Kelet-Magyarország, 1991. október (51. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-12 / 240. szám

1991. október 12. Ä ‘Kdet-'Magyarország hétvégi meíUffcte j 11 Se tündér, se vár... Bartha Andrea ■ Újkenéz (KM) — Ha állna még, ép­pen százéves len­ne az újkenézi Pe­tőfi utca 35. szám alatt az a ház, me­lyet a Szabolcs-Szatmár megye műemlékei című könyv a népi építészet remekeként emleget. A tornácos, kontyos kis ház helyén azonban jó tíz éve sátortetős, nagyobb épület áll, ahová egy­szerűen nem lehet nem beko­pogtatni, ha már az embernek névrokona, Bartha László lakik benne. Laci bácsi és Ilona néni nem a múltnak élő emberek. Igaz, hol voltak ők még akkor, amikor az ófalut, Cserepeskenézt az 1888- as nagy tiszai árvíz lemosta a föld színéről, s szüleiknek, nagy- szüleiknek új lakóhely után kel­lett nézniük! Legfeljebb hallo­másból tudnak a patics falú régi házakról, melyek környékén — a fáma szerint — igen jó minőségű agyag volt fellelhető, s az abból korongolt edények adták a falu­nak a „cserepes” előnevet. Azt ellenben mindketten bizonyíthat­ják, hogy az elődök, akik létre­hozták Újkenézt, milyen kitűnően tudtak építkezni: amikor Laci bácsi hozzáfogott a régi, kétszo­bás kis épület lebontásához, bi­zony alig győzte a vályogfalakat széjjelverni! A környékbeli ácsok csodájára jártak annak a geren­dának, melyet egyben emeltek ki a tető alól,, s a maga tizenhét méterével tanúbizonyságot tett prról, hogy csakis a tiszai tutajo- sok — ahogy Laci bácsi mondja, a „lábók” — úsztathatták le a fo­lyón; nincs ugyanis olyan sze­kér, amelyre ezt a tekintélyes méretű szálfát fel lehetett volna tenni! Na, azért az öreg hellyel-köz- zel a mai mesterekkel is megelé­gedett. Hívő katolikus családból származik, s bizony nagy volt az öröme, amikor a házával csak­nem szemközti telken két éve megtették az első kapavágást egy kis templom felépítéséhez — el is vállalta a gondnoki meg­bízatást. Pontos leltárt tud mon­dani minden kis szögről, beton- gerendáról, hisz gyakorlatilag neki köszönhető, hogy egy év múlva már állt a templom. „Ez volt aztán a munka, a hívőktől kapott pénz meg sem meleged­hetett a kezeim között, mert ha összegyűlt néhány tízezer forint, már mentem is megvenni belőle a szükséges újabb építőanya­got!” így aztán a református mel­lé katolikus temploma is lett a községnek, ahová a római katoli­kus hívőkön kívül a görögök is bejárnak, s mint állítják, egész más az Isten házában misét hall­gatni, mint holmi magánháznál kialakított gyülekezeti teremben. Volt — s persze maradt is még néhány — fájó pontja azért a kenézieknek. Háztól temették eddig a halottakat, ami kánikulá­ban nem nevezhető éppen kelle­mes dolognak, főleg, ha a rétes­tésztaként elnyúló falu túlvégéről kellett a gyászoló menetnek a temetőbe kísérni a megboldogul­tat. Szóba került ugyan, hogy a társközséggel, Mezőladánnyal közösen építsenek egy ravatalo­zót, de ebbe végül a kenézíek nem mentek bele, hisz úgy érez­ték, a község már így is épp eléggé háttérbe szorult Ladány- hoz képest. Amikor tavaly de­cember végén egybehangzóan kimondták a „válást”, kaptak Mezőladánytól egymillió forint „végkielégítést”, amit aztán egy saját ravatalozó építésére fordí­tottak. Dicsérik is érte a helybé­liek a polgármestert, Kovács Lajost, aki az általános iskola igazgatóhelyettese és testneve­lőtanára. — Jól jártunk