Kelet-Magyarország, 1991. október (51. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-22 / 248. szám

8 A KELET-MAGYARORSZÁG MELLÉKLETE _ MEMENTO'56

1991. OKTOBER 22., KEDD

Ellenállási akció a gócponton

A világhírnévre szert tett magyar szabadságharcos: Szűcs Sándor

„Zászlóbontás” Ibrányban

Csak az apja verte el az egyik főszereplőt

Az 1956-os forradalom idején nagy hadászati jelentősége volt Záhonynak, és kitüntetetten fontos személyiséggé vált Szűcs Sándor allomásfőnök-helyettes. A megyei Fehér Könyv 37. oldalán erről ez olvasható: „Záhonyt fontos gócnak tekintette az ellenforradalom, s ezért nagy erővel látott akcióhoz.

Az ellenforradalom vezéralakja Szűcs Sándor állomás- főnok volt. Szűcs azzel kezdte, hogy 6 sohasem volt kommunista, hanem szociáldemokrata érzelmű. Nemcsak a vasúti irányítást vette a kezébe, hanem átvette a pa- rancsnoklást a katonai egységek felett, és nemzetőrséget szervezett, s ő maga is fegyveresen járt-kelt. Minden erejével azon volt, hogy megakadályozza a szovjet csapatok magyarországra érkezését. A vágánykeresztezések közé vasércet, kokszot és egyéb árut borított, vasúti kocsikat állíttatott keresztbe, sőt még fegyveresen is ellen akart állni.

Őt is elhurcolták

E 77 oldalnyi és a megyei tanács vb által megjelentetett könyvecske közismerten alig tartalmaz igaz adatokat, azonban a fenti idézet kivételesen megfelel a valóságnak.

Tény az is, hogy a nyíregyházi rádió már 1956. október 30-i, rendkívüli, 22 óra 15 perckor kezdődött adásában közölte: „Záhonyból jelentették, hogy egy hadosztály már átkelt a Tiszán, egy másik hadosztály a zátonyi tüzérségi laktanya és a tiszai átkelőhely között kompon kel át, míg más hadosztályok Zátony és Tiszabezdéa között várakoznak az átkelésre."

Amikor a ponto-hídon bejöttek a „baráti segítséget" nozó szovjet tankok, 1956. november 4-én hajnalban a záhonyi tüzérlaktanyát minden további nélkül egyszerűen szétlőtték. Természetesen ezután Szűcs Sándor is azok közé került, akiket elhurcoltak a szovjetunióbeli Ungvárra, és vallattak. Sorsuk itt csak akkor fordult jobbra, amikor a fiatal magyar felkelőknek a Szovjetunióba történt tömeges deportálása lelepleződött, főleg a vasutasok és a környék lakosságának a segítségével, és azonnali visszahozatalukat a nyíregyházi üzemek munkás- tanácsai 1956. november 15- én elemi erővel követelték(l) Münnich Ferenctől, a fegyveres erők teljhatalmú miniszterétől. így először a tatabányai Bányasziskola 16-17 éves tanulóit, majd a nőket (a Nyugati pályaudvar takarító személyzetét) engedték haza, s ezután következtek csak a „kemény ellenforra- dalmárok". Visszafelé Szűcs Sándor és társai Beregsu- ránynál lépték át a hatart, s a papírforma szerint már nem is letező AVH tisztjei le- ponyvázott teherautón szállították őket a nyíregyházi börtönbe. Itt újabo szovjet— magyar kihallgatások következtek, s végül elengedték őket. Persze csak átmenetileg, s inkább csak taktikából: az otthoni kapcsolatok, ismerősök leleplezése céljából. Szerencsére Szűcs Sándornak sok jóakarója is volt, s egyikük jelezte: azonnal hagyja el az országot, mert rövidesen újból letartóztatják. BudaE

:stre utazott ekkor társaival öztük: Kovács István nyírbátori állami közjegyző, mátészalkai lakos), maja dél felé vették az irányt és Jugoszláviába szöktek. Innen Került Szűcs Sándor a távoli Norvégiába. Itt eleinte gyárTtdene forandrer «eg; Fof 30 arside« udvarit* m>rsk ptdíti NSB>t»j>t;n>t»r Sándor N/ius fi midit-nj a*t-curopd.skv ambassador. De rrvktci af lián kuitne -fursvinnc»/blt kidnappet \á Kiír din i»< Samuit* amhavsadcu. Her hilscr hau pú Ungarns »tje iilcnriksmtuislti (it*/a Jeszenszky U.v.J, ambassador i Norge Dr. (iabor Nagy.

