Kelet-Magyarország, 1991. szeptember (51. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-14 / 216. szám

Álomgyárak rémálmai Borostyánba zárt világ Dank* Mihály Találkozásunkkor, mintha valamelyik masa Jóságos ker­tész* lépett volna elém. Fajén szalmakalap, darakára sure kötve. Fahár bajusza, mosoly­gós szama azonnal bizalmat ébreszt. Egy olyan nép kóvlse- 'őj ő, mely sokat szenvedett, irhová vetett* ókat a sors, mini a macska, mindig talpra estek. Horányi András családfája 300 évre visszamenőleg ismert. A tir­pák elődök Szarvasról egy papi birtokról kerültek Nyíregyházára. A dódnagyapa fuvarosként ke­reste kenyerét, s ide nösölt Su- lyán-bokorba. A nagyapa és az apa szorgalmának köszönhető­en már közel 20 hold lett az örökség. — Én magyar vagyok, tirpák. Nem tagadom! — mondja, ami­kor a lugas alatti asztal mellé in­vitál. A szölölevelek közt becsur- gó napfényben jólesik a beszél­getés. Körülöttünk a méhek és darazsak még nektár után kutat­nak. A ház előtti keskeny földút porát egy Zetor veri fel. A zaj hamar elül. Csak ülök, lenyűgöz a nyugalom és a csend. Ábrán­dozásomból Bandi bácsi szavai ébresztenek fel. — Nagymamám egy szót sem tudott magyarul. Szüléink egyál­talán nem beszéltek tótul előt­tünk, hogy „magyarosodjunk.” Amikor a városba kerültem, a 4- es számú elemi iskolába, majd a Kossuth gimnáziumba, nagyma­mámnál kellett lakni, ott elsajátí­: toltam a szlovák nyelvet. Apám • -j, ,'édet akart nevelni belőlem, én viszont inkább hivatásos ka­tona szerettem volna lenni. S közbejött a háború, 1940- ben bevonulás. Mint címzetes határvadász, az őrvezetöségig vitte. Józan parasztesze azt dik­tálta, mindent meg kell tenni, hogy a front közeléből elkerüljön. Budapestnél bátyjával együtt mégis szovjet fogságba esett. Itt is hamar feltalálta magát. A nyelvrokonság segített, tolmács lett. Igaz, Brassóban — ha szlo­váknak vallja magát, — hazaen­gedték volna. Nem, ő büszke volt magyarságára. Két és fél év után látta újra a magyar földet. 1947 nyarán itthon szeretett vol­na elhelyezkedni, de a körülmé­nyek úgy hozták, földművesnek maradt. — Egy óv múlva megnősültem — folytatja. — S azóta hűséges társam Erzsi néni — aki a vég­szóra érkezve mosolyogva hall­gatja a dicséretet. Közben nagy szemű, érett szőlőt tálal fel. Sze­mezgetünk, nyelvünkön érezzük az ősz édes ízét. Majd lassan, megfontolva újra csordogálni kezd az emlékek patakja. — Lé­nyeges volt, hogy az apám föld­jét skerült szétmórni, elsősorban a beadások miatt. Az örökség, a Horányi András A SZERZŐ FELVET ELE feleségem hozománya mellé még vásároltunk jónóhány hoF dat. Volt munka bőven. A hagyo­mány szerint nekem kellett eltar­tani szüléimét is. Nem panasz­kodtam, négylovas parasztgazda lettem, ha már úr nem lehettem. Ez viszont az 50-es évek ele­jén könnyen szemet szúrt. Egy vicces kijelentés — mert Bandi bácsit soha sem hagyta el a jó kedve, és szeretett tréfálkozni — aztán bajt hozott rá. Abba a bizo­nyos 12 oldalas jegyzőkönyvbe minden bekerült. Es következtek a megtorlások. Először a „lán­cos kutya lecsitítására” bevitték katonának. Leszerelés után az ÁVO egy éjszakán át