Kelet-Magyarország, 1991. szeptember (51. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-28 / 228. szám
Ä XeCet-Mapyarország hétvégi mdtekUtt 1991. szeptemßer 28. Az oldalt összeállította: Nagy István Attila Színházalapító volt Liliomfi ma is szerelmes De a színházat is szeretni kell Nagy István Attila Ilyen is ritkán fordul elő. Szeptember tizenhatodikén nem bemutatót tartott a Móricz Zsigmond Színház. A hétfői nap ifjú közönsége Szigligeti Ede Liliomfi című vígjátékát láthatta, Sárközi István zenei összeállítását hallgathatta. Ha a híreknek hinni lehet, a darab nem kerül a felnőtt kínálatba, mert a színház kifejezetten a fiataloknak szánta. Nagy kár lenne, ha így lenne, mert az előadás — némely egyenetlensége ellenére — felhőtlen és egyértelmű kikapcsolódást jelent, amiben mostanában nem nagyon volt részünk. Szigligeti Ede jókor született, hiszen jelen lehetett a magyar színészet megszületésénél. A Nemzeti Színháznak megnyitásától (1837) titkára, 1873-tól pedig haláláig igazgató-dramaturgja. Száznál több drámát írt, bár a szakemberek azt mondják, hogy igazi remekmű egyetlen egy sincs közöttük. Ettől függetlenül az ő életműve, tevékenysége kitörölhetetlenül ott van a magyar színészet jelenkori állapotán is. A Liliomfi talán Szigligeti máig legtöbbet játszott vígjátéka, s nem véletlenül, mert igazi bravúrnak számítana egy dramaturgiai beavatkozás. Nem nagyon lehet „húzni” a komédiából, mert a szálak annyira összefonódnak, annyira egymást feltételezik, hogy az egész mű világa megsérülne. Pedig helyenként leül a darab, lelassul a ritmusa. Szigligeti Ede: Liliomfi Vígjáték 3 felvonásban Átdolgozta: Mészöly Dezső Zene: Sárközi István Szereplők: Juhász György, Pregitzer Fruzsina, Majzik Edit, Uyés Róbert, Megyeri Zoltán, Tóth Károly, Petneházy Attila, Gados Béla, Sándor Júlia, Bálint László, Virág Krisztina. Díszlet, jelmez: Zeke Edit m. v. Koreográfia: Bognár József m. v. Zenei vezető: Kollonay Zoltán A rendező munkatársa: Gyenge Katalin Rendező: Vas-Zoltán Iván m. v. A gazdag és megözvegyült Szilvái professzor gyámfiához akarja adni gyámleányát. De megtudja, hogy a leány valami éhenkórász teátristát szeret, akit Liliomfinak hívnak. A szerelem kölcsönös, Liliomfi hallani sem akar a gyámleányról, a szerelem végképpen megsebezte a szívét. A néző jól tudja, hogy a profesz- szor is, a fiatalok is ugyanazt akarják, de az érintettek mindent kitalálnak, hogy,a professzor terve ne sikerüljön. A történetbe kapcsolódik egy másik szerelmi szál is: Erzsinek és a pincér Gyurinak egymáséért vívott küzdelme. Ök képviselik a vígjátékban a népi motívumot, hiszen a darab megszületésekor Csak téged szeretlek, fogadko- zik Liliomfi (llyés Róbert) HARASZTOSI PÁL FELVÉTELE a romantikus érdeklődés a népi kultúra és életmód iránt nagy hevességgel tombolt. Ennek az érdeklődésnek a gyakori felszínességét nagyon jól érzékelteti a rendezés: Erzsiké nemzetiszín ruhában illegeti magát, de az apja, Kányay fogadós is hasonló öltözetben ropja a táncot. Az előadás első felvonása rendkívül jó ütemet diktált, a másik kettő nem is tudta tartani ezt a tempót. Már itt láthattuk, hogy a darab nemcsak Mariska és Liliomfi szerelmi egymásra találásáról szól, hanem a magyar színészet hőskoráról is. A vándorszínészek irigylésre egyáltalán nem méltó körülményei is megjelennek a színpadon. Színház a színházban. A rendező Vas-Zoltán Ivánt dicsértük az előbb, mert annyi ötletet tudott megvalósítani az előadásban, de nem maradtak el a