Kelet-Magyarország, 1991. október (51. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-16 / 243. szám
/ HÁTTÉR 1991. október 16. Érdekvédelem a papírgyárban ' ÚJ STRATÉGIÁK A KULTÚRÁBAN Sárdi Sándor igazgató válasza cikkünkre A Kelet-Magyarország 1991. október 2-i számában „Ki mer itt szólni?'’ címmel cikk jelent meg Bartha Andrea újságírónőtől. Az említett cikk több megállapítása szerintem nem tényszerű, a DUNAPACK Rt. nyíregyházi gyárának hírnevét rontja. Ezért kérem, szíveskedjék lehetővé tenni, hogy a következőkben részletezett tények az újság hasábjain megjelenjenek: Beszélgetés Fekete György államtitkárral A DUNAPACK Rt. nyíregyházi papírgyárában nem ,,egy- re-másra eresztették szélnek az embereket”, hanem a vonatkozó törvények és rendeletek, továbbá a kollektív szerződés előírásainak teljes betartásával. A gyár vezetése 1991. május 30-án bejelentette a szakszervezetnek a létszám- leépítés szükségességét, majd június 6-án megállapodott a gyári szakszervezeti bizottsággal a létszámleépítés részletkérdéseiben. A létrehozott érdekegyeztető bizottság folyamatosan figyelemmel kísérte a megállapodás végrehajtását. Az újságcikkben említett 120 fővel szemben a létszámleépítés 100 fő alatt várható... A kollektív szerződés 4,5 hónaptól 15 hónapig terjedő átlagkeresetben szabályozza a vég- kielégítés mértékét. Ez Nyíregyházán közel 8 hónapos átlagkeresetet jelentett... Téves a részvényesek és a szakmai szakszervezet közötti megállapodás emlegetése, mivel a részvényesek és a szakszervezet között semmiféle jogi kapcsolat nincs. A dolgozói participációt a felügyelő bizottságban három (gyáranként 1—1 fő) dolgozók által választott bizottsági tag biztosítja. A két főrészvényes között létezik egy szociálpolitikai csomagterv, de ez egyéb piaci, gazdasági elemeket is tartalmaz. A részvényesek a létszámra vonatkozóan előírásokat nem adtak és nem adnak, ez a gazdasági vezetés feladata. Meggyőződésem, hogy a piac milyen mértékű visszaesése esetén állami vállalatként is ezeket a lépéseket meg kell tenni a versenyképesség megtartása érdekében. Ez hosszútávú munkavállalói érdek is. ,,A gyár vezetősége nem érdekelt a bérek növelésében” megállapításának cáfolatául: a létszámleépítések végrehajtását követően az év elején előirányzott (előző évi inflációt meghaladó) 32%-os bérszínvonal-növekedéssel szemben október 1-jén 37%-os átlagos bérszínvonal-növelést terjesztett elő a gazdasági vezetés a szakszervezet számára. Tény, hogy az alacsony termelési szint miatt a teljesítményhez kötött keresetelemek révén szeptember végéig a keresetek nem időarányosan növekedtek, de ez az év végéig megvalósítható. A nemrég végrehajtott létszámleépítés következményeként a műszakszám csökkentésére is sor került. Több ok miatt ezt az előre előirányzott időponthoz képest 2 héttel hamarabb kellett végrehajtani. Az átcsoportosítások kapcsán két fő szakszervezeti bizalmi helyzetével merült fel probléma, mely a gyorsaság miatt a végrehajtásig nem volt orvosolható. ígéretünkhöz híven néhány napon belül teljes megelégedésre megoldottuk. Hogy ki mer itt szólni, s ki nem? Nehéz a kérdés! Nagyon sajnálatos az, ha még ma is így éreznek az emberek. Azt, hogy a szakszervezeti titkár mibe őszült bele és, hogy a gazdasági vezetés „üti-vágja”, csak rossz tréfaként tudom minősíteni. Mindenesetre nagy szerepe volt abban, hogy