önéletraj­zot íratott vele. Elengedték, de havonta meg kellett őket láto­gatni. — Már azt hittük, fellélegez­tünk. De jött a tsz-szervezós — jegyzi meg, újra a régmúltra gon­dolva. — Tudták ezek az agitá- lók, engem és a nagygazda Szmolárt kell beszervezni. Elő­ször 12-en, majd volt úgy, hogy hatvanan gyúrtak felváltva. Igaz, néha bor mellett, citeraszóval győzködtük egymást. Láttuk, nincs kiút. Megalakítottuk a Rá­kóczi Termelőszövetkezeti Cso­portot. Azt mondták, te háborús bűnös vagy, meg kulák, nem le­hetsz vezető. Legfeljebb könyve­lő, mert ismered a számokat. A falubeliek a kocsmában mégis engem kiáltottak ki elnöküknek. Úgy látszott, beválik a dolog. Szépen gyarapodott a közös, gépeket vettek, darálót indítot­tak. Az elnök szigorúan fogta a tagokat, szerette az igazságot, hangja messze elhallatszott a határban. Mondta is neki az egyik idős falubeli: „Fiam, nála­tok mindennap anyák napja van. Gazdag Ferenc mert annyit szid­ják az anyádat.” 1966-ban aztán továbblépésként Vajda-bokor központtal meg­alakult a Sza­bolcs Szakszö­vetkezet, ami­nek ismét Bandi bácsi lett az el­nöke. Most még jobban fejlődtek, sok új épület, gépkocsi, kom­bájn gyarapította a vagyont. De mint annyi más helyen, itt is döntött a párt. 1978-ban „be­kebelezte” őket a Ságvári Ter­melőszövetke­zet. Bandi bácsi­nak még két évig elnökhe­lyettesként állást adtak, de már nem szólhatott bele semmibe. „Te ezt nem tu­dod” — mon­dogatták neki. Megunta s nyugdíjazását kérte. Otthon sem tétlenkedett, a régi tirpákportán egy kis tündérkertet létesített. Itt minden ragyog, tisz­ta, virágos és üde. — Bevallom, mindig szerettem mulatni, táncolni — vált témát. — így kerültem a vajda-bokori tir­pák népdalkörbe. Először csak magyar számokat adtunk elő, később kezdtük gyűjteni, vagy emlékezetből összeszedni a regi szlovák dalokat. Az elfelejtett nyelvet felelevenítve ma már sok tot énekkel bővült repertoárunk. tváncsó Dénes szakmai irányítá­sa mellett országos hírnévre tet­tünk szert. Nagyon sok a meghí­vásunk, legutóbb a gyümölcskar­neválon szerepeltünk. A feleségével együtt életük részévé vált az éneklés, a ha­gyományok ápolásával legalább egy parányit szeretnének meg­menteni atyáik örökségéből. S csak remélni lehet, hogy nem ők ennek a szorgalmas, csodálatos népnek az utolsó képviselői. Bár Bandi bácsi szomorúan vallja: „Ki jönne ide, kinek adjuk át, ha elmegyünk, hogy vigye tovább a hagyományokat. Csak körül kell nézni, itt mindent megesz majd a dudva, az enyészet.” Valóban, ki viszi tovább a fák­lyát? Talán az alig 10 éves kis Zsuzsi unoka, aki az egyhóna­pos ittnyaraláskor oly szépen megtanulta a tót dalokat?... Nem tudni! Biztosan ott pislákol még sokakban az ősi tűz, csak fel kell éleszteni. Nehezen búcsúzok. Egy életút kacskaringós ösvényeit végigjár­va, 73 évvel a háta mögött sok a mondanivaló. Csak kevés a fül, ami meghallgatja ezeket az em­bereket. Mert rohanunk, mert nincs időnk, mert... Pedig a múl­tunkat, életünk egy darabjának borostyánba zárt világát ismer­hetnénk meg tőlük. KÉSŐ ÉJSZAKA nézem a TV-t. A Balázs Béla Stúdió filmjét vetítik, amelyik a budapesti