színészek sem. Kiváló volt Pregitzer Fruzsina a nevelőnő szerepében, sugárzott belőle a belső jókedv és humor, llyés Róbert Liliomfia csupa energia és lendület, mókázó kedv. Nem az ó hibája, hogy Liliomfi és Mariska romantikusan elrajzolt szerelmespár, kevés bennük az élet, a hitelesség. Juhász György Szilvái professzor szerepében megőrizte a figura komolyságát, tekintélyét. Megyeri Zoltán Szel- lemfi szerepében aaért is lehetett elevenebb, mert a figurában több az élet, mint a sóhajtozó Liliomfi- ban. Meg kell említeni Gados Bélát (Swartz, a fogadós), aki kiválóan alakította a magyarkodót. Szigligeti bírálata leginkább az ő alakján sugárzik át. Nemcsak, sőt elsősorban nem, külsőségekben kell szeretni a hazát, vagy vállalni magyarságunkat, mert az nevetséges lehet. A hazaszeretet mélyen átélt belső érzés. Gados Béla játéka egyértelműen megfogalmazta ezt az üzenetet. Tetszett az előadás. A Móricz Zsigmond Színház kis színpadán még az ekhós szekér is elfért. De Vas-Zoltán Iván már a Miss Amerikában megmutatta, hogy kiválóan kihasználja a teret. Tud mulattatni, miközben kicsinyes viselkedésünk veszélyeire is képes figyelmeztetni. Bodnár István Hármas jubileumot ünnepel az idén Máthé Eta színművésznő. Negyven évvel ezelőtt kezdődött művészi pályafutása, a Móricz Zsigmond Színház alapítótagjaként tíz éve játszik Nyíregyházán. Bár a hölgyek koráról nemigen illik beszélni, jegyezzük meg itt, engedelmé- vei, hogy idén hatvanéves. Pécsett egy beugrással kezdődött. Békés Itala megbetegedése miatt ő alakíthatta Al- fonzinát a Kőszívű ember fiai című darabban. A siker nem maradt el, Máthé Eta azóta befutott színésznő. Több színpadon — Kecskemét, Szeged, Győr, Miskolc — játszott. Ez utóbbi város színházából hívta át Bozóki István a formálódó szabolcsi társulathoz. — Tulajdonképpen nem bántam meg, hogy Nyíregyházára jöttem. Már az első pillanatban megtetszett a város, tágas tereivel, Krúdyra emlékeztető sóstói erdejével és a kedves emberekkel. Úgy gondoltam, itt majd szépen búcsúzhatom el a pályától. Sok hálás feladatot kaptam, de sajnos rám aggatták a jó nevű vidéki szubrett figurát, ezzel talán így egy kicsit beskatulyáztak. De mivel szófogadó színésznő vagyok, mindent örömmel eljátszottam. — Negyven éve van a pályán. Mennyit változott ön szerint ezalatt a színház világa? — Rengeteget. Az ötvenes években szegények voltunk, de lelkesek. Igaz ugyan, hogy az akkori kultúrpolitikának köszönhetően elég sok kellemetlen és művészileg hazug darabot is be kellett mutatni, de azért ne feledkezzünk meg róla, hogy nagyon sok klasszikus darab is színre került. Shakespeare, Moliere, Csehov, Móricz stb. Persze senki nem kívánja vissza a régi világot, de most annyira bizonytalan minden, és ez sajnos a művészeteket is sújtja. Nemcsak a színészeket, hanem a képzőművészeket, zenészeket is. Olyan kiszámíthatatlan minden, talán a színházak vezetői sem tudják, hogyan tovább. Mondjuk ki: válságban van a művészvilág. De bizonyára majd letisztul minden. Kérdés, hogy mikor. Máthé Eta negyvenéves színészi pályafutása alatt természetesen nem hiányzott az elismerés sem. 1988-ban a Munka Érdemrend arany fokozatát kapta meg. Legközelebb a Hegedűs a háztetőn című darab házasság- közvetítőjeként láthatjuk a színpadon újra. Latinovits kezeírása Arany János agyagszobrán Kállai János Oly sokan emlékeznek rá kerekszámú születésnapja táján, hogy végig sem tud rajtunk csapni teljes erejével a felismerés, vagy inkább a döbbenet: még csak hatvanéves