Kelet-Magyarország, 1991. október (51. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-22 / 248. szám
1991. OKTÓBER 22., KEDD 6 A KELET-MAGYARORSZÁG MELLÉKLETE MEMENTO ’56 „A diákok mindig tudták, hogy ’56-os vagyok” Arany Lajos A Debreceni Református Gimnázium történelemtanára, Tibori János 1956-bán részt vett a forradalmi követelések megfogalmazásában. A diktatúra idején kegyetlen árat fizetett forradalmi tevékenységért. S elveszítette a legdrágábbat, lelke felét, a feleségét, akinek ösz- szeroppantak az idegei a megtorlás során. Érthető, hogy a tanár úr számára sosem volt kérdéses, hogyan kell tanítani 1956-ot. — Az elmúlt időszakban, 1989-ig, a forradalom és szabadságharc eseményeiről való megemlékezések vagy beszélgetések során a diákok, mivel nagyon jól ismerik a tanáraikat, csak azoktól a pedagógusoktól kérdeztek, csak azok mondandóját fogadták el, akik maguk is tevékenyen részt vettek ezekben az eseményekben, s akik nem a hivatalos szöveget, hanem a saját felfogásukat tanították. Tehát akik nem váltak a hatalom szócsövévé — foglalja össze e történelmi szakasz múlt korszakbeli tanítása eredendő ellentmondásosságának a lényegét Tibori János. — Én abban a kiváltságos helyzetben voltam, hogy a diákjaim mindig jól ismertek. Már a forradalom második napján felfedezhették nézeteimet. Késtem az órámról, vártak, kinéztek az ablakon, s láthatták, amint az épület előtt megállít egy ÁVH-s, és beszél hozzám. Egyébként csak annyit mondott: ők tudják, a diákok hallgatnak rám, ezért figyelmeztetnek: én is felelősséggel tartozom azért, ami történik. E felelősséget valóban vállaltam, s azóta is vállalom. Még évekig felolvasta nekik a forradalmi követeléseiket. S minden március 15-én viselte azt a kokárdára tűzött nemzetiszín jelvényt, amelynek aranybetus felirata: „1956. október 23." — Attól, hogy történelem-vezetőtanárkent én viselem e jelvényt, annyira félt az akkori igazgatónő, hogy az egyik évben már az ünnep másnapján, 16-án behívatott az irodájába, s levetette velem a fehér köpenyemről ezt a szimbólumot. Nem volt tehát könnyű vállalni később a forradalmi eszmét. Ennek ellenére hű maradtam hozzá. S 1989. június 16-án megáldottam a 301-es parcellában a közös sírt. A gimnáziumban is ápolja '56 emlékét. 1989-ben kiállítást rendezett az '56-os dokumentumokból a Református Kollégiumban. A Történelmi Igazságtétel Bizottsága felkérte: hozza nyilvánosságra az 1956-os gyűjtését. E munkához is készült egy előszó, a tanár úr második előszava (az első tartalmazta '56-ban A haza minden előtt című cikkét). Ebben, a másodikban írja, amely szinte mottója lehetne tevékenységének: „A nemzedékem nemcsak harcol 1956 igazságáért, hanem átplántálja a küzdelem folytatását az utódokba is." „...az iskolában így tanítják” KÁLLAI JÁNOS Évtizedeken át tanítot- ták(-tuk): 1956 ellenforradalom volt. Retrográd, történelmi „bűncselekmény". Akik pedig történelemtanárként a katedrán álltak, maguk is ezt hallhatták az egyetemeken, főiskolákon. Tóth Imréné, a nyíregyházi mezőgazdasági szakközépiskola, Bóbis Tibor pedig a Vasvári-gimnázium tanára a hatvanas évek végén kezdték a pályát. — Mit és hogyan tanítottak 1956-ról? Mi szerepelt a tankönyvekben? — Diplomázásom után még sokáig visszajárogattam a debreceni egyetemre — idézi Tóth Imréné a