a különválással, sosem lett volna Robotron írógé­pünk, ha a ladányi tanács nem adja nekünk — mutat körbe a magánházból kialakított, kívül szegényes, belül tartalmas pol­gármesteri irodán. Mi tudunk is rajta gépelni, sőt, a nemrég vá­sárolt számítógépünk sem poro­sodik a sarokban, hamar megta­nulták a kollégák használni! Na és mit szól a fénymásológépünk­höz? Épp a mai postával küld­tünk el egy pályázatöt négytan­termes iskola építésére; hát azt bizony huszonöt példáriybart kel­lett volna legépelgetni ‘ — így meg csak lehúzzuk a fénymáso­lón, és máris mehetnek a borí­tékba! Kovács Lajosból azért a pol­gármesterség mellett ki-kibújik a pedagógus is. Nem is lehetne ez másképp, hisz félállásban tesz eleget mindkét kötelezettségé­nek: két tornaóra között átugrik a „hivatalba”, postát felbontani, ügyes-bajos dolgokat intézni. Néhány mondat után már az is­kola gondjait taglalja: — Négy tantermünk van, meg egy különálló napköziépületünk, amit a református egyház vissza szeretne kapni — nem tudjuk, milyen célra. Eddig is délelőtt- délután folyt a tanítás, a szívem szakadt meg az elsősökért, ami­kor este hat tájban, a sötét utcán bandukoltak hazafelé — s mi lesz, ha elveszítjük a napközit? így aztán beadtuk a pályázatot egy új iskolára, éppen csak tan­termeket, elfogadható mellékhe­lyiségeket szeretnénk, még tor­natermet sem kalkuláltunk bele, hisz épp elég a 25 millió forintos költség. Pedig a vasúton túli sportpályára hordom a gyereke­ket, a szünetjük óra előtt és után Tereprendezés a testnevelő polgármesterrel A SZERZŐ FELVÉTELE is tönkre van téve — ha pedig esik az eső, nem marad más hátra, az osztálytermekben kell a testnevelésórát megtartani! Az iskolán kívül a polgármes­teri hivatal pályázatot adott be útfejlesztésre is. Újkenézt keve­sen ismerik, a falu ugyanis bel­jebb esik a főúttól — még egy^ tisztességes útba igazig " tó tábla sincs, ami, alapján az idegen a/ megfelelő bekö- tőúton térhetne le —, ahonnan nem látszik a voltaképpeni kiterjedése. Nem takarékos­kodtak az ősök a hellyel, ennek eredményeképp a vasúton inneni, ré gebbi település végte len hosszú, párhuzamos ut­cákból áll: egyik ház a Petőfi ut­cára fordítja ablakait, de a vele párhuzamos utcáig nyúlik le a • kertje, és fordítva. Ennek kös­zönhető, hogy az úttest csak a főutcán van kikövezve, de ott is csak egy rövid szakaszon. A vasúton túli, újabb részen meg földutak mellé építik a házakat — már aki építi, hisz az 1073 lelkes települést zömmel idősek lakják, a fiatalok munkalehető­ség hiányában máshol teleped­nek le. Már ötven körüli a faluban azoknak a száma, akik kénytele­nek a munkanélküli-segélyből megélni. Legtöbben a tornyos- pálcái téeszben dolgoztak, de a téesz a tönk szélén áll: a tavasz- szal részesművelésbe adott ré­paföldért már csak terménnyel tudtak fizetni, ami tudvalévő jó ha van, de a pénzt azért nem he­lyettesíti. Akik eljárnak Kenézről a kisvárdai Izzóba, a naményi ruhagyárba, vagy a vasúthoz, azoknak is létminimum alatti a fi­zetésük: a polgármesteri hivatal épp most készített egy felmérést a nevelési segélyek kapcsán, s kiderült, a 154 iskolás és 50 óvo­dás szülei között nincs két olyan házaspár, ahol az átlagjövede­lem meghaladná az előírt össze­get! Bezzeg nem fáj a feje a fizetés miatt a huncut szemű juhásznak, Szűcs Lászlónak, aki egymaga lakik a régi Cserepeskenéz he­lyén