lenne! Utolsó fényképarcai, az őszbe csavarodott körszakállas-sö- tétszemüveges fotók, a már nem dacosan, de kínoktól húzva megránduló szájszél a végső filmkockákon — a befejezésre felkészült ember metamorfózis-lenyomatai. És a hangja! A remegő rekedtség, a tompa fényű szóhullámok partverése, ahogyan figyelmeztet: „A vers mondás nemzetépítő feladat!" S most, hogy nem akarván csatlakozni a szükségből-pro- tokollból felidézők sorába, küzdvén magammal, hogy úgy beszéljek-írjak róla, ahogy bennem megmaradt örök figyelmeztetőnek és inspirátornak, nem emlék élőnek!! A debreceni Déry Múzeum dísztermében sok kislány és kisfiú. Szavalóverseny megyei döntője. Valamikor, 1960-ban. A zsűri elnöke a fiatal, már akkor is sztár-színész: Latinovits Zoltán. Rajongói, a versmondózseni művészetének gyémántvonalait már akkor tisztán látók kérlelhetetlen bizonyossággal ültették a királyi középre. Arany János balladái szólaltak meg — gyerekesen, felnőt- tesre manipulálva, a „szerény költő" öniróniáját tökéletesen félreértve, mardosó szatíráját, gúnyos-gyilkos düheit sokszor túldeklamálva, úgy, ahogyan jól-rosszul betanították a gyerekeknek, nekünk. Az asztalon — a döntnökök előtt — ott hevertek a jutalomkönyvek, s egy kicsinyke, égetettagyag mellszobor. Arany János picinykeékes szobra. Latinovits figyelő tekintete a versmondó palánták mozdulatain, arcjátékán, teátrális hadonászásainkon, s közben az ő keze is „dolgozott". Papír helyett — verseny közben — á díjakra firkantotta rá-bele, mint később kiderült, nevekbe foglalt ítéleteit. Ő így „jegyzetelte” a produkciók minőségét. Az értékelést is ő fogalmazta meg. Pontosan és kíméletlenül. Nem alázkodva le zsenge korunkból fakadó „el- nézhetőségeinkhez". Neki a versmondás szentsége ezt nem engedte meg akkor sem, később sem. Gügyögő, mázas- kodó jótanácsok helyett szigor és útnak indító segítség! Akkor jegyeztem meg egy '■ életre, hogy az indulatok feszítését nem a kéz-láb rángatás ’ handabandázó vitustánca, hanem a hang, a gyönyörű tiszta j artikuláció, a varázsos szem- j játék, és a költői szándék- kal-érzelmekkel-gondolatokkal együtt barázdálódó-rángó arcizmok fejezhetik ki a legiga- zabban. Azt mondta: „Kösd! hátra a kezed erősen, s ha az izgalomfűtöttség széttépeti ve- led a köteléket, akkor már jo-j god van gesztikulálni, de ad- í dig, addig maradj veszteg, ne j engedj a ripacskodás kísérteiének!" A kicsinyke, paraszti-egy- j szerű agyagszobor ma is ott áll könyvespolcom szélén, s Arany János válla magasában az ő ceruzavonása, immár le- törölhetetlenül, .mint a lelkemben is. A reménytelenség látomása John Arden-bemutató a színházban Nyíregyháza (KM — N. I. A.) Lehet-e színpadi téma a szegénység? Minden bizonnyal, hiszen napjainkban Magyarországon csaknem hárommillió ember él a létminimum alatt. Az más kérdés, hogy a színpadi megjelenítés mit tud hozzátenni a szociológiai kutatásokhoz. A színházban csak azok szembesülnek ezzel a problémával, akik kívülről közelednek hozzá, akik belülről élik, nemigen jutnak színházba. Az is félhangos meditáció tárgya, hogy a művészek, akik a nyomort a színpadon megjelenítik, honnan merítik az ábrázoláshoz szükséges hűség tapasztalati fedezetét? A Móricz Zsigmond Színház John Arden Gyöngyélet című komédiájának is vannak olyan mozzanatai, amelyek az olvasmányélményekből, az elképzelésből táplálkoznak. John Arden a „dühöngő fiatalok” nemzedékéhez tartozik, akik elutasították a modern társadalmat, mert a nyomor újfajta típusait teremtette