múltat —> éppen akkoriban, amikor az első „repedések" keletkeztek '56 központilag deklarált minősítésén. Hallhattam az elfogadottal csaknem teljesen szembeforduló véleményt is, például Szőke Domokos történésztől. De az iskolában, mint mindenki, a tankönyvet használtam. Más forrásokat még ajánlani sem tudtam, nem voltak. Generációk nőttek fel így az érvényesnek elfogadott könyvek hatás- rendszerében. A kétségkívül világtörténelmi hatású események összefüggéseiről szó sem esett. S ami nagyobb baj: az igazságról sem. A szakközépiskolában mindössze két óránk volt 1953-56-ra; mit lehetett ezzel kezdeni...?! — A rendszerváltozás óta gyökeres fordulat következett be 1956 értékelésében, definiálásában. Forradalom és szabadságharc. Változtak-e a könyvek? — 1989 volt az igazi váltás éve — mondja Boois Tibor. — De már 1986-ban is megvoltak a lassú átértékelés jelei. A „téma" viszont akkor még mindig tabu jellegű volt. Gimnáziumi tanárkot a fakultációs órákon szólhattam tanterven kívüli dolgokról is '56 kapcsán. Akkor is, most is a legújabb, de bizonyított igazságot igyekeztem „közvetíteni" — Most már van megbízható információs bázis, szakirodalom? — Ma? Fordított a helyzet, mint az ínséges időkben. Sok a dokumentum, a memoár, az elemző-értékelő tanulmány. Szükség van rájuk, mert csak ajánlott tantervi „vázlatunk" van, s nem készült el az új tankönyv. A kiadott brosúrák pedig elnagyoltak. Vallom: 1956 nemzeti történelmünk sorsfordulója. Érdeme szerint kellene jelen lennie a tananyagban is! —: És miként zajlik a „fe-- jek" pályamódosítása? A diákok, a tanárok, a szülők szemléletváltása? — Az 1989-es nagy információéhséghez kepest — Bóbis tanár úr szerint — a tanulók érdeklődése mérséklődött. A történelmi események „egyikeként" kezelik '56-ot. Nem érzékelik a világ- folyamatok alakulására máig ható erejét. Éppen emiatt, a tanári felelősség rendkívüli módon megnőtt. A „döntőbíró" szerepét nem vállalhatja fel egyikőnk sem, a bizonyított, megcáfolhatatlan tények megismertetése viszont kötelességünk. A forradalom a történelemórán MAdai Gyula Gondolataim közlése ez ügyben megtisztelő kötelesség. Itt most nincs helye a csiszolgató, méregető, didaktikus tanszövegnek. A tárgykör és a ritka széles, három összevont megyényi olvasótábor őszinte, keresetlen szavakat kíván. A felkérés személyemben egy 1955-től folyamatosan tanító miskolci v történelemtanárnak szólt. '56 nekem legfeljebb félmúlt, még inkább folyamatos jelen. Már történelem az ifjúságnak, s ezt kell hitelesen és sokrétűen közel hozni a diákokhoz. Oktatási és nevelési céllal, végre valóban egész hittel és felkészültseggel a nemzet jövőjét szolgálva. Harmincöt éve történt, nem is olyan régen. A kortársak emlékezete és érzésvilága segíti, a még nem elegendő szakirodalom nehezíti a tanári munkát. Ugyanakkor senki sem térhet ki a feladat elől, erre nincs mentség. Minden nagyobb településen — Budapesten és máshol —jelentek meg kiadványok 1956-ról, nemcsak Miskolcon. Balás István tollából 1989 után. A forradalom és nemzeti szabadságharc joggal ünnepelt vezetőiről kiskönyv- tárnyi irodalom van már. (Itt most kifejezetten a diákok számára is könnyen hozzáférhető, nagy példányszámban megjelent önálló könyvekre gondolok.) Ezt a dicséretes, de egyenetlen könyvészeti anyagot kell