Kelet-Magyarország, 1991. október (51. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-19 / 246. szám
8 i A Ufeíet-íMagyarország hétvégi meCíékkte 1991. október 19. A recski emlékkő és alkotója Morvay adta hozzá a kamiont (MTI-PRESS — KM) — Amint megláttam a helyszínt a hegytetőn, a Mátra Bükk felé eső oldalán, mindjárt megszületett bennem a plasztika terve és elhelyezésének lehetősége. Azután még számtalan variációt találtam, de mindig visszatértem az eredeti gondolathoz — mondja Farkas Ádám szobrászművész, a recski emlékmű alkotója. — Mi inspirálta ennyire azon a helyen? — A recski fogolytábor helyén minden barakkot elbontottak, minden árulkodó nyomot eltüntettek. Az egész területet beültették fenyővel. Ezért is fontos, hogy legyen ott egy jel, egy emlékkő, amely emlékeztet, felidéz és megrázóvá teszi a találkozást. Ez az emlékkő két nagy, mészkőből faragott, törött rácsból és egy csiszolt gránitgömbből áll. A kompozíció fizikailag is nagyméretű: 12 és fél tonna súlyú és 700x240x70 centiméteres. A képi szimbólum egyszerű, közérthető. A rácsok a bezártságot, a széttört rácsok ennek megszűnését jelentik, s a köztük felmagasló gömb az életet, a tökéletességet. És hogy mi van még e mögött a műben, azt Farkas Ádám így magyarázza: — A mesterséges, életidegen rendszert — a börtönt, tágabban a bolsevizmust — maga az élet, a tökéletességre való törekvés töri széjjel. A mészkőrácsok egy panelház elemeihez is hason-, lóan megsüppedve állnak a hegytetőn, jelezve, ezek a megkötöttségek eltűnnek, elsüllyednek. — Fűzi valamilyen személyes emlék is Recskhez? — Ha Recskhez nem is, de a rendszerváltozáshoz, a szocializmus megszűnéséhez igen. Főleg lélekben. Azzal nem szívesen kérkedem, hogy apám a Nagy Imre-kormány minisztere volt 56-ban. Ezt nem is tudták a recski szövetségben, amikor benyújtottam a tervemet. — És miért éppen Recskre készített szobrot? — faggattam a Szentendrén élő művészt. — A Baranyai Alkotótelepek japán—magyar szobrász szimpóziumot szervezett. Erre, mint Villányban gyakran megfordult kőfaragót, engem is meghívtak. Ott merült fel az ötlet, hogy készítsünk szobrokat a lebontott politikai emlékművek helyére. Huszonnyolc lehetőség közül választhattunk. Végigjártuk a helyszíneket. És amikor megláttam a helyszínt, rögtön megfogott. Jelentkeztem a tervvel, és mivel a recski szövetségnek is tetszett, elfogadták. Recsken már jó egy éve szeretnének emlékművet emelni, de anyagiak híján erre nem kerülhetett sor. Most, a szimpózium japán szponzorainak segítségével elkészülhetett a mű. — Hogyan? — Villányban faragtam, kilencvennapos megfeszített munkával főiskolás hallgatóim segítségével. Hajnaltól késő estig dolgoztunk azzal a bizonyossággal, hogy jó művet alkotunk. Huszonhárom éves szobrászi pályafutásom legélvezetesebb feladata volt. És legnagyszabásúbb is. Szellemiségében és amúgy is, merthogy többnyire kisebb méretű plasztikáim vannak. — Hogy került Recskre a hatalmas súlyú szobor? — Morvay Ferenc, a kazánkirály szállította saját kamionján. A recski emlékkő — még Villányban SEPATOLÓK Egy kérdés, mely válaszra vár Ungvár (KM — Györke László) — Nem, nem vagyok nyelvújító. A címben szereplő furcsa szó azért olyan amilyen, mert elhagytam egy kötőjelet. Az előtag (Sepa) ugyanis egy Kárpátalján nagyon is közismert ember neve, akit az ukrán parlamentbe éppen a magyarság, pontosabban a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, még közelebbről Födő Sándor, a szövetség elnöke juttatott. A választások előtt — és után is — sokan nem értették az elnök taktikáját, hiszen egy ukrán embert támogatott egy magyarral — Molnár Bertalannal — szemben. Persze felteheti a kedves olvasó a kérdést, mi közünk nekünk ehhez, hiszen végső soron ez a kárpátaljaiak belügye. Miért avatkozunk bele?! Azért a dolog nem ilyen egyszerű, hiszen az egymásra figyelés a tisztán látást segíti, a pontosabb tájékoztatás pedig, ugye, még