egy olyan kollektív szerződésünk van, amely országosan is példamutató és a dolgozók, s a vezetés számára is biztonságot nyújt. Végezetül meggyőződéssel állíthatom, hogy a nyíregyházi papírgyárban nincs, nem lehet sztrájkhangulat, hiszen ma nincs olyan kérdés, melyre ne látnánk kompromisszumos megoldási lehetőséget. A cikk végén jelzett, további létszámleépítést elkerülő munkaidőalap-csökkentő megoldást a gazdasági vezetés nemhogy el tudja fogadni, hanem június 6-án ehhez hasonló javaslatot tett, bár ma ez piaci oldalról szerencsére nem aktuális. Budapest (MTI) — Több mint egy éve annak, hogy Fekete György érdemes művész, Mun- kácsy-díjas belsőépítész a Művelődési és Közoktatási Minisztérium helyettes államtitkára lett. Munkaköréhez tartozik az oktatáson kívül az egész kulturális terület, így a közművelődés, a könyvkiadás és -terjesztés, a film-, a színház-, a zene-, a képző-, az ipar- és a fotóművészet, a múzeumok, a könyvtárak, a levéltárak, vagyis intézmények, tevékenységek, értékek. Hivatalba lépésekor egyik nyilatkozatában munkája céljaként a kultúra valóságos nemzeti stratégiai ágazattá változtatását jelölte meg. — Ez az idő a mi munkánkban különösebb eredmények felmutatásához kevés. Nekünk az alapok lerakását kell elvégeznünk. Biztosan tudjuk, hogy csodálatos, nagy életműveket nem fogunk létrehozni. — Az élet óriási tempót diktál. Az, hogy valami változott, más lett, a nyilvánosság előtt leváltási és kinevezési botrányokban , jelenik” meg... — Sajnos, arra figyelnek. A mi lényegi munkánk kevésbé látványos. Régebben a minisztériumban átlagban négy-öt törvény előkészítése folyt, ma negyven, vagyis annak tízszerese. Ebből a negyvenből nyolc-tíz olyan, amelynek ágazati felelősei is mi vagyunk, mint a közoktatási, a felsőoktatási, az akadémiai, vagy a Művészeti Alap átalakításáról szóló törvénynek —, hogy csak párat említsek közülük. A többire is ugyanilyen súllyal oda kell figyelnünk, mert ha más tárcákkal közösen is, de értük is felelünk. Ha nincs pénz alapítvány, amiről tudjuk, hogy nem a legtökéletesebb megoldás, de talán arra biztosíték, hogy egyrészt kialakuljon egy konszenzuson alapuló szakmai önkormányzat, másrészt létrejöhessen, megszülethessen az a minimális mennyiségű magyar film, amelyik nélkül feláldozódna a magyar filmművészet. Másodikként megkíséreljük átalakítani a Művészeti Alapot egy nagy alkotóművészeti alapítvánnyá. Itt megint tudjuk, hogy nem az általunk létrehozott lesz a végleges állapot, de meg kell mentenünk mindazt, ami az elmúlt évtizedekben az alap működésében pozitívum volt. Harmadikként létre kívánjuk hozni a könyvszakmái alapítványt, a könyvkiadás és -terjesztés új kereteit. A minisztérium dolga itt is a kuratóriumok semlegességének biztosítása. — Könnyű ehhez a munkához partnereket találni? — Igenis meg nem is. Mindig hittem abban, hogy saját feladataimat nekem magamnak kell megkeresni. A sajtó joggal várja az elosztás társadalmasítását. De már alig lehet kuratóriumi tagot találni. Mert mindazt a szennyet, mocskot, amit tavaly még mondjuk egy könyvpályázat elosztásánál az államra elmondhattak, azt az idén már nem tehetik, mert a kuratóriumok plurálisak. Sajnos, a legplurálisabb elveket hirdetők a legradikálisabbak, ha javaslatuk nem jön be — lásd színházi tanácsadó-testület —, és bedobják a törölközőt. Mert ha ez a színházi tanácsadó-testület