Kelet-Magyarország, 1991. szeptember (51. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-07 / 210. szám
1991. szeptember 7. A 'Keiet-'Maßyarorszäß hétvégi meíCékhetc BEREGÚJFALU $ Györke László , ár csak simogat M a nyár végi napsugár. Kellemes az utazás. Csupán Beregszász- ban bosszankodunk kicsit, mert a felvágott utcák miatt (gázvezetéket fektetnek) a járhatóak igen zsúfoltak. Nagy a por. A II. Rákóczi Ferenc térről az Esze Tamás utcára fordulunk. (Ez utóbbi nem most kapta nevét.) Innen kelet felé, llosva irányába haladunk. A várost elhagyva az első komoly emelkedő a Csipás.-Viszonylag jó minőségű úton haladunk. Előbb egy kisebb falu, Kígyós következik, amit a főút éppencsak érint. Egy hosz- szabb emelkedő után panorá- maszerűen tárul elénk a Szer- nye-mocsár, amely haladási irányunk bal oldalán marad végig, míg jobbra dimbes-dombos a vidék. Ez a jelleg marad Nagybereg után is, s tart egészen Beregújfaluig. $ Festőinek és mondható a kétezernél valamivel nagyobb lélekszámú település fekvése. Három oldalról a lankákat erdők borítják. Tölgy és gyertyán. Északnyugat felé, mintha csak egy hatalmas kapun át látnánk a hosszan elnyúló Szernye- mocsárt, amit a helybeliek csak Tónak hívnak. Nyugat felől Oroszvégre kerülünk. Itt áll a kis „orosz” templom is, ami jelzi: a falut nem csak magyarok és reformátusok lakják. A református templom a falu szívében egy kisebb dombon áll. Alighanem ez a település földrajzi középpontja is. Az egykori parókia ma óvoda... Érdekes a falu keletkezéséről szóló legenda, amely nagyon is realista. Eszerint a község mai területét valaha erdők borították. A tatárjárás idején Nagyberegről menekültek ide az emberek, hogy aztán fokozatosan kivágják a fákat, letelepedhessenek. Erre utal az a tény is, hogy -r- mint már említettem — három oldalról ma is erdők határolják. Mikor kerültek a faluba „oroszok”? (A helybeli magyar lakosság a ruszinokat — ruténeket — a korábbi évtizedekben sem nevezte ukránoknak, hanem „kisoroszoknak”). Ez már századunk történelme. Hiszen a századfordulóig színmagyar falu volt. Erről tanúskodik Lehoczky Tivadarnak a múlt század végén kiadott könyve, a Beregvármegye mo- nograpiája. A Trianon után betelepített „kisoroszokkal” a helybeli magyarságnak nem voltak különösebb konfliktusai. Egyébként is jellemző e népre a szelídség, a vendégszeretet, a végtelen s szinte kimeríthetetlen szorgalom. Inkább azokkal volt (van) gondjuk, akik a történelem viharait kihasználva jogtalan előnyökhöz jutottak, akik a falu határában fogadták éppúgy Horthy csapatait, mint a szovjet katonákat. Nevet is mondanak beszélgetőpartnereim. De talán ne zaklassuk fel a kedélyeket, hiszen a jelen is gazdag fordulatokban. Mert például a moszkvai puccs szele ide is elért. Rögtön lehetett következtetni egyes emberek viselkedéséből, hogy ki melyik oldalon áll. S a játszma még korántsem ért véget... Sajátos a falu helyzete földrajzi fekvése révén is, hiszen a szomszéd települések lakossága — Nagybereget kivéve — mind-mipd ukrán (ruszin). Tehát amolyan végvár ez a község az államhatáron túl. De vajon hogyan látja a község jelenét és jövőjét Tihor Béla, a falu első számú gazdasági vezetője, aki a Nagybereg- gel és Kígyóssal egy gazdaságot alkotó (még) Lenin Kolhoz 2. számú brigádjának vezetője. — Furcsa helyzetben van a falu. Messze a város, tehát itt dolgoznak a legtöbben a brigádban. A földje nem rosszabb a többinél. 