Kelet-Magyarország, 1991. október (51. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-05 / 234. szám
1991. ofooßer 5. Ä %e(et íMaflyarorszáfj hétvégi rmCtéktete 9 A lélek gondozói Az egyházak szeretetszolgálata Nyíregyháza (KM — Cselényi György) — Mind több ember kerül nehéz helyzetbe, s mind többen szenvednek betegségtől, magánytól. Az egyházak hogyan igyekeznek rajtuk segíteni? A következő összeállításunkban erre kerestünk választ. A két református egyházközség bibliaköreinek tagjai a kórházba került testvéreiket látogatják, a legidősebbeknek pedig a lakásukra is eljárnak. A nyíregyházi belvárosi gyülekezet néhány koros tagját időnként segélyben részesítik. A kórházakban, szociális és gyermekotthonokban tartózkodók körében lelkigondozást végeznek. A római katolikus egyház, nyíregyházi főplebániája 18 fős karitasz (szeretetszolgálat) csoportjának egyik tevékenysége a beteglátogatás. Az orvosoktól és a nővérektől kért információk alapján főként azokhoz mennek el, akiket mások nem vagy alig- alig keresnek fel. A karitasz csoport szombatonként 9 és 12 óra között Nyíregyházán, a Kossuth tér 10. szám alatt szociális segítségnyújtási céllal ügyeletet tart, amikor például a hívek által felajánlott ruhákat osztják szét a rászorulók között. A görög katolikus egyház az azt igénylő betegeket havonta egyszer felkeresi. A nyíregyházi Vöröshadsereg úti, valamint a Sóstói úti kórházban egy lelkész a betegek lelki ellátásában működik közre, amit sokan igényelnek. A görög katolikus egyház fontosnak tartja azt: a hívek a saját környezetükben vegyék észre azt, hogy az elesetteken miként segíthetnének. A rászorulókat anyagilag is támogatják. Az evangélikus egyház szeretetszolgálatának egyik ága az igehirdetés, a másik pedig a sze- retetmunka. Öreg- és gyermek- otthonokat működtetnek. Ez utóbbiakban fogyatékosokat gondoznak. Az izraelita hitközség a helyi, illetve külföldi adományokból, meg központi segítséggel tartja fenn magát. A rászorulók a fővárosból kaphatnak segélyt. Budapesten van egy kórházuk és egy szeretetotthonuk. A nagy ünnepekkor a megyében szétszórtan élők ide jönnek imádkozni. Az ortodox egyház a legnagyobb nemzetközi karitatív szervezeteknek — Málta, Johannita, Lázár (ez a három lovagrend) és a magyar ökumenikus szeretetszolgálat — Szabolcs-Szatmár- Bereg megyei képviselője. Ennek révén a megye több száz millió forint értékben egészség- ügyi felszereléseket, bútorokat, ruhaneműket, gyógyszereket és kórházi berendezéseket kapott. Ezekért nem kellett fizetnie. A szállítási költségeket az ortodox egyház adományokból gyűjtötte össze. A kezdet kezdetétől Romániába és Kárpátaljára jelentős segélyszállítmányokat juttattak. Ez év tavaszától a nyíregyházi egyházközség berkeiben működik a Quick Aid (gyors segítség) karitatív szervezet, amely az eddigi tevékenységét bővítve próbál hazai és nemzetközi szinten önálló amatőr rádiós, orvos- és ápolócsoporttal, valamint önkéntesekkel a betegekért, rászorulókért cselekedni. Az Evangéliumi Testvérközösség fiataljai látogatják az öregeket, s számukra bevásárolnak, télen fát, szenet készítenek be stb. Részt vesznek az öregek lelki gondozásában, a szociális otthonokban előadásokat, ünnepségeket tartanak. Nyíregyházán és Kisvárdán egy-egy öregotthont tartanak fenn. A metodista egyház a korábban említettekhez hasonlót végez, de náluk az alkoholbetegekkel való foglalkozás külön figyelmet érdemel. Vasárnap délutánonként 4 és 