gazdagítani alapos, összehasonlító elemzéseknek, helytörténeti és országos összefoglaló munkáknak. Tehát nem szűkíthető le '56 a vezetők és a lényeges politikai események bemutatására. A harcoló, a dolgozó, a tanuló és hosszú ideig sztrájkoló tömegek, a városokat ellátó falvak, a géppisztolyokkal és páncélosokkal szembenéző diákok és felnőttek többet érnek, mint amennyi „elismerést" kaptak az eddig megjelent művek jó részétől! A névtelen helytállók is lehettek hősök. Nem várhatjuk meg, míg minden lényeges szálat felgöngyölít a történetírás. Tudjuk, a tankönyvek a korszerű tudományos eredményeket közvetítik:, mégis meg kell írni az általános iskolai után a középiskolaiakat is. Még akkor is, ha ideiglenesek lesznek! Szükség van megfelelő szemléltetőanyagra is, ezen belül új történelmi szemelvénygyűjteményekre. Elengedhetetlen az azonnali jól átgondolt tanártovábbképzés egyetemekhez és főiskolákhoz kötve. Mennyi nem új, de szükséges igényt vet fel '56 tanítása! Egyre több új részlet kerül nyilvánosságra. Egyre világosabb, mennyire erősen függtek térségünk kis államai, diktatúrái Moszkvától. Diákjaink legjobbjai elegendő tényanyagot és alapvető kérdésekben állásfoglalásunkat várják ahhoz, hogy önállóan vonhassák le a tanulságot. Segítsük őket a mának szóló üzenet felismertetésében, mert ez a legfontosabb. Egység, összefogás kell. Annyira számítsunk a külföldi támgatásra, ameny- nyire az reális. A hangsúly saját munkánkon legyen. Áldozatvállalás, cselekvő szeretet egymás és a haza iránt — ezt üzenik nekünk '56 magyarjai. Székelyhídi Ágoston: Kit áldjon meg Isten? — avagy 1956 a magyar nemzet tudatában (Dede László és Kertész László, a Debreceni Forradalmi Bizottmány tagjai emlékének) Nem nyolc napon, inkább talán nyolc évtizeden is túl gyógyuló sebeket ütött a nemzeten az 1949-es hatalomátvétel. Legsúlyosabb csapását a legfontosabb pontra mérte, a benső egységre. Bukott háború, két mindent megtipró katonai megszállás után ugyan hova szorult, miben élhette életét ez a benső egység? Hagyománya van ennek nálunk, Adu jelképével: „Mag, hó alatt11. Nemzeti egységünk az emlékezetben, a reményben és az akaratban rejtezett és őriztetett a halálos veszély idején. Ebben az érzékeny és szívós közegben, a nemzetnek ebben a létfontosságú szervében kezdett növekedni és hatni is, mikor kellett és lehetett. Bizonyos, hogy egységes nemzeti önérzet,t öntudat és akarat nélkül az újjáépítés rövidke szakaszában törmelékekből nem emelhetett volna ismét lakható országot a magyarság. Ezt a lélekben és tevékenységben páratlanul gyarapodó folyamatot szakította félbe az 1949-es hatalomátvé- j tel, azaz a „fordulat éve". Durva, kíméletlen és kiszámított jeladással már szinte a torz diadal másnapján megfosztották a nemzetet himnuszától — állami ünnepségeken és nyilvánosan többé nem hangozhatott el. Bennfentes szóvivők azzal próbálták indokolni a titkos döntést, hogy a Himnusz „meghamisítja a valóságot, eltereli a figyelmei a társadalom objektív hajtóerőiről". Példának épp az első sort említették, hogy „Isten, áldd meg a magyart!". Nem a képzelt Istenben kell bízni, hanem másban — és sorolták is, kiben, miben. Igazában azonban nem a nemzeti fohász eszményi alakjával, Istennel pörölt az új hatalom, hanem a fohászkodó nemzettel. Nem attól tartottak, hogy