Szűcs Sándor 1991 áprilisában az oslói követségen fogadja Jeszenszky Géza külügyminiszter gratulációját

Meg sem álmodhatta, hogy még ezt megéli! Eleinte a norvég vasutasok hivatalos delegációjának tagjaként (Budapest, Győr, Mátészalka, Debrecen, Miskolc, Záhony), majd most már szabadon, sőt ünnepelten. Itt bemutatott fényképünk a tőle kapott norvég vasutaslap: a Jernba- nemanden című újság 1991. év 5. számának a 10-12. oldalain róla közölt cikk 9 fényképének egyike. Ezen a külügyminiszterünk gratulál 1956 egyik hősének, a vasutas ellenálló Szűcs Sándornak az oslói magyar követségen.

A legfőbb ideje, hogy itthon is megjegyezzük ennek az immár világhírű magyar vasutas szabadságharcosnak a nevét és hősies tevékenységét!

Tudják meg a fiatalok az igazságot!

Az oroszok elengedték, a magyar bíróság elítélte

Baraksó Erzsébet

Hét személyt állítottak bíróság elé és ítéltek el 1958 januárjában az *56-08 események nagykállói szervezői közül. Egyiküket, a 82 éves Vass Menyhértet otthonában kerestük meg. Tavaly rehabilitálták és léptették elő tartalékos alezredessé a TIB közreműködésével.

Nem kis büszkeséggel mondja Menyus bácsi, hogy régi nemesi család az öve, őseit II. Ferdinándig vezeti vissza. Hasonlóképp büszke azért, mert a nemzeti radikális nézeteit még akkor sem adta fel, ha attól függőt; kap-e állást. Húszholdas kisgazdacsaládból ment a jogi egyetemre, 1937-ben diplomázott és munkában telt eveit zömmel a Belügyminisztérium kötelékében töltötte. Legmagasabb beosztásában Zemplén megye főkapitánya volt. Századosként rokkanttá nyilvánították betegsége miatt, azóta, 1950-től gazdálkodik. Gazdag földbirtokosnőt vett feleségül, két fiuk van.

Nagykállóban a budapesti forradalom hírére kétszer volt gyűlés, illetve felvonulás, a legjelentősebb megmozdulások november 3-án és 4-én történtek. Megalakult a nemzetőrség, elővették és használható állapotba hozták a ré- i fegyvereket, hogy kőszeneiben legyenek, ha szükség lesz rájuk. A megmozdulások egyik vezetője azt indítványozta, készítsenek benzines palackokat, amiket majd radobhatnak a szovjet

I

tankokra. Ezt többen ellenezték, köztük Vass Menyhért is. így emlékszik most visz- sza, mi történt:

— Jövök haza a határon, a feleségem szalad velem szemben és azt mondja: felszabadultunk. De már akkor olyan zúgás volt, három irányból jöttek a tankok és Nyíregyháza felé tartottak. Megállt az egyik tank, kérdezem a benne ülő katonát, hát ti hova mentek, erre azt válaszolja: „— Szuez, Szuez". A kállósemjéni erdőben voltak az oroszok, amikor a nemzetőrség vezetője átüzent a római katolikus lelkésznek, hirdesse a templomban, hogy a szovjetek a templomot fel akarják robbantani és ezért a támadást itt meg kell szervezni. Én azelőtt már a Kaszinónál is próbáltam megértetni az emberekkel, eszükbe ne

1

'üssön robbanó palackokkal císérletezni — nem is gyártottak ilyet, az én tudtommal — mert az semmit nem ér a tank ellen. Ha csinálnak itt valami butaságot, az orosz szétlövi egész Kállót. Azelőtt már mondtam kétszer beszédet a kisgazdák gyűlésén. November 4-én úgy éreztem, nekem, mint rendőrnek kelL felelősséget éreznem a településért, lakóiért, ezért mint rendőrtiszt parancsnok, hangosbeszélőn felszólítottam a népet, hogy senki ne fogjon esztelen akciókba, mindenki őrizze meg nyugalmát. Ha a szovjet támad, nem szabad ellenállni.

Ennyi miatt vitték el először az oroszok: Nyíregyházán orosz hadbíró ezredes

vizsgálta az ügyét, ami azzal zárult, hogy elengedték a kihallgatás után. A magyar bíróság „a népi demokratikus államrend megdöntése ellen irányuló mozgalomban való tevékeny részvétel büntette miatt" ítélte el. Egy évet kapott, amibe beszámították az előzetest is, a második büntetésből 1959. februárban szabadult. Megjárta az ávo hírhedt Sóstói úti laktanyáját, ahol még a folyosó falán is csurgott a vallatottak vére, Márianosztrát, majd a nyíregyházi börtönben töltötte a többi időt.

