Kelet-Magyarország, 1991. október (51. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-19 / 246. szám
Aktuális kérdések Közönség nélkül nem megy Nagy István Attila „Színház az egész világ” — idézhetnénk a nagy klasszikust, hiszen napjainkban nem feltétlenül szükséges színházba menni, ha jól akar szórakozni az ember. Sőt! A közéleti csatározásoktól függetlenül mégis érdemes a Móricz Zsigmond Színházra figyelni, mert minden évadban történik valami olyasmi, ami megosztja, felkavarja a színház iránt érdeklődőket. Egyáltalán nem mondható tehát, hogy csöndes unalomban csordogálna az élet. Persze, lehet, hogy ez természetes is, hiszen sok érzékeny lelkű művész dolgozik ott. Minden színház arculatát meghatározza az az ember, aki a művészeti kérdésekben irányító szerepet tölt be. A Móricz Zsigmond Színházban Schlanger András. Színészként nagy sike- 'ei voltak itt Nyíregyházán, mű- /észeti vezetőként azonban már más a helyzet. — Pesten születtem 1961-ben a Vízöntő jegyében. Sokáig nem örtént velem semmi különös. <ultúrát, irodalmat szerető családi légkörben nőttem fel. Foglalkoztam matematikával, sportolam. A Bihary együttesben áncoltam, Novák Ferenc mellett sokat tanultam. Tizenhat éves koromban rájöttem, hogy sohasem leszek igazán jó táncos. El- latároztam, hogy színházzal oglalkozom majd. így jutottam a 3ince Színházba, amelyet Keleti 'stván vezetett. A főiskolára kerültem, majd régzés után osztálytársaimmal 'Nyíregyházára szerződtünk. Négy csodálatos esztendőt töl- öttem itt, majd a Radnóti Szín- íáz következett két évig. Aztán íjra Nyíregyháza, mert Csíkos Sándorral együtt megbízást kaptunk a Móricz Zsigmond Színház vezetésére — mondja inmagáról Schlanger András. ► Művészeti vezetőként milyen színházat szeretnél Nyíregyházán? — Nehéz erre válaszolni. Ta- án jót. Úgy gondolom, hogy a színház állandóan alakul, váltokik. Tehetséges emberek szín- lázát szeretném. A tehetség >ersze ízléstől és műfajtól teljesen független. ► A művészi igényesség menynyire párosul a közönség befogadókészségével? — Bizonyos produkcióink sajnos nem találkoznak a közönség tetszésével. De egyetlen olyan előadást nem készítettünk elő, amelyről azt gondoltuk, hogy nem fogja a közönség szeretni. A közelmúltban végeztettünk egy felmérést. A vizsgálatok azt mutatták, hogy a múlt évben a felnőtt lakosság 84,6 százaléka egyáltalán nem volt színházban Nyíregyházán. Vagyis nagyon szűk réteg jár színházba. A tet- szési index alapján az általam rendezett Patika áll az utolsó helyen. Amikor hozzákezdtem, nyilvánvalóan arra gondoltam, hogy jól fogadja majd a közönség. >- Lehetetlen szóba nem hozni a Gyöngyélet körüli hangulatot. Több iskola elutasította a darab megtekintését. Mi a véleménye erről a színház művészeti vezetőjének? — Egy produkció kapcsán rengeteg személyes indulat is a felszínre kerül. Ami az iskolák elutasító magatartását illeti: ha megnézte az iskolából valaki, s aztán az ő ízlését az iskola vezetése átvette, az nem valami jó. Megkérdeztünk néhány diákot az előadás kezdete előtt. Vérig voltak sértve, hogy a Gyöngyélet hélyett a Liliomfit kapják. Nem mondom, bizonyára nem a mű „eszmeiségét” hiányolták, hanem hallottak az erotikus jelenetekről. Ültem a nézőtéren, figyeltem a diákokat. Nevettek, vihogtak. Aztán volt, aki azt mondta, hogy a gyerekek vihogással töltötték az időt, mások szerint pedig megérezték a darabban lévő humort. Hát ilyen ez... Hogy joga van-e egy iskolának lemondani az előadást? Persze. Az más kérdés, hogy vajon az iskolának joga van-e megfosztani a diákokat annak a darabnak az élményétől, amelynek a megtekintésétől hatalmi szóval eltiltja őket? Ezért örülök annak, hogy a Gyöngyélet néhány bérletszü- netes előadásban is megtekinthető lesz majd. >- Azt rebesgetik, hogy közted és a színház igazgatója között — legalábbis művészeti kérdésekben — nagyok az ellentétek. — Ilyen sarkalatosán ez nem igaz. Sokféle kérdésben különbözik a véleményünk, de én ezt nem tartom rossznak. Csikós Sándorral hasznos vitáink voltak a Gyöngyélet kapcsán is. Ő bizonyos pontokon finomítani szeretett volna az előadáson, én ezzel nem értettem egyet. Közösen arra az álláspontra jutottunk, hogy hagyjuk Gaál Erzsébetet (a rendezőt) a maga útján járni. >■ Tehát nem olyan ellentétekről van szó, amelyek az intézmény működését veszélyeztetnék? — Nem. > Vannak-e a színháznak olyan törekvései, hogy minden előadásnak megkeresse a maga közönségét? — Ebben nagyon nehéz okosnak lenni. Amikor tavaly az Esküvőt bemutattuk, azt tapasztaltuk, hogy a diákok nyitottak voltak az előadásra. Ezért Gaál idei rendezését csak diákbérletben játsszuk. A lemondások szerintem nem jelentik azt, hogy a diákok ezután lemondanak a színházról is. Az előadást elutasíthatják, bár ez a közönségréteg nem fogalmaz és ítél olyan kategorikusan, mint a felnőtteké. Ők valahogy érzik, hogy a színház sokarcú, sokféle. > Amikor Léner Péter itthagyta a színházat, több igen kedvelt színészt vitt magával. Elment Rékasi Károly, Orosz Helga, Mátrai Tamás, Keresztes Sándor, Varjú Olga és mások. Sikerült-e őket pótolni? — Ide szerződött llyés Róbert, akit én az ország egyik legtehetségesebb színészének tartok. Megyeri Zoltánt rövid idő alatt megkedvelte a közönség. Pregi-. tzer Fruzsina a már említett vizsgálat adatai szerint a legnépszerűbb nálunk. Ebben az évadban egy teljes főiskolai osztály dolgozik a színházban. Szeretnénk közülük minél többet megnyerni. Két szerepkörben van hiányosság: egy naiva, aki Júliát is eljátszhatná, meg egy hősszerelmes kellene. Ha a főiskolások közül többen itt maradnak, akkor ezzel a szerepkörrel se lesz gond. ► Hamarosan bemutatja a színház Kompolthy Zsigmond darabját, amely Krúdy Gyula müveinek felhasználásával készült. Az előadást te rendezed. Milyenek a kötődéseid Krúdy városához? — Az én családom apai ágon nyíregyházi, szabolcsi. Itt voltak lókupecek, híres verekedősök, nagyevők, nagyivók. A dédapám kifejezetten Krúdy-hős volt. Ami engem illet: kamaszkorom nagy élménye volt Krúdy. A katonasághoz egyetlen könyvet vittem, a Szindbádot. Nagyon nagy emlék volt Huszárik filmje is. A darabban minden szereplő Krúdy-hős, de azért önálló Kom- polthy-mű. Nem is egyezik azzal a képpel, ami közismert az íróról. Mi inkább a keserű, a kiábrándult írót mutatjuk meg. A mai Magyarország aktuális kérdései fogalmazódnak meg a darabban. >- A színház minden idei évadbeli bemutatója zenés játék volt. Ennyire szükséges a zenei kíséret? — Amint a „régi jó pártállam” kivonult a kultúra finanszírozásából, megváltozott a helyzet. Korábban nem a közönség valós igénye érvényesült, mert klasszikus klasszikust követett. Egy zenés darabot játszhatott a színház. Ma már jobban rá vagyunk utalva a közönségigény kielégítésére. Ez azonban nem jelentheti a színház művészi ambícióinak a feladását. A TARTALOMBÓL: • Pislákol, de ég a mécses • Sepatolók • Milyen ez a kollektíva? • Fókuszban a munkanélküliség • A király adománya SoCtész SUBert Montmartre x-% olt ész Sittért neve nem ismeretten a megye 1| X műértő közönsége eCőtt, Hiszen rendszeresen || Cz részt vesz kiállításokon, és Hosszú alkotói l| tevékenységet tudhat magáénak, 'Rajzait lapunk, is | rendszeresen közli. Művészete némileg kgpcsolódik,az |j alföldi iskola legismerteSS stílusjegyeihez. (Tób6 díjban f| is részesült, ójyáron ‘Európa néhány országát is felke- 1 reste, tanulmányúton volt. Slz itt szerzett élményekből || több rajzot is készített. Ezekből közlünk.néhányat. || MINDENNAPI DILEMMÁK lojté Gizella mH hozzávalók a következők: adott egy 93 ezer I négyzetkilométeres