található tanyán. Ha az em­ber a műútról Újkenézzel ellenté­tes irányba, a Tisza felé fordul le, hamarosan egy régi magtárhoz ér, melynek környékén laktak valamikor az ófalusiak. Épület­nek ^persze már nyoma sincs, a Tisza annak idején kiváló munkát végzett — bár írá­sos okiratok sze­rint a század ele­jén még látszott egy nagyobb épület alapja, amit a helybeliek Tündérvárnak ke­reszteltek el —, de a buckák, orgonasö­vények tanúsítják, hogy itt valamikor kertek lehettek. Most csak a magtár áll, no és a tanya — meg a köze­lükben található a „tettes”, a Ti­sza, illetve már csak a holtága, ami a folyószabályozás után itt­maradt belőle. A holtág, vagy idevalósiak szavával élve a morotva a téesz tulajdona volt, halastóként üze­meltette a múlt évig. Addig volt igazán gyöngyélete a juhásznak, hisz helybe jött neki a társaság: szinte nem múlt el nyáron olyan nap, hogy egy-egy horgász be ne tévedt volna hozzá vízért, esőben fedélért, száraz ruháért. Azóta viszont inkább csak a gaz­da jön, aki naponta hozza neki az ennivalót, s időnként, ha a ju­hász bekívánkozik Apátiba, kint marad helyette egy-egy éjszaká­ra. Kilenc éve él így Szűcs Lász­ló, ő tökéletesen elégedett az ötezer forintjával, hisz mire is költené, mikor megvan kosztja, kvártélya, a munkáját szereti, s mióta a villanyt bevezették a ta­nyára, még tévét is nézhet esténként? Bár nem ő a tulajdo­nos, mégis — mivel minden bok­rát, fűszálát ismeri — ő az igazi királya ennek a cseréptöredé­kekkel, régi pénzérmékkel teli, múltról mesélő földnek, ahol ugyan se vár, se tündér, de „a levegő olyan tiszta, hogy sajná­lok esténként a spórba begyújta­ni...” Balogh József egboldogult Vince Jóska M bácsi jó keresztapának bizonyult. Még a régi időkben megkérdezték tőle, miért nem megy ki a falu végén lévő kis utcába dobolni? Nem megyek én oda azért a hat rongyosért — felelte. Azóta keresztelhetik ezt az utcát ahogy akarják — most például Kossuth utca —, mindenki Hatrongyos­nak hívja. Igaz nem a falu vége már és nem hatan, hanem 99-en lakják. És mi­közben itt megtizenötszöröződött a lét­szám, a faluban, Lövőpetriben jó két­százzal csökkent. Hatszázharmincán élnek, pedig voltak már nyolcszáznál többén is. Ez csak egy az ellentmondások kö­zül, ami ma Lövőpetrit jellemzi. Mert míg ketten a Kossuthról a Petőfire köl­töztek, onnan annyian távoztak el, hogy százméterenként két-három üres portát találunk. Nem kell az idegennek sem ta­lálgatni, melyik a gazdátlan, egyik udvar virágoktól pompázik, a másikat felverte a gaz. Mennyiért lehetne itt egy portát ven­ni? — kérdezem Molnár Gusztáv tiszte­letdíjas polgármestert. — Ha szépen tud énekelni, egy jó magyar nótáért. De nincs már itt ára semminek. Volt egy három és fél má­zsás hízóm. Ingyen adtam egy cigány­nak Nyíregyházán a Vajda-bokorban, még a pénzt nem kaptam meg. Van egy pár juhom, május 13-án eladtam a gyap­jút, még egy fillért sem kaptam, sőt azt sem tudom mennyit várhatok. Egy má­sik hízót eladtam a vásárosnaményi fel­vásárlónak, azóta sem láttam... Hát így gazdálkodunk mi, egyik a másik szám­lájára. Talán ezek után nem hihetetlen: tíz- tizenkét ember igényelt vissza földet, jó ha összesen egy-kétszáz hold kerül ismét magántulajdonba. Pedig kimon­dottan mezőgazdasági jellegű a község, csak épp senki nem tudja mit kell tér­FELTÁMADUNK? melni, mit hol kell eladni. Csoda? Hogy tehet