— Sokat szenvedtem a börtönben, hányán felakasztották magukat, mások megették a szeget, amit innen-on- nan kihúztak, de szenvedtem azután is. Társadalmilag lehetetlenné akarták tenni a családot, a volt „kulák, Horthy- rendőrtiszt" gyerekeinek életét. Ez részben sikerült is — mondja könnyekkel küszTörtént pedig, hogy a forradalom leverése után a magyar zászlókat nyomban eltávolították a tanácsháza falairól, s helyettük a vörös lobogókat tették ki a község vezetői, a faluban is cirkáló pu- fajkások. Ám akkor a levél írója, két tizenéves társával éjszaka fellopózott a faluba, s hogy a szovjet „magyar cinkosai lássák, a magyar népet nem lehet megtörni" kalandos körülmények között azokat a zászlókat onnan leszedték. A tűzzel játszottak.

Annak a novemberi éjszakának a főszereplői közül Vásárhelyi Bertalan ma is Ibrányban él, s élénken tiltakozik, hogy az újság „hőssé avassa."

Nincs is szándékunkban, nyugtatjuk. Csupán arról van szó, hogy kaptunk Debrecenből egy levelet, s a régi pajtása javasolja, kérdezzük mar meg a társakat, hány keserves hónapot, évet kellett eltölteniük novemberi éjszaka miatt.

— Az már más — mondja megkönnyebbülten. — Bár az igazat megvallva, nem nagyon dicsekszem én azzal ma sem... mert ki tudja még, hogy mi jön holnap. De ha mar itt tartunk, elmondom, mikor néhány hét múltán kiderült, hogy mi voltunk azok a „zászlósok", hát akkor engem az apám kegyetlenül eltángált. Mert olyan világ volt, hogy vadásztak a győzők a magamfajtákra... sokkal kevesebbért is hurcoltak el embereket. Mi is úgy úsz- tuk meg, hogy mindhárom családban titkolták azt az éjjelt, mintha meg sem történt volna, sohasem beszéltek róla...

ködve — az egyik fiam kivándorolt Amerikába, „elveszítettem" az egyik gyermekemet. ..

Megszenvedte a történteket a felesége is, s amint elmondják, ma is úgy érzik, a környezetükben élők egy részének megítélése, véleménye róluk mostanra sem változott, úgy tapasztalják, nincs rendszerváltás. Az egykori rabok és hozzátartozóik között vannak, akik ma is félnek. Az elítélteket és családtagjaikat még most is valamilyen gyanús alakoknak gondolják azok, akik nem tudják, mi is történt valójában. Azért kell megszólalniuk a hiteles szemtanúknak, mert elérkezett az az idő, amikor szenvedéseikért elégtételt kaphatnak, szabadon, félelem nélkül élhetnek. El kell mondaniuk, mi, hogyan történt, hogy a fiatalok tudják meg, mi volt az igazság.

Keresték persze őket is, ám később sokkal nagyobb „vétkeseket" is találtak. Voltak, akik csupán három-négy esztendő múltán tértek naza a börtönből, de Vásárhelyi Bertalan még az idő tájt is gyakran azon kapta magát, hogy nem szólta-e el véletlenül valahol magát. Fent, a borsodi ipartelepek egyikén kitanulta a csőszerelő szakmát, majd visszajött a szűkebb hazájába. A nagyhalászi zsák- gyárban helyezkedett el. Azt tervezi, ha majd nyugdíjba megy, azon fog gazaálkoani. Bár ahogy a zsákgyárban kinéz a helyzet, lehet, hogy korábban...

— A régi vezetők megszedték magukat, aztán a lovak közé dobták a gyeplőt — legyint. — Most ott állunk tanácstalanul, nem tudjuk, milyen sors vár ránk. Ha már a munkástanács vezetőjét is el merték küldeni a gyárból, mondják meg, mire számíthatunk mi, kétkezi munkások...!? Akik közül bizony egyre többen kérdezik meg: hat ez volt az a nagy rendszerváltás...? Hát itt a környéken ugyanazok dirigálnak, mint eddig... csak még magabiztosabbak, mint korábban voltak.

Már búcsúzkodunk, mikor Vásárhelyi Bertalan vállamra teszi a kezét.

— Uram... én tisztelem ezt a kormányt, mert kutyául nehéz munkába fogott, de bizony azt kell mondanom, hogy gyorsítson a tempón, s ne védje a vétkeseket. Segítsen rajtunk, vidéken élőkön, mert különben rajtunk senki sem segít... Azt a zászlóügyet meg hagyjuk... nem voft az olyan nagy dolog.