meg. John Osborne még felmutatta a „dühöngés” irányát, Arden azonban csak a bírálatig jut el. A társadalom velejéig romlott, nincs benne érték, minden emberi kapcsolatot áthat a rossz, de nincs helyette más. Ezért kilátástalan világot mutat a nézőnek, amelyből semerre se nyílik út. Ez persze Arden világképéből fakad, hiszen a szerző bizonyára olvasta Gorkij Éjjeli menedékhely című drámáját. Arden művét ismerve, tanult az emberi élet alatti lét gorkiji ábrázolásából, de az ő művéből teljességgel hiányzik az emberi humánum felmutatásának igénye, illetve a hit, hogy az ember képes kiemelkedni a nyomorból, megvédeni önmagát az állati létbe való süllyedéstől. Ezért aztán meglehetősen unalmasnak tűnik két felvonáson át a nyomort szemlélni, mert Arden hősei azonos sorsú emberek. Ki így, ki úgy nyomorodon meg. Lényegét tekintve ugyanarról értesülünk, csak ezt hatan- heten újra meg újra elmesélik. Egy helyben toporog tehát az ábrázolás, hűen követve a neo- realista módszert, vagy a színpadon is gyakran felbukkanó naturalista megoldásokat. J. Arden nemcsak Gorkijt, hanem Bertold Brechtet is olvasta. Tőle vette át mindenesetre a songok alkalmazásának módszerét, amellyel mintegy eltávolít a színpadi látványtól, arra késztetve a nézőket, hogy gondolkozzanak el a látottakon. Gaál Erzsébet, a darab rendezője hűséges volt Arden művének szellemiségéhez, még akkor is, ha itt-ott igazított rajta. Men- czel Róbert színpadképe a panellakások rideg valóságát idézi, talán túlságosan is tömörít, de erről a színház kis méretű színpada tehet. Gaál Erzsébet megőrizte, sőt még fokozta is a darab nyomasztó világát. Egy ember akarja elhagyni ezt a környezetet, a kis Doreen, de jellemző módon ezt nem felegyenesedve, hanem négykézláb teszi. Kimászik a színpadról. Aligha lehet hinni vállalkozása sikerében. A rendezés feltétlen erénye, hogy a testtel való játékra helyezi a hangsúlyt. A színészeknek jórészt sikerül elhitetni a nézőkkel, hogy nem játsszák, hanem élik az ábrázolt figurát. (Bár ennek némiképpen ellentmond a brechti modor felelevenítése.) Öröm volt látni a tehetséges főiskolásokat. A Rosie-t alakító Bíró Krisztinát, aki néhány gesztusával nagy emberi mélységeket tudott felmutatni, a Colt alakító Tóth Sándort, aki punkosra „hangszerelt” mai fiatalt alakított rendkívül energikusan. Bajomi Nagy György tehetséges játékában olykor-olykor felbukkant a manír, a hamis hang, míg Czifra Krisztina tehetségét korlátok közé szorította a szerep. A Jack- son házaspárból a férj volt a jobb (Kövesdi László), a feleségnek (Orosz Anna) a hiszterika figurája jutott. Tetszett Csabai Judit kamaszlánya, övé lenne a pozitív szerep, kár hogy nem hisz benne John Arden sem. Földi László és Molnár Erika vezetik a csapatot. Molnár ezúttal színesebb egyéniség, több réteget mutat meg magából, mint a szerep szerint féllábú kakaskodásra kényszerített Földi László. Jók voltak még Vasvári Csaba a tanácsi ember, Csorba Ilona az orvosnő szerepében. Az előadás végén elmarad a felemelő érzés, sok nézőt riasztott a darab helyenként durva nyelvhasználata, a naturális jelenetek, az illúziótlanul bemutatott valóság. Nyomasztó volt az előadás, olykor sokkolt is. Művészi értékeit lehetetlen ezektől elválasztani, mert nem a hitet ébreszti fel a nézőben, hanem a reménytelenségbe kergeti. S ez az érzés nem a megoldás keresése felé fordítja a figyelmünket. 8 A nyomor egy jelenete. Molnár Erika, Földi László, Acs Tímea, Bíró Krisztina HARASZTOSI PÁL FELVÉTELE