kimondta volna 16—12 arányban saját feloszlatását, akkor ez a magyar demor- kácia diadala még akkor is, ha veszítünk. D ehát nem ez történt. Én hajlandó vagyok mindig veszíteni, ha az ügy azzal nyer. Csak adják meg a tévedés jogát nekem is. Nem lezárt ügy Terdik János írja Nyíregyházáról Sárdi Sándor igazgató (A szerző megjegyzése: köszönöm Sárdi úr észrevételeit, bár úgy érzem, több vonatkozásban is csak az én cikkemet támasztotta alá. Azokról a gondolatokról, melyeket kifogásol, nem az én feladatom eldönteni, hogy mennyire helytállóak: majd a papírgyár dolgozói eldöntik ezt.) Nyíregyhaza (KM) — A Kelet-Magyarország 1991. szeptember 20-i számában „Aki fizet, az viheti” címmet cikk jelent meg a HAFE nyíregyházi leányvállalata felszámolásával kapcsolatban, melyben a jelenleg még mindig folyamatban lévő munkaügyi vitámmal kapcsolatban személyemre vonatkozó dolgok tényként lettek megállapítva megkérdezésem nélkül. Ezzel kapcsolatban az alábbi pontosítást kérném közölni: A HAFE vezérigazgatójának felmentésével szemben a Nyíregyházi Munkaügyi Bíróságnál jogi képviselőm közreműködésével keresettel éltem. A lefolytatott bírósági tárgyalás után a HAFE vezetése és jogi képviselője egyezséget ajánlott, melyet 1991. május 29-én elfogadtam. Ez megváltoztatta a korábbi döntést, számomra elfogadható feltételeket jelentett. Az AFI (Állami Fejlesztési Intézet) mint felszámoló az egyezséget nem hagyta jóvá. A felszámolóval folytatott egyeztető tárgyalás után, belátva, hogy a felszámolás ideje alatt az igazgatói munkakör megszűnt, az általuk ajánlott „egyezséget” elfogadtam, 1991. szeptemberi keltezéssel jogi képviselőmmel aláírtuk, a Munkaügyi Bíróságra eljuttattuk. Az ügy végleges lezárására bírósági tárgyalás van kitűzve, szemben cikkükben Ormádni Sándor felszámoló úr állításával, rnely szerint. az ügy lezárult, az eredeti vezérigazgatói döntés jóváhagyásával. Az „egyezség” megváltoztatja a vezérigazgatói döntést lényegesen, számomra elfogadhatóan, de valóban nem helyez vissza eredeti munkakörömbe, miután a felszámolási eljárás során az megszűnt. Tisztelettel: Terdik János Ormándi Sándor felszámolóbiztos, az ÁFI munkatársa a következőkkel egészíti ki a cikket: A HAFE nyíregyházi leány- vállalat korábbi igazgatója, Csurka Miklós a felszámoló helyi megbízottja, aki a felszámolás irányítása és útmutatása szerint köteles eljárni. A felszámolandó vagyon felett kizárólag a felszámolónak van rendelkezési joga és a munkáltatói jogokat is az ÁFI gyakorolja. Csurka úr jóhiszeműen ugyan, de túllépte a helyi megbízott hatáskörét és ezért „szigorú megrovás" fegyelmi büntetést kapott. Terdik János, aki a leányvállalat korábbi igazgatója volt, a munkaügyi bíróságnál keresett jogorvoslatot. Terdik úr és a felszámoló közös megegyezésre jutottak a munkaviszony megszüntetésében szeptember 30-ával, amiben írásban is megállapodtak. Terdik úr belátta, a kialakult helyzetben értelmetlen lenne munkaviszonya helyreállítása, a felszámoló pedig nem kívánta védelmébe venni az eredeti felmondási okot. A közös megegyezést a munkaügyi bíróság jóvá fogja hagyni. Szövetkezet a sarkon A 22-es csapdája Ófehértón? Ófehértó (KM—G.B.) — Bajban van az Ófehértói Vegyesipari Kisszövetkezet. A másfél esztendeje tartó fokozatos piac- vesztés — amelyről annyit hallani ebben a régióban — következtében már eddig is mintegy