Isten áldását kéri ,a magyar", hanem azt igyekeztek megakadályozni, hogy a magyarság lelki, erkölcsi egységet alkosson akár csak a fohászkodásban is. Mert a lelki, erkölcsi egység reménye és akarata a nemzeti függetlenséget és önállóságot táplálja és szilárdítja. Megakadályozni ezt igyekeztek. A tiltott Himnusz Hatalomátvétel a szovjet birodalmi központ magyar- országi helytartóinak erőszakos és furfangos uralomra kerülése értendő, látszólag a ,4olgozó nép és a dolgozók pártja" nevében. Ugyanígy zajlott le egész Kelet-Európábán. Kelet- Európát a nemzeti megmaradás vagy beolvasztás élethalál kérdése jellemezte. Olyanformán, hogy a nemzeti megmaradás az önálló demokratikus társadalmi berendezkedés esélyét is magában foglalta, és fordítva, a nemzeti beolvasztás a szovjet birodalmi diktatúra térhódítása előtt nyitott utat. Szükséges-e figyelmeztetni rá, hogy mindez egész Európát is fenyegette? Nem egyszerű-e a következtetés, hogy a gyökerek 1917- ig, a bolsevik hatalomátvételig és a terjeszkedő célú szovjet birodalom alapjáig nyúltak vissza? Okok és okozatok eme szigorúan zárt láncolatába illeszkedett bele a Himnusz eltiltása is. Nyilvánvalóan nem azért, mert ,A magyar" Isten áldását kéri benne, hanem azért, mert a nemzet lelki, erkölcsi, akarati egységére kéri Isten áldását. Csak itt, csak most vonjuk be a körbe 1956 forradalmát és szabadságharcát. Tíz év telt el a háború befejezése, hét a hatalomátvétel óta. A háborút, megszállást, hadifogságot, újjáépítést, diktatúrát, beolvasztási kényszert megjárt és megélt középnemzedék java elérkezett odáig, hogy számot vessen a fordulatok valóságoss irányával. A felnőtt ifjúság, kivált a tanultabbja ráébredt a megnyomorító és megalázó ellentétre őszintén vallott és vállalt eszméi, másfelől az eszmehirdetők hovatartozása és szándéka közt. Szakadóban volt a helytartói diktatúra uralmi csoportja maga is. Határvonalként, törésvonalként együtt jelent meg mindez, de a helyzet szabta sorrendben. Előbb úgy tetszett, hogy a „dolgozó osztályok hatalma, a közösségi társadalom és a szocialista nemzetköziség" elve megmenthető, csak a központosított vezetési módszereken kellene változtatni. Nagy vajúdások árán változtattak is rajta egy kicsit. Ez a kicsi azonban a megengedhető legtöbbnek minősült, mert a szovjet birodalmi érdek nem tűrte a függőségi láncolat lazítását. Október 23-án a reformkövetelésekre ezért válaszolt elutasítással, majd fegyverrel és tankkal a birodalmi és a helytartósági hatalom. Viszontválaszul ezért csaptak át politikai forradalomba a reformkövetelések. Még egy lépés, és a politikai forradalom ebben a mederben, ezért szélesedett és mélyült nemzeti szabadságharccá. És ezért zengte be az országot október 23-tól november 4-ig a Himnusz. Nép, nemzet, felelős hatalom jó ösztönű közeledtének és tudatos együttműködésének jegyében telt el az a tizenkét nap. Magyarországon ezzel kifordították sarkából a kommunista szovjet birodalmi érdeket érvényesítő rendszert, cáfolhatatlanul bizonyítván azt is, hogy nem fér össze a népi, a nemzeti, a demokratikus értékekkel és elvekkel. A példa és a bizonyítás közvetlenül érintette a kelet-európai és az ázsiai birodalmi övezetet, sőt a Szovjetuniót is. Világtörténelmi kisugárzása pedig 1917-ig hatolt, a fejlődés kommunista szovjet