapcsán egy szólásunk is „elferdült”: Quod licit Jovi, non licit bovi. Könnyebb műfajra térve, ugyanezzel a szóalkotási móddal, szószerkezet-ferdítéssel élt egyik humoristánk legújabb lemezének címadásakor: Privát izélek. Ha már nem tudott privatizálni...