nem beavatkozás. Az ügy fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Sza- bolcs-Szatmári Szemle idei második számának egyik tanulmánya is szóvá teszi, sőt az ominózus szórólap másolatát is közli, melyen Fodó Sándor felkéri a választópolgárokat, hogy szavazzanak Sepára. A dolog azért is izgalmas, mert még mindig nem került le a napirendről, még mindig nagy viharok dúlnak belberkekben. Sokan a mai napig nem értik, mi motiválta az elnök döntését. Szinte törvényszerű, hogy ilyenkor a legképtelenebb mendemondák kelnek szárnyra, a rossz nyelvek valamilyen érdekszövetséget vélnek a háttérben, s a kitalációkat tényként terjesztik. De hogy a kedves olvasó tisztábban lássa, miről is van szó, röviden az előzményekről, a körülményekről. Vaszil Sepa akadémikus, a Nagybaktai Mezőgazdasági Tudományos-Kísérleti Kutatóállomás igazgatója. Az állomás gazdasága összesen nyolc települést foglal magába. Köztük Badalót, ahol a KMKSZ helyi szervezetének létrejöttét — állítólag — annak idején gáncsolta a gazdaság vezetése. A dolog olyannyira elmérgesedett, hogy a sajtón keresztül vagdosott egymás fejéhez vélt és valós sérelmeket az igazgató és a badalói alapszervezet vezetése. Természetesen nem lenne éppen fair play-díjas beugrás részemről, ha a vitába beleszólnék, állást foglalnék. Az azonban könnyűszerrel megállapítható, hogy aki magas, lovon ül, az onnan is beszél. És személyeskedik. A dolog odáig fajult, hogy most a badalóiak ki akarnak válni a nagybaktai gazdaságból. Az üggyel a KMKSZ etikai bizottsága is foglalkozott, melynek semmitmondó jelentése nemrég látott napvilágot a Kárpáti Igaz Szóban. Ilyen előzmények után tettem fel a kérdést a KMKSZ elnökének: >- Most, másfél év távlatából, nem bántad-e meg, hogy annak idején Vaszil Sepá- nak korteskedtél? — A Sepa személye körül a sajtóban fellángolt viták ellenére is azt mondom, hogy nem bántam meg. Nyilván itt a miért az érdekes. Sepa ellenlábasa, Molnár Bertalan, esetleges parlamenti képviselőségének a kárpátaljai magyarság szempontjából semmi jelentősége nem lett volna. >- Hogyan? — Megmagyarázom. Az ukrán parlamentben az egyszál magyar képviselőnek nincs súlya. Mint ahogy annak sincs jelentősége, hogy a szövetségi parlamentben ott ül Gerzánics doktornő. A parlamentben valaki csak úgy tudja keresztülvinni célkitűzését, ha valamely frakció tagja, s rábírja partnereit az ügy támogatására. Egyszál képviselőnek a hangját meg sem hallják. Tehát, amikor így döntöttem, az a gondolat vezérelt, hogy Vaszil Sepa — akiről mindenféle híresztelés ellenére állíthatom, hogy nem KMKSZ-ellenes — egy 100-150 fős parlamenti frakció befolyásos tagjaként jobban, eredményesebben tudja képviselni a kárpátaljai magyarság ügyét, mint egy társtalan, befo- lyástalan magyar képviselő. >- Milyen hajlandóságot mutat Sepa a magyarság érdekeinek képviseletére? — Ügyünk képviseletére rá kell bírnunk őt. A mi feladatunk, hogy erre ösztökéljük, de nem úgy, hogy állandóan a múltat emlegetjük. Próbáljuk megnyerni őt ügyünk igazi, elkötelezett képviselőjének. ► Eddig ez milyen sikerrel járt? — Elég, ha annyit mondok, hogy olyan csomag szerepel majd a parlament októberi ülésszakán, amely a nemzeti kisebbségek problémáival foglalkozik. A nemzeti kisebbségek jogát érvényesíteni ugyanis többe kerül, mint a többségét. Mert a nemzetiségi iskolák számára például viszonylag kis pélydányszámban kell tankönyveket kiadni. Ehhez pedig biztosítani kell a költség- vetésnek a fedezetet. Röviden: a kisebbségeknek pozitív diszkriminációt kell élvezniük. A csomag parlament elé terjesztését Vaszil Sepa vállalta. Kérdezem én; politikailag, taktikailag érett dolog-e olyan embert támadni, aki jelen pillanatban sokat tehet a kárpátaljai magyarságért? ► Ha akar... — Még egyszer hangsúlyozom, hogy ez rajtunk is múlik... Nagy István Attila Lobog az ősz Lobog az ősz, hideg szél perzseli a leveleket, ott, ahol