Két koporsó története

Balogh József

Egyikük 58 éves lenne, a másik 56. Egyikük villamosmérnök lenne, a másik közgazdász. Egyikük neve Ferenc lenne, a másiké Tamás. De nincs egyik sem, csak két síremlék 35 éve, s úgy beszélne^ róluk Nyíregyházán az Északi temetőben, hogy itt nyugszanak a Tárnok fiúk. Ennyi év után kevesen tudják már felidézni alakjukat, legfeljebb azok, akik Fidler tanár úrnál együtt tornáztak velük, de sokan emlékeznek a gyászoló tanár úrra, Tárnok Ferencre, akivel naponta találkozhattak a 4-es iskolában vagy a Hatzel téri szakmunkásképzőben. És naponta találkozhatnak sokan az elhunyt Ferenc útját, életpályáját Követő Istvánnal, a villamosmérnökkel. Nekik családi tragédia volt, ami 35 éve történt, másoknak egy történet 1956-ból.

— Mindhárman fenn voltunk 1956-ban Pesten — emlékszik vissza a sokszor felidézett történetre Tárnok István, a Titász osztályvezetője. — Feri akkor nyáron végzett a műszaki egyetemen, villamosmérnök volt, Tamás a közgázra járt, én pedig elsős voltam a villamosmérnöki karon. Október 23-án a felvonuláson a két bátyám teljesen véletlenül találkozott. Volt ott pár százezer ember, így érthető, hogy még csak nem is keresték egymást.

— Másnap, október 24-én reggel mondták a házinéninek, hogy elmennek körülnézni a rádió környékére. Feri nem a rádiónál dolgozott, de valamilyen munkakapcsolatban volt velük és tudta, hogy ekkor már ott fontos események zajlanak.

És onnan már nem jöttek többet haza.

— Valahol olvastam, — mondja tovább István —, hogy a Parlament előtt hal-.

tak meg. Ez nem pontos információ. A Parlament előtti lövöldözés október 25-én csütörtökön volt, és én 24-én este már tudtam, hogy meghaltak. Hogy hol találtak rájuk, senki nem tudta megmondani, de a Róbert Károly körúti katonai kórházba vitték be őket. Ott volt egy orvos, aki ugyanabban a házban lakott, ahol a nagyobbik bátyám, Feri. Ez az orvos szólt a házinéninek, hogy testvéreim ott vannak.

Tehát Tárnok Ferenc és Tamás 1956. október 24-én meghalt. Mikor? Hány órakor? Hol? Nincs válasz. De nagyon valószínű, hogy a rádió környékén, mert ott ezen a napon már lőttek, és a testvér szavai szerint ők oda mentek.

— Egy sorozatot kaptak. Egyiküknek a mellkas aljától a válláig szóródtak a lövedékek, másikuknak a fején folytatódott. Egy sorozattól haltak meg mind a ketten. Az orvos azt mondta: nem szenvedtek, azonnal meghaltak.

A legifjabb Tárnok fiú elindult végigjárni a bátyjai útját, mert a katonai kórházból kivitték őket a köztemetőbe.

— Másnap meg is találtuk a testvéreimet. Ezután valahonnan szereztünk egy teherautót, s elindultunk a két koporsóval Nyíregyházára.

A kocsi két napig jött, mert a Pest felé vonuló szovjet csapatok állandóan leszorították őket az útról. Jó pár helyre be sem akarták őket engedni. Szolnokra is csak úgy jutottak be a tankok és gépfegyverek között, hogy meg kellett mutatniuk a koporsót, sőt fel is kellett nyitni, hogy nem fegyver, hanem halott fekszik benne. November 3-án este értek Nyíregyházára, s a két testvért itt helyezték örök nyugalomra

ban dolgozott, tanult, egyetemet végzett (már itthon is járt a műegyetemre). Pár év múltán így már tudták alkalmazni a norvég vasutak vezérigazgatóságán, s irányításával modernizálták Osló pályaudvarait.

Menedék

Norvégiában

Két éve nyugdíjas, de felkérésre tanácsadóként bejár a hivatalába és az utódját bevezeti a vasútirányítás tudományába. Most 72 éves és meglepően fiatal, tevékeny. Norvégia nemcsak menedéket adott a Kádárék által körözött magyar szabadságharcosnak, hanem feleséget is: Unni Berger Madsen személyében.

Az utóbbi két évben több^7Ör iárf MaorvRrnrc7á(Tnn