egy államtitkár olyan kijelentést a Falutévében, hogy búzával kell fűteni, mert olcsóbb mint a szén... — Én mégis visszakérem — mondja Molnár Miklós bácsi. Nyitott kapun át hívatlanul lépünk udvarába, mert ott áll befogva, indulásra készen kétlovas sze­kere. A szénaboglya mellett eke, taliga, borona, ekekapa. — Ha lehet gazdálkodni, én nem fé­lek. Gazdálkodnék én ezer holdon is, ha volna hozzá lehetőségem. Látja, hogy a szerszámokat nézege­tem, hozzáfűzi: — Volt itt mindenféle limlom, ami hoz­zátartozott a gazdálkodáshoz. De sok mindent kidobtunk, mert kiment a divat­ból, mint a lambada. Aztán mikor a tsz-re terelődik a szó, anekdotázni kezd: — Azt mondták a régi öregek, hogy a Tisza míg vissza nem megy a folyására, rettegésben tartja az embereket. Egy­szer már elvertek bennünket, amiért nem adtuk oda a földet, most mégegy- szer elvernek, mert nem akarjuk vissza­venni. Mert kevesen vagyunk, akik vál­lalkozunk. Miklós bácsi elmúlt már 80 éves. Míg kikísér, a Vezér meg a Juci, a deres és a pej a boglyában turkál, s várja, hogy a gazda kifogja őket. Néhány házzal ar­rébb krumplihalom magasodik egy ud­var közepén. A gazda a szétgurultakat kaparja össze, mikor ráköszönünk. — Gyere csak, mutatkozz be, Tibi! — hívja a polgármester Balogh Tibort, az­tán a felvásárlási gondoktól pillanatok alatt eljutunk a közbiztonságig. Mert bár Lövőpetri csendes falu, azért olykor elő­fordul egy betörés, egy lopás, de a tet­tes elfogása akkor is elmarad, ha meg­mondják ki volt az. Néhány portával odébb, egy kapuban tábla hirdeti: mennyit adnak a krump­liért, a hagymáért, mennyi az alma fel- vásárlási ára. Az udvaron halomban magasodik a kaszadinnye, ládákban az alma, zsákokban a hagyma. Szeren­csés aki már eladta, mert vagy lesz ve­vője a többinek vagy rámarad. Ezért is félnek az emberek a földtől. — Itt lakik a szomszéd fajúban a képviselő, Szűcs M. Sándor. Ő agitál, hogy minél többen éljenek a kárpótlási törvény lehetőségeivel. Csak egyet nem kalkulálnak be a képviselők — mondja a polgármester. — Hogy olyan kifejezése­ket, szavakat használnak a Parlament­ben, amit nem is értenek. így van ez a kárpótlási törvénnyel is. Ha egyszer va­laki odaállna a tévé elé és elmondaná józan paraszti kifejezéssel: Pista bá­tyám ne ijedjen meg, a nyugdíját nem vesszük vissza, dolgozzon amennyit akar, visszaadjuk a földjét, megértené mindenki. De amikor elkezdik a privati­zációt, meg a reprivatizációt, tulajdon­képpen csak akkor érti meg az ember, ha elolvassa az értelmező szótárban. De értelmező szótár nincs minden ház­nál. — A termelőszövetkezet vezetői is olyan tájékoztatást adnak, nehogy meg­értse valaki, miről van szó — folyik a szóáradat. Volt a múltkor egy öregek napja, ahol feltettem egy kérdést. Ha nem veszi vissza valaki a földet, jövőre hajlandó lesz-e a tsz ezért a bérleti dí­jért megművelni? Nem adtak választ. Magyarul, ha nem veszi vissza valaki a földjét, se az értékpapírt, ugyanabban a kiszolgáltatott helyzetben lesz mint ed­dig, volt — dohog a polgármester. És ez a kiszolgáltatott helyzet jellem­ző Lövőpetri elmúlt négy évtizedes tör­ténelmére. 