lábnyomainkat dajkálta a nyár, vigyázó kezemmel homlokodról a gondot elsimítottam, álldogáltunk a csodálkozó tekintetek előtt, surrogó éjszakák nyugtalansága kisért, zizegve lehullottak a pödörödött aranyfillérek. Zajongva keringőznek a bánat károgó madarai, szárnyaikkal takarják ritka reggeleinket: úton van már a tél, sűrűsödik a felhő, zimankót lehelnek a fékra az északi szelek — siessünk, mielőtt végleg megkeseredik az álom, ablakodon már csak a jégvirág díszeleg, nézd az arcomat, keményedő barázdáimat, ne várjuk meg, amíg csipkét rajzol a zúzmara a világra, hunyd be szemedet, aludjunk! Milyen-------n vén szaki, aki háttal A áll a műhelynek, munka közben nem látja, csak hallja a 11—— zsongást. A zajokból szűri ki és tudja, hol mi történik. Ha kérdeznék, még azt is megmondaná, hogy milyen előtolással halad az esztergakés a féltengely hosszában. Ha kérdeznék? Régen nem kérdeznek már tőle semmit. Munkája van, munkát mindennap kap — elmondása szerint —, ez neki elég. Nagyon meglepődött tehát, hogy azon a napon, ebédidőben, mint puha pille, ha a testedre száll, súlytalanul és bizonytalanul vállát érintette egy kéz. , — Na, mi van, mit akarsz Jenő — szólt kezében tartva a lábast, a lábasban a kedvencét, a pörköltet nokedlivel. — Pali bátyám ebédeljen velünk. — Veletek? Minek? Mit akartok? — Szeretnénk megkérdezni, mi a véleménye a kollektíváról? — Jó. Jó gárda van itt egyben. Szakmunkások. Legalábbis önmagáról mindenki azt hiszi. — És ez nem igaz? — Nem én differenciálok. Az meg véképpen nem tartozik rám, hogy egyébként mit csináltok. Barátok vagytok-e, vagy ellenségek. — Azt mondják, hogy itt valamikor jó volt a kollektív szellem. — Milyen értelemben? Ha arra gondolsz, hogy a meló után is összejártunk. Hét közben bulimeccsek, hét végén sörözés. Értelmes vagy értelmetlen nagy beszélgetések, hát azok voltak fiam. Lazábban, könnyebben és valahogyan könnyelműbben is éltünk. Élveztük, éreztük annak az örömét, ami most sokaknak nem adatik meg... — Pali bácsi. Már meleg, sőt lassan már oda is ég az a pörkölt. Vegye le! Na, jöjjön! Üljön le közénk. — Tehetem. Miért ne tehetném? De miről beszéljek? Emlékszem egyszer berúgtunk. Istentelenül berúgtunk. Az egész társaság. Daloltunk rogyásig. Mi élveztük, de aki hallotta? Nem hiszem, hogy műélvezetben volt része. — Az egész műhely berúgott? — Az egész. — Ezt nevezem. Jó hecc lehetett. — Jó nagy balhé volt. Otthon. A nős embereknél. Engem nem vert meg az Isten, sem a feleségem. Egyiket-másikat igen. Akitől én a szakmát tanultam, vagy legalábbis jó részét, annak másnap dagadt volt a feje. Ez persze nem érdekes. Szóval azt kérdezitek, milyen ez a kollektíva? Jó. Addig jó, amíg van. — Amíg van? — Nézzetek körül. Három gép ott üresen áll. Már hiányzik a csarnokból néhány furóállvány, öt csúcseszterga, három villamostargonca... Tágul a tér, sok a levegő. Egyre messzebb kerültök egymástól, nincs meg az emberi sűrűség. Néhány éve ősszel még megjöttek a fecskék. — Tavasszal Pali bácsi. — Ősszel. Én azokra a fiúkra gondolok, akik itt munkát, munkahelyet kaptak. Tudom, olvastam valahol, valakitől, hogy a Kádár-korszakban a fiatalok a szüleik nyakán lógva a meghosszabbított gyermekkorukat élték. Nem fértek be a főiskolára, vagy az egyetemre, hát lógtak még egy-két évig. Na, de aki szakmát tanult. A butábbja. A szellemi salak, a maradék. Aki sem osztani, sem szorozni nem tudott, az átvergődött a szakmunkásképzőn, levizsgázott, az ide jött. Elfelejtettétek. Ti voltatok az őszi fecskék. — Ez egy kicsit erős volt Pali bácsi. — Mi? A salak, vagy a maradék? Ez az igazság. Itt kellett megtanulnotok mindent. Aki nem tanult semmit, az nincs itt. De nem ez a lényeg. Jött most valaki? Senki. Mert mi is megyünk lassan. Azt mondják karcsúso- dunk. Milyen lehet egy kollektíva, amelyik karcsúsodik? Milyen lehet ott a kollektív érzés, ahol sandán néznek egymásra az Soltész Albert; Párizs fényei