6 óra között szívesen látják azokat, akik e terhűktől önként szeretnének megszabadulni. Támogatják a kárpátaljai metodista gyülekezetét. Törő István: VÁROD Mi mozgatja akaratos szíved, mely fény felé vágyik? és cipel, űz, hajszol, mikor már semmi sem számít várod az ébresztő reggelt, az üstökös cirógatását, míg veted a „semmi ágyát", jegenyékkel teleírtad az utat, s hozzá hosszú sugárral odakötözted a távolságokat, mikor még semmi sincs ébren, lelked havazik észrevétlen, mint odakint, s ha páncélt borít az égbolt, érzed a határszélt, magányos dalosok himnuszait — még nem állsz az utcasarkon, de tüskéikkel meggerebeneznek, akik belőled eddig megéltek; várod az ébresztő reggelt, a szelet, mely kipucolja a völgyet, s a napot, mely szövi reményed. Emlékezés a „magyar Golgotára" Kállai János Emlékezésünk sáncárkaiban egymásra hullnak a kegyelettel vagy megszokásból évről évre összedrótozott koszorúk, s a tűlevelű lelkiismeret-ébresztés nem ad mégsem irgalmas nyugalmat, évszázadnál hosszabb időtávolból sem. Történelmi ha- lottaink — vértanúink, mártírjaink — tiszteletadástól megfosztott temetetlensége, a legyilkolást követően pénzért, megvesztegetés-tallérokért árusított tetemek barbár-borzalma rándítja bennünk újra és újra a históriai nap* tárlapokat. S most ismét október hatra fordult a kalendárium! Emlékezünk a „magyar Golgotára”, ahogyan Kossuth nevezte Aradot, arra a vesztőhelyre, ahol a világosi „letétel” után csak a kíméletlen, kegyelmet nem ismerő gyorsaság irányította a bosszúállókat, ahol kivégezték szabadságharcunk tizenhárom tábornokát; négyet golyó által, kilencet bitófán... ♦ 1849-ben, október 2-án, amikor utolsóként a komáromi vár húszezres őrsége is lábhoz tette a fegyvert — Klapka ugyanis csak ezáltal tudta kiküzdeni az erődítményben lévő katonai és polgári személyek bántatlansá- gának ígéretét — a puskaropogást, ágyúdörgést felváltó, halotti némaság, dermedt mozdulatlanság, egy ravatalra kényszerített, kivérzett ország „panorámája” fogadta a hazánkba nem jókedvéből tévedő utazót: a walesi csönd! A depresszió bénultságába hulló Arany János, az őrülés lassan sompolygó démonaival szembenéző Vörösmarty, de Tompa Mihály, Vajda János, Jókai... s még sorolhatnánk első „aranykorunk” nagyjait, a szinte hang nélküli átok elsziszegett szavait suttogják: „Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé...!” Heine így ír a bukásról: „Lehullott a végső bástya is, Magyarország vértől piros már.” És a forradalmak lecsendesült Európája — bár a megtorlásrohamot igyekezett visszafogni — „Hajnót”, ahogyan Szatmárban ma is emlegetik a mítoszterem- tő-őrző öregek a lápkörnyéki kastélyának pincéjében emberhúsdarálót működtető, „kutyafejű” ember-torzót — Haynaut mégis elengedte a pórázról! Hová menekültél akkor, komáromi várvédő katonaősöm, jó Kállay György? Hová röpített rá- rószárnyú lovad, amikor már csak a feladás riadalma alakította mozdulataidat? Vajon tudtad- e, hogy Aradon tombol a bosz- szúállás fenevada, bitón lógnak, falhoz állítva várják a golyót rajongva tisztelt tábornokaid? ♦ Mert a mitologikus homályból felszüremlő igazságtöredékek mellett riasztó konkrétumok sorakoznak! 1849. október 6-án, Aradon, „az értelmes áldozat éltető sorsvállalói’’ként néztek szembe hóhéraikkal, ők, tizenhármán, akik többségükben csupán egyetemes, emberi szabadságvágyuk, igazi európaiságuk által vallhatták magukat magyarnak: Pöltenberg Ernő, osztrák-német, Leiningen-Wester- burg Károly birodalmi német, Schweidel József, Láhner György és Aulich Lajos magyar- országi német, Damjanich János dél-magyarországi szerb, Knézich Károly horvát nemzetiségű, Kiss Ernő és Lázár Vilmos örmény származású, de magyar anyanyelvű volt, Vécsey Károly, Dessewffy Arisztid, Nagysándor József és Török Ignác számított magyar származásúnak. S nem sokkal később még volt egy tizennegyedik sorstársuk is: Kazinczy Lajos honvédtábornok, a magyar nyelvújítás géniuszának a fia. Es rajtuk kívül még kétszázöten, akikre a vérbíróság haladékot nem ismerve mondta ki a halálos ítéletet. Pedig a megtorlók sietsége rövid időn belül a visszájára fordult. Az önkény diadalát megénekelni nem szegődő „bárdok” hangja fokozatosan erősödött, s a vértanúk halálon-túli legyőzhetetlensége adott erőt mindazoknak 1849 októbere után, akik „magyar földön összeesküvést és halált vállaltak”, s azoknak is, akik az emigráció „vadonában” próbálták őrizni és feltámasztani az eltiport forradalom és szabadságharc eszmeiségét, és újrain- díthatónak vélt cselekvés-csíráit. ♦ Véres, történelmi sorsfordulókban azóta is volt már részünk csaknem-kipusztulásig, nemzeti- közös sírbahullásig. Mártírjaink, vértanúink, szent-emlékű magu- kat-áldozóink sora is. szomorú pontossággal gyarapodott — s nekik, a követőknek sem lebeghetett más példa a szemük előtt, mint az aradi sáncon kivégzetteké. Adjon erőt a mi cselekedeteinknek is a hitvesztés pillanataiban, óráiban az ő helytállásuk, töprengés nélküli áldozatvállalásuk. Mert ők ezzel bizonyították immár örökérvényűen: „Nem lehet végképp eltiporni egy forradalmat, amely vértanúiban él és éltet tovább.” Az egyik legismertebb festmény a tizenhárom vértanúról a völgyben Most Sárával együtt keresték a 2. b-t. — Látod? — mutatott Sára egy magas, sovány hölgy felé — Ő lesz a tanítótok. Fogadj szót neki. Nekem most el kell mennem, már így is kések. Palkó beállt a sor végére. — Hát ez meg ki? — lökdösték egymást a gyerekek. — Hé, tel Honnét jöttél? — fordult Palkó felé egy kerek arcú, barna fiúcska. — Tán a tanyáról? Te, csak nem a táborból?! ...Legalább Sára ne ment volna el. Kínos helyzetben mindig magára hagyják a nagyok. Egy lépésnyire kiállt a sorból. Legalább a tanító néni venné már észre! — Á, te vagy az új tanuló! Na, állj be ide — vezette helyére Palkót. A kisfiú megkönnyebbült. A szomszédja, nálánál egy fél fejjel magasabb, szőke gyerek oldalba bökte. — Hogy hívnak? Engem Somi Bandinak. A Sörösivei meg törődj. Tudod, góré a faterja, azért van olyan nagyra. Palkó azon tűnődött, vajon ki hát a Sörösi apja. Ki vagy mi az a góré? Ő csak kórót ismer, az meg nem valami nagy dolog. — Hé, hát mondd már meg, hogy hívnak! — Fekete Pál. — Ki az apád? Az enyém hentes. — Nincs itthon. — Hát hol van? — Nem tudom. Messzi. — Hát az anyád? — Meghalt. A nyáron. — Akkor kivel laksz? — A testvéreimmel. A halk párbeszéd utolsó mondatát a tanítónő is meghallotta. — Somi meg az új fiúcska, az ünnepség után itt maradtok! — A fene a locskos szádat — sziszegte Somi és rátaposott Palkó lábára. A tanítónő lelkifröccse rövid volt. Csak a várakozás volt hosszú. Lélektani hadviselés?... — Hát szabad így viselkedni? Te, kisfiam, hogy is hívnak, legalább azt megtanulhattad volna már, hogy ilyenkor csendben kell lenni. Te pedig, Bandi fiam, legalább figyelmeztethetted volna az új fiúcskát, jaj, hogy is hívnak, hogy ne beszélgessen. ^ 4Palkó nemhiába félt a városi iskolától, a városi gyerekektől. Megszégyenülései mély nyomot hagytak a kisfiú lelkében. Sehogy sem tudott föloldódni. Az első két hét viszontagságai után szürkébb napok következtek. Lassan lehullottak a levelek, a hideg őszi esőt hó váltotta fel. Nagy hógolyócsaták voltak az iskolaudvaron. Megmosdatták a lányokat, akik visongtak. Csak Palkó nem mosdatott senkit. — Nézzétek már ezt a szentet. Nem is szent, hanem menyasszony — süvöltött Sörösi és egy kemény hógolyót zúdított Palkó nyakába. Palkó se volt rest: gyúrt, dobott. Csak Sörösit célozta, akinek szeme-szája már tele volt. — Megállj, te, brügő! — ordította. — Majd adok én neked! A hócsata rosszul végződött. A két gyerek ösz- szeverekedett. , — Ki kezdte? — Ő. Mindenki látta! — kiabálta kis idő múltán Sörösi. — Te mit mondasz, Fekete? — Ki látta az esetet? Somi? — Én már csak azt láttam, hogy megy a bunyó. ❖ ❖ Sörösi másnap nem jött iskolába. A tanítónő Palkót küldte hozzájuk. „Miért épp engem bírt kiszúrni" — dörmögött útközben. — Ki az? Pistikét keresed? — nyitott ajtót egy magas, szikár ember. Palkó érdeklődve nézte, no lám, ilyen egy góré! — Gyere be! Pistike ágyban van. Valamelyik osztálytársa alaposan elagyabu- gyálta. A disznó. De csak kerüljön a kezem közé, kitekerem a nyakát! — Szia. Jutka néni küldött, hogy... — Apuka! Apuka! Mit keres itt ez a brügő? — süvöltött Pistike. — Kisfiam, hogy beszélsz? — De apuka, tudod te, ki ez? Ez vert meg! Elfogyott a levegő Palkó körül. De a „góré" is meghökkent egy pillanatra, majd elvörösödött, az erek kidülledtek a nyakán. — Hát te vagy az a jómadár? Kotródj innét! A tanítódnak meg mondd meg, hogy addig Pistike nem megy iskolába, míg ilyen huligánok járnak oda, mint te! ❖ — De értse meg, kérem, ártalmatlan civakodás volt az egész — magyarázkodik a tanítónő. — Csak ne akarja eltussolni a dolgot! Követelem, ragaszkodom hozzá, hogy csapják ki azt a csibészt az iskolából. És én még patronálom ezt a tanintézetet! — dörög idősb Sörösi. — Hogy lehet ilyen huligánok között biztonságban az ember gyereke? — Kérem, ne általánosítson! Nem rossz gyerek a Fekete, csak zárkózottabb, zaklatottabb mint a többi, ingerlékenyebb. — Nem érdekel a kis csibész lelkivilága! Ha nem intézkedik, magam megyek az igazgatóhoz. Vagy a tanfelügyelőségrel ❖ ❖ — Fekete I Néhány napig ne gyere iskolába. Majd üzenünk. A gyerekek nemigen értették, hogy Feketének miért jár a különvakáció. De érezték, hogy valami baj van. Csöndben maradtak. — Te büdös kölyök! Hát mit csináltál már megint?! — kiabált otthon Sára. — Nem megmondtam, hogy viselkedj rendesen?! Most itt van, kicsapnak az iskolából. . alkó émelyegve indult a hegy felé. P Somitól tudta, hogy van ott egy óriási barlang. Egyedül akart most maradni hagy bajával. Szeretett volna megsemmisülni, felszívódni... Csak ment a latyakos úton. Cipője már rég átázott. Most ez sem érdekelte. Bemászott a barlangba. Leült egy kőre. Bár sose kéne innen felállni! Várta, hátha történik valami. Hátha elsüllyed vele ez a nyirkos, nyálkás odú. Nem érzékelte az idő múlását7 Csak azt, hogy már rettenetesen fázik, korog a gyomra. Már besötétedett, mikor kimászott a barlangból.. Szeme elé tárult a város millió apró csillaga. Ilyen volt akkor is, azon az augusztusi estén, amikor először látta meg a várost. Csak akkor tisztán ragyogtak, most meg összemosódnak a parányi fénypontok. Összefagyva, éhesen, sárosán, kócosán, ám megkönnyebbülve, elindult a csillagok felé...