1961-ben alakult meg a tsz. Nagyon nehezen, mert ez volt az utolsó falu a megyében, amelyik belépett. Nem volt jó tsz. Aztán Nyírlövő csatlósai let­tek. Miután Paphoz csatlakoztak, még koldusabbá váltak, mindig ők húzták a rövidebbet. Amikor a papi tsz tönkre­ment Szabolcsbákához csatlakoztatták a falut. Ahogy mondják, nem sokat nyer­tek ezzel sem. Illetve azért valami elő­nye van. Épült egy bekötőút, így aki le­téved a főútról, nemcsak visszafelé mehet, hanem Szabolcsbáka felé is kijut innen. Amikor kitalálták, hogy egyesítik a községeket, előbb Nyírlövőhöz csatol­ták Lövőpetrit, aztán Paphoz. Hiába ide­való volt a tanácselnök, nem nagyon foglalkozott saját községével. Pap kép- viselő-testülete sokkal nagyobb létszá­mú volt, azt szavaztak meg, amit akar­tak. — Mint koldusok, úgy kerültünk me­gint függetlerrállapotba. Az összes álla­mi támogatásból Papon épült egy iskola 17 millióért. Most az elválásnál azt mondták: pénz nincs, foglaljak el belőle egy szobát — mondja némi malidéval a polgármester, majd kérdéssel folytatja: Mit adnak? Öt évvel ezelőtt megszavaz­tak 500 ezer forintot egy ravatalozóra. Ezt hajlandók voltak ideadni. Négy vagy öt veszekedés után. Pedig az emberek már igényesebbek, követelőzőbbek. Mondok egy példát. Öt család lakik egy utcában. Negyven évig nem volt problé­ma, hogy a gyerekeket ki kellett hozni a kövesútra és átöltöztetni, de mióta ön- kormányzat van... Szereztem egy kis követ a vasúttól, hogy legalább a mentő be tudjon menni. Az már nekik nem jó. Kétmillióba kerülne három és fél méter szélesre építeni az útjukat, s ennek felét nekünk kellene biztosítani. Miből? A tsz-ben körülbelül 15-en dolgoznak Lövőpetriből. Sokan eljárnak a vasúthoz és megjelentek a maszek munkáltatók. Mondják: van aki 30 holdat bérelt a tsz- től, ő hétszáz forint napszámot fizet. Dohánnyal foglalkozik. A tsz-ben nincs annyi munkaerő, mint amennyi neki van. Reggel hétre jön a dolgozókért, délután 5 órakor hozza őket haza. A bér hétszáz forint és ellátás. Kávé, konyak! És ki­hordja az ebédet a határba. Ezt nem tudja utánozni egy tsz. A séta véget ért. Láttam az iskolát, amit visszavettek Nyírlövőtől, illetve ide hozták az alsótagozatot, s oda viszik a felsősöket; az óvodát, ahová tizenhat gyerek jár és huszonkilenc felnőttnek főznek. A református parókiát, ahol nem lakik senki, a templomba Szűcs M. Sán­dor felesége jár át Nyírlövőről. A katoli­kusoknak is onnan jön a pap, a görög katolikus Aranyosapáti felől várják. Míg a falu közepén lepusztult megtárt nézegetjük, Karászi Györgyné jegyző óhatatlanul a pénzről beszél. A 11 és fél milliós költségvetésről, aminek zöme az intézmények működtetésére kell, meg arról a majdnem kétmillióról, amit a hát­rányos helyzet miatt kaptak, így jutott valami fejlesztésre is. Az óvodára, a polgármesteri hivatalra, az Olexa-féle útra (egy régi lakóról nevezik így), a víz­műre, az iskolára, hogy végre otthon ta­nulhassanak legalább az alsósok. gy kocsi közeleg. Utasai E megismerik a jegyzőt, a polgármestert. Megáll­nak. Alku kezdődik. A tét: képesek-e elkészíte­ni négy nap alatt egy pályázatot, hogy a képviselőjük hétfőn vihesse a miniszté­riumba. Ha elfogadják, az otthoni kie­gészítéssel 10 milliót, egy vadonatúj óvodát nyernek. A kisvárdai vállalkozó, Kovács Sándor vasárnap estére vállal­ta, addig még van négy éjszaka... A falu végén a ravatalozó szép új épületét lá­tom utoljára. Hazafelé elgondolkodom rajta: hiányzik onnan valami. Egy felirat, ami az eddig csatlósságra kényszerített falu jelmondata is lehet: Feltámadunk.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom