Kelet-Magyarország, 1991. október (51. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-05 / 234. szám
1991. október 5. Ä ‘J\eíet-Magyarország hétvégi meCtekteteT] 7 Cselekvő pesszimizmus Nagy István Attila M indent be lehet bizonyítani, még annak az ellenkezőjét is. A tényeket sokféleképpen lehet csoportosítani, annak ellenére, hogy a „tények makacs dolgok". Az elmúlt időszakban több felmérés készült a magyarországi változások megítéléséről, arról, hogy milyen a magyarok jövőképe. A rendszerváltást nem diadalmenetként élték meg az emberek, pedig valami gyökeresen új kezdődött, amellyel végre a helyükre kerülnek az értékek, felnőtt, nagykorú állampolgárnak érezheti magát mindenki. A boldog, eufórikus állapot helyett — a felmérés tanúsága szerint — a magyarok rendkívül pesszimisták, sőt mi több: talán a világ legpesszimistább népe! „A világ csak hangulat” — mondta a századelő közismert költője, Reviczky Gyula. Elég, ha szikrázóan ragyog a nap, ha könnyű szellő borzolja frizuránkat, ha kedvesen néz ránk a kedves, ha apró sikereket mondhatunk a magunkénak, ha váratlanul ránk mosolyog valami csekély szerencse. Nem kell sok a jó közérzethez, a kiegyensúlyozottsághoz. Elégedettek leszünk a világgal, önmagunkkal. De ugyanígy: az átvonuló felhők, a váratlanul jött zápor, vagy a felkészületlenül ért apró bosz- szúság elrontja a kedvünket. Szomorúak leszünk, morcosak, morózusak, esetenként gorombák. Nem látjuk értelmét a bennünk szunnyadó jónak, kilátástalannak tűnik minden. Ez a hangulat olykor annyira átcsap az emberek feje felett, hogy a halált keresik. Bár ebben a tudósok véleménye szerint a Kárpát-medence mikroklímája is ludas. Kedvez az ön- gyilkosságnak. De pesszimisták vagyunk-e? Minden példa ellenére azt mondom, hogy nem. A példák nem bizonyítanak, mert minden példa konkrét, a pesszimista megjelölés pedig általánosít. Kétféle pesszimizmust szoktam megkülönböztetni: az egyik forrása az emberen eluralkodó rossz, szomorú hangulat. Ez fogva tartja az embert, nem engedi kimászni ebből a mocsárból, erőtlenné teszi, mozdulatlanná, mozdíthatatlanná. A másik pesszimizmus nem ragad le a fenti állapotban, az ilyen ember rosszkedve, elégedetlensége, méltatlankodása, kiábrándultsága ellenére teszi a dolgát: tanul, dolgozik, neveli a gyerekeit, házat épít. Akar valamit. Aki fát ültet, a jövőre gondol, szól a mondás. S aki házat épít, aki önmagának és a környezetének a gyarapodásán fáradozik, az szintén a jövőre gondol. S még tovább: aki a jövendőre gondol, bármennyire is elégedetlen a helyzetével, bármennyire is sötéten látja a jelent, lehet öt pesszimistának nevezni, de aligha jogosult ez a minősítés. Az ilyen ember pesszimizmusa alkotó, cselekvő pesszimizmus. Felméri a je- Jpnt, s tudja, hogy csak a tettek változtathatják meg a rosszat, a gorombát, a kellemetlent, a közönyt és a közömbösséget. A pesszimizmust. Európai egyenkultúra A sor úgy hozta, hogy hetekig nem nézhettem a Magyar Televízió adásait. Sőt, egyáltalán nem ültem a képernyő előtt. Az első hét végén jutott először eszembe, hogy nem is hiányzik. Aztán ennek a „boldog” állapotnak is vége szakadt: valami lusta tehetetlenség a fotelban marasztalt. A fő műsoridőben bűnügyi filmet sugárzott a televízió. Tetthely. Izgalom, az igazságérzet felszínes kielégítése. Nem érdemes gazdagnak lenni, mert őket mindig megölik. Válaszd inkább a szegénységet, mert akkor legalább nyugodtan hajthatod álomra a fejedet. Bízz az igazságszolgáltatásban, mert, nézd, az ügyes és okos nyomozók mindent kiderítenek, nem bújhatnak el a csavargók, a gazemberek. A kisemberből viszont mindig hős lesz. Ilyesfajta „filozófia” árad a bűnügyi filmekből. A Tetthely fiatal nyomozónőjéből viszont semmi sem áradt, egyszerűen unalmas és