útját életképtelennek, életidegennek ítélve. De a puszta fegyveres erő még nem merült ki. November 4-én ez a nyers és kegyetlen erő fojtotta el a magyar forradalmat és szabadságharcot. Úgy és akkor bomlott szét a pillanatok alatt és csak pillanatokig testet öltő nemzeti egység. Hanem a példából és a bizonyításból a birodalmi és a helytartósági hatalom is okult, persze a maga módján. Megtorló és megrontó haragja az igazi ellenség, a politikai forradalom és a fegyveres szabadságharc tápláló forrására zúdult. Birodalmi és helytartósági hatalom megengedve-megszo- rítva támogatta az anyagi és testi jólétet, hogy még közelebb férkőzhessen a lelki, az erkölcsi, az eszmei erőforrások ellenőrzéséhez és végleges elfojtásához. A történelmet áltörténelemmel, a valóságot álvalósággal pótolta és hamisította meg. Népi érdek, állami önrendelkezés, demokratikus közhatalom hagyományain nyugvó nemzeti egységünk igényét és akaratát épp a néptől, a demokráciától és a hagyományoktól szakították el hamis próféták. A nemzeti egységet hol elvonatkoztatva értelmezték, a „szocialista nemzetköziség” sajátságos helyi elemeként, hol mennyiségi osztással és összeadással a „munkásság, a szövetkezeti parasztság és a haladó értelmiség" üres kifejezéseként. Mórákkor, 1970-80 tájt nyilvánosan énekelhettük, énekelhették a Himnuszt. Istentől azonban nyilvánosan csak az engedélyezett „nemzeti köz- megegyezésre" lehetett kérni áldást. Erre a kirekesztéssel és megbéklyázással zsugorított magyarságra. Az örökösök Furcsa, de 1956 forradalma és szabadságharca még napjainkban sem szervesül az igazi nemzeti egységgel a köz- gondolkodásban. Tudákos, sanda szándékú vagy egyszerűen felületes kérdések vernek éket a tizenkét lázas és alkotó nap öntörvényű eseményeibe. Hogy kié is volt 1956? Talán 1945 és 1949 veszteseié, akik elégtételre vágytak? Vagy a reformkommunistáké, akik tisztes buzgalommal toidozták- foldozták volna össze a maradék szocializmust, az irányított demokráciát és a részleges nemzeti önrendelkezést? Esetleg az egyetemi bizottságoké, a munkástanácsoké és a szabadcsapatoké, akik nem állván meg félúton konokul a természetes viszonyok kiteljesítésére szegődtek el? Utólag egyikünknek sem sajátítható ki 1956, ahogy céljaik és tetteik 1956-ban sem haladtak külön-külön pályán. Mellesleg porciózás nélkül osztoztak a megtorlás elszenvedésében is. 1956 igazságát, eltiprásá- nak és meghamisításának tanulságát csak a jövő állíthatja tiszta fénybe. De oda, de addig el is kellene érkezni. Nem csekély föladat, hogy az út állomásait egymás után végigjárják a kortársak és az utódok. Ehhez legelőbb az szükségeltetne, hogy áttörjék az áligazságok, az öncélú tanulságok, a megkövesedett gyűlölségek és a főleg ezekből eredő közöny falait. Különben énekelhetjük, énekelhetik a Himnuszt magányosan vagy alkalmi csoportban, az áldásra szólított Isten nem talál lélekben, erkölcsben, akaratban egyesülő „magyart". Nem baj, ha most, a 35. évfordulón még nem látható pontosan, kik és milyenek lesznek azok a magyarok, akik természetes benső különbségeiket természetes benső egységgel törekszenek majd összehangolni. Csak nevelődjenek föl ilyen magyarok. Csak érlelődjön belőlük ilyen nemzet. Csak legyenek, akik új benső egységben fohászkodnak, hogy „Isten, áldd meg a magyart!"