te- ület, háromezer település és tíz- nillió személy, adjunk még hozzá 22 milliárd dollár adósságot és egy tönkrement gazdaságot. Élesztőnek ajánlani tudnék néhány zseniális, óriásra fújható „szagértői’’ véleményt. Aztán hagyjuk a dolgot egy kicsit kelni. S majd meglátjuk, mi lesz belőle. Az egész attól függ, kinek menynyi „sütnivalója" van. Gondolom, országunk jelenlegi helyzetét nem kell különösen ecsetelni senki előtt. A lényeg egyébként nagyon egyszerű: benne vagyunk nyakig. Hogy kimásszunk ebből az állapotból, mindenki töri a fejét: mégis, mit kellene tenni. Én híve vagyok minden újnak, nem mintha az én elképzelésemen múlna valami, de szerintem nincs rosszabb az üres járatú egyhelyben topor- gásnál. Az azért idekívánkozik, hogy jó tanácsoknak, sokat ígérő recepteknek, programoknak igazán nem vagyunk híján. A világ egyik legnagyobb befektetési bankjának az elnöke az egyik interjújában meg is jegyezte, hogy Magyarországot szinte megszállták a nyugati tanácsadók, akik ráadásul, szerinte, még rosz- szak is. Ezért ugyanis nehéz döntést hozni, és sok most elkezdett program csődbe fog menni. Itt van például a privatizáció kérdése, ami nem jeleni mást, mint államiból privát, magántulajdont csinálni. S hogy megy ez nálunk? A neves közgazdász professzor nemrég Nyíregyházán két utat különböztetett meg. Aki közelebb van a tűzhöz (mert olyan pozícióban dolgozik, vagy jó kapcsolatai vannak) szépen „lopikálja" az állami tulajdont. Divatosan „hatalomátmentésnek’’ szokták ezt ma nevezni, pedig itt kizárólag ,,egzisztencia átmentéséről” van szó. Sokan egyszerűen a megélhetésüket akarják biztosítottnak látni, és eszük ágában sincs már foglalkozni a hatalom státusával. Az első privatizációs verziót az egyszerűség kedvéért talán úgy is nevezhetnénk: „aki bírja, marja". A másik út — amit számos politikus is képvisel — lenne a tisztességé, a rátermettségé. Ahhoz kerüljön a tulajdon, aki tud azzal bánni, hasznot, nyereséget hoz az országnak. Hát ez az a folyamat, ami meglehetősen nehézkesen és lassan halad. Az állami tulajdon a nemzeti vagyonnak 86 százaléka, s ezt olyan sikeresen védjük, hogy az idézett professzor szerint, ha így haladunk, 2000-re se lesz gazdasági rendszerváltás. Ugyanis egy elfogadható piacgazdaságban ennek 20—30 százalék körül kellene mozogni. S egyáltalán nem kapkodnak a veszteséges nagy vállalataink után. A kárpótlásról is korábban azt hittük, hogy 1—2 millió embert kedvezőbb helyzetbe tudnak majd hozni, lesz egy erős középosztály, miközben úgy tűnik, körülbelül csak 30—40 ezren élnek ezzel a lehetőséggel. A pillanatnyilag még munkával rendelkezők helyzete sem megnyugtató. Hiszen az állami vállalatok, cégek magántulajdonba adását legtöbb helyen létszám- leépítés követi. Felvetődik a kérdés: ebben az esetben kell-e a dolgozóknak egyetértési, vétójogot adni? — Nem szabadi — hallhatták sokan Nyíregyházán a közgazdász kategorikus, elutasító válaszát. Véleményt mondhat a dolgozó, de döntési joga nem lehet. Beszélhet ugyan a kedves dolgozó, sőt az egyszerű állampolgárt — a céget illetően — minden információval el kell látni. S ezt majd törvénybe is iktatják, viszont lényegi beleszólása a dolgokba az egyénnek nem lehet. S hogy miért nem? Mert jó néhány külföldi és magyar szakember — többek között — úgy tartja, hogy a dolgozók nagy része az átlagtól rosszabbul dolgozik, s nem kívánatos, hogy ők határozzák meg az irányvonalat. baj talán az lehet, hogy /I mi változatlanul keleti módon akarunk dolgozni, de nyugati módon szeretnénk élni... Csak arról sem lenne szabad megfeledkezni, hogy vannak nagyon sokan ezen a tájon az emberi nem azon tagjaiból is, akik hittek a munka tisztességében és becsületében. Nekik viszont a legtöbb az alábecsültségből jut. ‘K'M.galéria HARASZTOSI PÁL FELVÉTELE