1600 hektáron gazdálkodunk. De mindig hátrányban voltunk Bereggel, a központtal szemben. És ez állandó konflik- tusves^élyt hordoz magában. Bár az utóbbi években valamit javult a helyzet, több önállóságot kaptunk az új vezetéstől. Csakhogy az ország gazdasági helyzete éppen ebben az időszakban romlott le, a rubel elértéktelenedett, s az emberek nem akarnak a kolhozban dolgozni. Sose emlékszem, hogy ide vendégmunkásokat kellett volna korábban hozni. Az idén kellett... Hogyan lehet a kátyúból kimászni? Én azt mondom, hogy csak egy módszer van: a privatizáció. Addig, amíg nem késő. Most még akadnának emberek, akik vállalnának akár 50-100 hektáros farmergazdaságokat is. Én magam is belevágnék...Persze ezt néhány régi szakember foggal-körömmel igyekszik megakadályozni. Mert, ugye, akkor rájuk már nincs szükség... Hogy mi a jövő, azt még sejteni sem lehet, hiszen a végeken merevebb a vezetés. Tihor Béla az általa elképzelt jövőképet a múltból meríti. — Nem mondom, régen is voltak itt szegények. De azok voltak szegények, akik nem szerettek dolgozni, akik elhanyagolták a földjüket és azokra irigykedtek, akiknek volt mit a tejben aprítani. Ezeknek aztán jól jött a negyvennégyes rendszerváltás. Mindjárt az élre álltak. Ezek akarják-e most a változást? Fészkes fenét! Ezeknek így jó! Nem lesz itt könnyű a váltás, de más kiutat nem tudok elképzelni, csak amit már mondtam: a privatizáció. Mese nincs, dolgozni kell! • Minden településnek sajátos arculata van. Mi jellemző Beregújfalura? Az évtizedek óta tartó háttérbe szorítottság kitermelte az emberekben a sajátos védekező reflexet. S ez nem más, mint a passzív rezisztencia. A közközöny. Ezt nem én állítom... Ám az utóbbi másfél-két esztendőben mintha ébredezne itt is a magyarság. Tavaly októberben, amikor az elhurcoltakra emlékeztek, bizony még nem telt meg a művelődési ház. De az idén, március 15-én már egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Tihor Béla tréfásan meséli, hogy fogadott az egyik tanárral, aki szkeptikusabb volt nála. A tét az volt, ha nem telik meg a klub, a brigádvezető ölben viszi haza egészen Beregszászig a tanárnőt. Ami, ugye, 16 kilométer... Van azonban egy másik arca is a falunak. Minden egyéb szószaporítás helyett elmesélek egy esetet. 1949-ben a helybeli református lelkészt több paptársával együtt a koncepciós perekben 25 évre ítélték. Természetesen a családnak, ahol öt kisgyerek volt, távoznia kellett a parókiáról. De a falu nem hagyta cserben az árvaságra jutott „osztályellenséget”. Nemcsakhogy lakást biztosítottak nekik, amiért sose vettek el lakbért, hanem még eleséggel is támogatták a családot. * Járjuk a falut. A Tószegről a Szugolyba, onnan Oroszvégre, Kísérőm nemcsak az első számú gazdasági vezető itt, hanem a KMKSZ-alapszervezet alapítótagja, elnökhelyettese. A faluvégek után a református templom kertjébe invitál. — Ide szeretnénk felállítani a sztálini lágerek áldozatainak emlékművét — mondja. Hogy hányán vesztek oda, hányán pusztultak bele a „háromnapos munkába”? Háromszor annyian, mint a két világháborúban összesen... alán sajátos földrajzi helyzeténél fogva érdekes itt a tájszólás. Ami ritkaság errefelé, a beregújfalusiak használják a zárt e hangot. Igen gazdag folklórja. A népmesék szakmai igényű gyűjtését Punykó Mária helybeli magyartanár kezdte el még a hetvenes évek elején. De hogy egyéb népköltészeti műfajban is gazdag a falu, bizonyítja Szilágyi Miklós publikációja a Szabolcs- Szatmári Szemle idei második számában (Hiedelemelbeszélések Beregújfaluból). A beszélgetések arról győztek meg, hogy az itt élő emberek szeretik szülőföldjüket, falujukat. Nem akarnak innen elmenni; itt akarnak lakhatóbb hazát, élhetőbb életet. A Nap már súrolja a Tó peremét, mikor elbúcsúzunk Tihor Bélától, a falutól. Megígérteti kalauzom, hogy visszatérek még ide. Ha nem ígérném, akkor is vinne a kíváncsiság... 11