ötlettelen, tehetségtelen volt. A film két órán át gyötörte a nézőt. Persze van a televíziókészüléken kapcsológomb is. Vagy lehet választani a csatornák között. No, igen. Nem akarom én itt felmelegíteni a televízió műsorpolitikáját ért évtizedes vádakat, különben sem tud visszaszólni. Inkább arról szeretnék írni, hogy milyen az a kultúra, amelyet a televízió, a többi kultúraközvetítő eszközhöz hasonlóan eljuttat a magyar lakásokba. Sok mindent kell most pótolnunk, hiszen évtizedek során el voltunk zárva a nyugati kultúrától. De egyáltalán nem valószínű, hogy az minősíti a nyugati kultúrát, ami a képernyőre kerül: a bóvli, a silány, a közhelyes mondanivaló, a huszadik század végi kispolgári giccs. Ehhez kell nekünk felnőni? Ezért kell kilúgozni magunkból is, a kulturális életünkből is a magyar vagy az egyetemes kulturális értékeket? Valóban a kommerszre, a huszadrangúra van szükségünk, mert azt olcsón adják, vagy mert annak nagy lesz a nézettsége? A haszonelvűség persze nemcsak a televízió műsorait jellemzi, nem pusztán ennél a médiánál figyelhető meg a gyors infantilizá- lódás. Jelen van a mozik műsorán is a kamaszokra kacsintó repertoárokban. De megfigyelhető a könyvkiadásban csakúgy, mint a zenei életben. Szinkronban vagyunk az európai divattal, az európai giccsel. Hovatovább nem lesz különbség az egyes európai nagyvárosok között. Budapesten is turnéznak a leghíresebb együttesek, megvásárolhatók a lemezeik, egyszerre mutatják be a filmeket Nyugat-Európában és Magyarországon, még az infantilis csirkeszendvics-reklám is egyszerre látható. A nemzeti kultúránk eközben keresi a maga Galapagos szigetét. Kevesek öröksége lesz, s majdan a kíváncsi kedvű felfedező utazóké. Akik talán egyszer majd arra is vállalkoznak, hogy Euró: pa-arcunk alatt megkeressék az igazit. Szóra bírt A SZOKNYA NEM HÁTRÁNY Dombrovszky Ádám Budapest (ISB) — Juhász Judit személyében új szóvivője van a kormánynak. László Balázs ezentúl a külföldi újságírókkal tartja a kapcsolatot, de mi itthon Juhász Juditot láthatjuk, hallhatjuk a kormányülések után. >- Kinevezése alkalmából kerestük fel, s először arról kérdeztük: mit tart fontosnak önmagáról elmondani. — Huszonkét éve élek házasságban, férjem villamosmérnök, lányom 16 éves és zenét tanul — kezdte válaszát ezekkel a mondatokkal. — Hat évig gyárban dolgoztam. Egy ideig betanított munkásként, majd gépíró lettem, s emellett estin végeztem a közgazdasági egyetemet. Tizenhét év következett a rádiónál, ez volt életem legfontosabb feladata. Boldog voltam, hogy ott dolgozhattam. Tavaly májusban Surján László népjóléti miniszter hívására egynapos gondolkodási idő után mégis eljöttem, s lettem a Népjóléti Minisztérium szóvivője. Elfogadva, hogy így talán még többet tehetek a magyar egészségügyért. Akkor ezt egy kicsit kételkedve hittem el, s mit tagadjam, a mai napig hiányzik az az önállóság, az az alkotói folyamat, ami egy rádióműsor elkészítéséhez kell. Szívemhez nőtt a Családi tükör, amit szombat reggelenként jóval több, mint egymillió ember hallgatott. A kormányszóvivői feladatkör, ha lehet, még nehezebb lesz, de úgy gondolom, ezáltal sokkal több lehetek, sokkal többet használhatok is. Nagyon fontos, hogy ebben az országban értsük egymást. Ne maradjanak kimondatlan gondolatok. Egy olyan tisztességes és mindennapos beszélgetésre készülök a kormány és a sajtó között, amely valóban próbára tesz majd szellemileg, idegileg, fizikailag. > Ön megmarad a Népjóléti Minisztériumban is szóvivőnek. Nem lesz ez erőn felüli vállalás? Hiszen ahhoz is sok energia kellett, hogy a minisztérium, véleményem szerint, példásan jó sajtó- kapcsolatait kialakítsa. — Biztos, hogy nagy megpróbáltatás lesz. Magyarországon évek óta az emberek többsége kettő helyett dolgozik. >- Bemutatkozásának első mondataiban családjáról szólt. Újságíróként is talán a legtöbb riportot épp a családokról készítette. Az az életmód, amit ön ezzel a tengernyi munkával vállal, hogyan egyeztethető össze nézeteivel? — Családom tagjai is nagyon elfoglaltak. Megtanultuk, hogy az együtt töltött óráknak nem a hosszúsága, hanem az intenzitása a lényeg. Jól ki tudjuk használni a kicsi időt is arra, hogy együtt legyünk. Nem mondom, hogy most könnyű álmaim vannak, mert nagy bennem a várakozás és nagy a szorongás is. > Milyennek „tervezi” a szóvivő személyiségét? — Egy szerény, tiszteletadó, fölkészült, nyílt ember szinte parancsolja a partnereinek, hogy hasonlóak legyenek. > A Népjóléti Minisztérium „image”-éhez nagyon illett a női szóvivő. Vajon a kormány is tudatosan választott a „szebbik nem”-böl? — Nem tudom. Annyit mondtak nekem, hogy úgy tapasztalják: én szót tudok érteni az emberekkel. Biztos, hogy nagyon fontos egy emberi arc — például a tv képernyőjén. Biztosan nagyon fontos, hogy az emberek azt érezzék: egyvalaki közülük van ott a másik oldalon. De az én szorongásaim is ebből fakadnak. Azt, amit elfogadtak tőlem rádiós újságíróként, amit elfogadtak A megrendelt tudás Kölcsönös érdekek találkozója Szőke Judit Nyíregyháza (KM) — Hányszor elmondták s leírták már, hogy az oktatás a legjobb beruházás, ha sokára térül is meg. Csakhát ahhoz is először invesztálás kell, amihez meg azért nincs pénz, mert... Tanulmányutak, tapasztalatcserék sokszor hiába, ha egyszer a jó példáknak, módszereknek nincs hová gyökeret ereszteniük. Benkő Imre, a nyíregyházi Bánki Donát Ipari Szakközépiskola igazgatója több kollégájával, köztük munkaügyi szakemberekkel franciaországi továbbképzésen vett részt. A stúdiumot egy magyar—francia államközi szerződés alapján a Nemzeti Szakképzési Intézet szervezte. A téma: hogyan kell a vállalati igényekhez igazítani a képzést? Franciaországban — mely, mint tudjuk virágzó nyugat-európai ország — olyan továbbképző, átképző szemlélet uralkodik, hogy az önmagában minta értékű. Főképp a nappali tagozatos iskolák elvégzése utáni további tanulásra fordítanak a nagy figyelem mellett nem kis összeget. Ilyen alapot minden termelőegységnél kötelező képezni, de ha valamelyik vállalat mégsem teszi ezt meg — ilyen ritkán fordul elő —, akkor az államkasszába kell befizetnie azt a bizonyos százalékot. Azok a cégek vannak többségben — főleg a menőbbek —, melyek ennél a meghatározott keretnél többet szánnak dolgozóikra — önként. A franciák a permanens képzés hívei. Szakembereik véleménye szerint minden dolgozót munkaképes kora végéig legalább négyszer-ötször át kell képezni. Ez lehet rokonszakma, de akár az eredetitől teljesen idegen is. Ehhez persze az kell, hogy az alapoktatásban a gyerekek fejébe ne akarjanak minden ismeretet belegyömöszölni, hiszen azok megtalálhatók a kézikönyvekben, lexikonokban, meg úgyis mennyi elavul, sőt feleslegessé válik. Arra törekszenek, hogy olyan készségeket, képességeket fejlesszenek már a kisdiákokban, melynek birtokában a tudás konvertálható. A vállalatok a képzést megrendelik az arra szakosodott oktatási centrumok valamelyikétől. Csak a célokat és az igényeiket jelölik meg, az oktatási csomagról már a profik gondoskodnak. Ezek a képzési társaságok nyereségtermelők. A dolgozók számára a világ legtermészetesebb dolga, hogy a képzési tervek szigorúan vonatkoznak rájuk, beépül az életvitelükbe. Annál is inkább, mivel a foglalkozásokat munkaidőn túl szervezik. Ezek a rövidebb, de inkább hosszú távú, a vállalati stratégia szerves részeként kezelt elképzelések pontosan rögzítik, hogy ki, kivel, mikor, miért fog még mindig tanulni. Előzetes felméréseket készítenek, alaposan megtervezik a részleteket is, a legapróbb „csavar” véleményét