hatvan dolgozóval kellett csökkenteni a hajdan 160 fős létszámot, de most újabb huszonnégy embernek kénytelenek a munkakönyvét a kezébe adni. — Tulajdonképpen mindhárom részlegükkel gond van — mondta el Ragány Károly elnök —, de a vasipar zuhant a legnagyobbat. Amíg volt a környéken beruházás, e konstrukció, amíg kellett az az ötszáz Totya kazán, amit-évente gyártottak, addig nem volt baj. A kilencszáz négyzetméteres szerelőcsarnok és a munkaerő ki volt használva. Most azonban nincs igény a végülis nem túlzottan kvalifikált dolgozók által végzett munkára, s az itt gyártható termékekre. Ezért vált szükségessé, hogy négy, karbantartásra visszatartott dolgozón kívül a többi 24-nek, egy évre szüneteltetve a szövetkezeti tagságát, munkanélkülisegélyre kell menni. Nem biztató a kép a másik két részlegnél sem. Az építőipariaknak novemberig van munkájuk. A faipari tevékenység viszont máris érzi az almapiac begyűrűzését, mivel az évi 200 ezer darabos ládagyártó kapacitását nem kötötték le a termelők-forgalmazók a SU-piac bizonytalansága miatt. Eddig hatvanezerre volt igény és csak a saját szakállára gyártott le a szövetkezet mintegy 120 ezret. A raklapgyártást kénytelenek voltak beszüntetni — panaszolta az elnök—mert vásárolt, egyre dráguló fából nem volt gazdaságos. Belsőtéri ajtókból a tavalyi ötezerrel szemben csak kilencszázra van igény, pedig már ráálltak az egyedi megrendelések teljesítésére is. — Ez a 22-es csapdája — mondja Ragány Károly —, ha nem gyártunk, nem is lehet jövedelmünk, ha gyártunk, nem biztos, hogy megkapjuk az ellenértékét. A jelenleginél magasabb feldolgozottságú termékre volna inkább igény, amit viszont nem vagyunk képesek a képzettségi színvonal miatt sem teljesíteni. Húsznál több levelet küldtünk nyugati cégeknek, gazdasági kamaráknak, amiben együttműködésünket, azaz magunkat ajánlottuk föl. Pozitív válasz sehonnan sem jött. A vasipari részlegünk egy komplett, területileg is elkülönült, vasútközeli telepen áll. Az lehetne a megoldás, ha valamilyen vegyes vállalkozásba sikerülne bevinni. A külföldinek viszont az itt rendelkezésre álló infrastrukturális feltételekkel — úgy tűnik — nem vagyunk elég jók. Az elnök fáradhatatlanul írja leveleit, járja az országot megrendelés, piac után. Még reménykedik: innen is fel lehet állni. De hogyan élik meg ezt a szövetkezeti dolgozók? Az emberek, akik talán nem is nagyon értik a dolgokat, vagy csak egyszerűen optimisták, felemásan gonkolkodnak — vélekedik fiatal vezetőjük — valószínűleg az alacsony bérek miatt. Közülükjó néhányan jobb fizetésért rövid időn belül el tud helyezkedni valamelyik maszeknál. A többi, munkanélküli segélyként is annyit, vagy közel annyit kap, mint ha itt dolgozna, s reméli, egy év múlva majd lesz valami. Vállal dohányt, gyümölcsöst a tsz-től, s kiegészíti a jövedelmét. Legalábbis gondolják az emberek, hogy ez megoldás lehet. Csak meg is vegye majd tőlük valaki. — A kultúra fontosságát — legalábbis szavakban—soha nem vitatták. Ön mindig a kulturális stratégiáról beszél... — Amikor kulturális stratégiáról beszélek, tulajdonképpen mindig pénzügyi támogatásról van szó. Kultúremberi minőségemben is úgy érzem, tartalmi munkában kevés tennivalója kell, hogy legyen a tárcának, mert a tevékenységhez ott vannak a megfelelő személyiségek. A magyar művészet a legzordabb évtizedekben is képes volt minőséget