is kikérik. E tevékenység során is tudatosan a csoportos felelősségre építenek. Még a legjelentéktelenebbnek látszó eredményt is tudják értékelni, a kicsiket is sikerként könyvelik el. Persze, az a legfőbb kérdés, hogyan lehet mindazt a tanulságot, melyet a négy hét alatt ösz- szegyűjtöttek, kamatoztatni a szakképzés mindennapjaiban? Az igazgató úr szerint a kicsiny módszereket, ötleteket — amelyek miatt nem kell rögtön a pénztárba rohanni — szinte közvetlenül, azonnal, de a többit, a lényeget jobb híján el kell raktározni. Sajnos, a felfogást, a habitust lehet a legnehezebben mozdítani. szóvivő „népjóléti” szóvivőként, vajon elfogadják-e kormányszóvivőként? > Mennyire lehet önálló egy szóvivő? — A szóvivő képvisel egy intézményt, egy testületet. Az e testület által hozott döntéseket kell nyilvánosságra hozni, indokolni, esetleg felmerülő kételyekre reagálni. A szóvivő nem független, de önállóan kell gondolkodnia, mert mindig egyedül van, amikor döntenie kell. >- Bemutatkozásakor nem szólt a pártállásáról. Pedig a szóvivő nyilván akkor láthatja el jól a feladatát, ha közel száz százalékban azonosul az általa képviselt testület döntéseivel. — Nem vagyok egyetlen pártnak sem tagja. Nagyon közel áll hozzám a kormánykoalícióban lévő Kereszténydemokrata Néppárt. Miniszterem révén az ő csöndes politizálásukat ismerem a legközelebbről. Az értékeik, a világ dolgaihoz és az emberekhez való közeledésük, a mérték- tartásuk nagyon vonzó. Egyébként Magyarországon sokkal jobban átmosnak mindent politikával, mint kellene. A szóvivői munkát is megpróbálják. Pedig ez szakmai feladat, aminek megvannak a maga szabályai Ugya_ nígy szakmai és etikai ügy, hogy a szóvivő mennyiben fogadja el az adott intézmény, testület állásfoglalásait. >- Most már két kormányszóvivő is van. Önök László Balázzsal mellérendeltek? — Itt nem alá- és fölérendeltségről van szó, hanem feladatmegoszlásról. Nagyon jól ki tudjuk egymást egészíteni. Majd Önök minősíthetnek minket a munkánk alapján. Nekem fontos — s ez már rádiós koromban is így volt —, hogy kézzel fogha- tóan érezzem az emberek becsülését., Tudom, hogy szóvivőként rengeteg népszerűtlen dolgot is kell majd közvetítenem, hiszen nehéz éveket élünk. Mind ez ideig olyan leveleket, telefonokat kaptam, hogy azt éreztem: az emberek „velem vannak”. >- Nyilván tudja, hogy most keményebb helyzetbe kerül... — Ez egy más szint. Gondolom, leszek elég bátor azt mondani bizonyos kérdésekre, hogy én erre nem tudok válaszolni. >- „Akkor miért van itt?” — szegezhetik azonnal Önnek. — Joggal. De akkor sem dől össze a világ, ha a válaszra kérek egy-két órát. Én olyan kapcsolatot képzelek el, amelyben jóhiszeműen feltételezik rólam: azért vagyok itt, hogy mindenről tájékoztassam a sajtó képviselőit, amiről csak lehet. El kell, hogy fogadják: nem lehetnek minden témáról olyan széles körű és alapos ismereteim, hogy ne lehessen kifogni rajtam. Kérdés, hogy ez a céljuk, vagy az izgatja őket, hogy olvasóiknak minél szélesebb tájékoztatást adjanak. Ha ez utóbbi, akkor meg fogjuk találni a módját annak, hogy esetenként én fölkészüljek, és lapzárta előtt megadjam a szükséges információt. De addig is, én nem akarom feladni a jóhiszeműségemet, és nem is vállalom azt a szerepet, amit sokan rám akartak osztani, azaz hogy az újságírók és én ellenfelek vagyunk. > Mi az, amin változtatni akar, amit másként csinál majd, mint eddig volt? — Kell nekem ehhez néhány hét, hogy a gyakorlatban tapasztaljam. Hiszen itt egészen másfajta sajtótájékoztatót kell tartani, mint a Népjóléti Minisztériumban. Olyan típus vagyok, aki amit csak tud, tovább szeretné adni. S lehet, hogy egy szóvivő esetében nem mindig ez a legszerencsésebb. Hiszen, lám, magának is már mennyit beszéltem...