produkálni. Mindezideig az államigazgatás paternalizmu- sából és a pártirányításból eredően a kultúra finanszírozása egyetlen csatornán történt. Most mi azt mondjuk, hogy a művészi innovációnak semlegesnek kell lennie, függetlennek irányzatoktól, csoportoktól, kortól, vallástól és külső kötöttségtől. A minisztérium nem érzi magát olyan okosnak, hogy megmondja, milyen kiállítás legyen, de létre kell hoznia olyan bíráló testületeket, amelyek szakmai szempontból ítélkeznek és megbízásuk folytán elvégzik az államigazgatás helyett az értékeken alapuló orientációt: A mecenatúra a költségvetés forrásain kívül más forrásokra is támaszkodik, s ezeket már most társadalmi képviseletekből összeállított kuratóriumok osztják el. Az állami mecenatúra, mivel a magyar állam nem termeli meg azt a pénzt, ami a működéshez szükséges, nehéz helyzetben van. Az idei nemzeti jövedelem néhány százalékkal kevesebb, mint a tavalyi. Ez meg fogja határozni a jövő évi költségvetési kondíciókat. Kevesebb lesz a pénz. Tehát, amikor a legnagyobb a kezdeményezés és innovációs hajlam a kultúra területén, akkor találkozik a legrosz- szabb költségvetési helyzettel. Szakmai önkormányzatok — A művészet támogatásának új stratégiáját említette. Lenne már rá példa is? — Igen. Azt is mondtam, hogy nem vagyunk abban a helyzetben, hogy általunk igazán jó végleges megoldások szülessenek, de vállalnunk kell. Létrejött a mozgókép Minisztériumi „belsőépítészet” — Ön alkotóművész. A hivatali munka minden erejét, idejét leköti. Nem hiányzik a tervezés? — Azért szeretem ezt a munkát, ami mostafeladatom, mert ez vérbeli tervezői munka. Nekem a hivatali asztalom olyan, mint a tervezői, ahol kereteket tervezek, amely keretekben a benne folyó életnek nagyon pontos határa és szuverenitása van. Amikor én, mint belsőépítész, templomot terveztem, akkor tudomásul vettem annak az egyháznak a liturgiáját és szabályait. Ha múzeumot tervezek, akkor ugyanúgy teszek. Most sincs másként. 1946 óta magántervező vagyok. Volt is abból elég bajom, hogy kiléptem az állami szolgálatból. Ebben a huszonhat évben minden információt nekem, magamnak kellett megszereznem, magamnak kellett megvennem a könyveket, a folyóiratokat, jönni, menni, utazni. Most ebben a helyzetben tömegével kapom a szakmai információkat. Tehát, amilyen mértékben a munkám rettenetes tehertétel, olyan mértékig jó is, mert tudom, hogy mi van a könyvkiadásban, melyik színházban mi készül, és el is megyek a bemutatóra. Nem tudom, hogy meddig tarthat ez a felfokozott állapot. Valószínűleg nem sokáig. Ha az ember megcsinálta a vázlattervet, ha elkészítette a programtervét egy kulturális koncepciónak, akkor majd jönnek azok, akiknek már a kivitelezés a feladatuk. Én ahhoz a generációhoz tartozom, amelyiknek kötelessége a történelmi adósságok ledolgozása. Mivel megfosztottak bennünket attól, hogy ebbe beletanuljunk, természetesen nem vagyunk olyan „profik”, mint a kommunisták. De szemünk előtt nő fel egy generáció, amelyik tanulhat tévedéseinkből, s kijavíthatja hibáinkat. Hamarosan robbanásszerűen be kell következnie annak a felismerésnek is, hogy a kérdések óriási többsége nem ideológiai, nem a hatalom, nem pártkérdés, hanem a közös megmaradás, a közös lét kérdése. S akkor talán már az értelmiség is irányt tud váltani. Nemcsak opponál, de lesz ereje a konstruktív tevékenységhez.