mo­zikról szól. Összetört ablakok, szétvert széksorok, üres, elha­gyott mozitermek, ahol hajlékta­lan csavargók töltik az éjszakát. Nyomasztó, lehangoló képsorok. Ez az állapot nemcsak a mozik­ra, de a magyar filmgyártásra, magára a magyar filmre is jel­lemző. Arra a magyar filmre, amely nemrég még nemzeti kul­túránk értékes — nemzetközi szinten is nagyra értékelt — megbecsült darabja volt, és mű­vészet, a szó igazi értelmében. A magyar'valóság igényes, művé­szi ábrázolása a film sajátos eszközével. E helyett ma az „amerikai álomgyárak" rémálmai láthatók a mozikban: agresszió, bűn és szex minden mennyiség­ben. Igaz nagy ritkán, — mintegy véletlenképpen egy-egy remek­mű is akad. „Az amerikai film üzlet, mely néha művészet is le­het” mondják róla saját hazájá­ban. Tömegfogyasztásra szánt tömegtermék, amely jó profitot hoz a forgalmazóknak. „Kulturá­lis hamburger és Coca cola." VISSZAGONDOLOK egyete­mi éveimre. Kitűnő magyar fil­meket lehetett látni akkor a mo­zikban. S a vetítések után mi­csoda viták folytak az egyetemi klubban az alkotókkal, a film­rendezőkkel! Makk Károly, Kósa Ferenc, Fábri Zoltán, Jancsó Miklós, Szabó István... s még hosszan sorolhatnám a neveket. Vajon melyik moziba járnak ma az egyetemisták? Ifjúságunkat megfosztjuk egy csodálatos él­ménytől, a filmművészettel való találkozás élményétől. S a való­ság megismerésének egyk lehe­tőségétől is. Igaz, a valódi kultú­rának — és nemcsak a filmnek — nem nagy a kereslete. Az iga­zi, értékes művészet mecénások nélkül sosem tudott megélni. De egy nemzet sem létezhet nem­zeti kultúra nélkül. Nem hiszem, hogy a kultúra finanszírozásának legjobb eszköze az, ha művé­szeink bankároknál és üzletem­bereknél kilincselnek. Úgymond az ország, meg a költségvetés nehéz helyzete nem engedi, hogy az állam többet költsör. a kultúrára. Ezért megvonják a tá­mogatást, most már nemcsak a művészettől, de az oktatás is egyre kevesebbet kap. Miközben az évi be nem folyt adók össze­ge 100 milliós nagyságrenddel mérhető. Azután itt az új gazda­sági filozófia, amely a piactól vár mindenre megoldást. Való igaz, a piaci mechanizmus — ha meg­vannak a működési feltételei — képes egyfajta egyensúlyt te­remteni termelés és szükségle­tek között, de teljességgel alkal­matlan olyan terület szabályozá­sára, mint pl. a kulturális javak elosztása. NÉZZÜK MEG, Ml FOLYI* könyvkiadásban, a videó­filmforgalmazásban. A kulti szempontjából gyakorlatil kontraszelekció. Nem be szó arról, mit hozott a piac a kultú hoz való hozzájutás lehetőséi ben az egyszerű emberek s mára. Ezen az úton járva sok. fogunk Európába, az európai I túrához eljutni, legfeljebb am alacsony, kommersz színvore ra. Egy amerikai újságíró ne rég azt írta: „A szabadsác. Kelet-Európa népeinek nem. kultúrájuk elvesztésével kell zetniük.” Ez egyfajta tragé< de valószínű, hogy hosszú tá> mégsem kerülhető el. Az ig tragédia azonban az lesz, h: kultúra általában vész el az < tünkből. Az állami költségve olyan tervezett lépései, mint p könyvtárak költségvetését „5%-os” emelése, a mec művelődési intézményrends támogatásának megszüntet vagy a kulturális normatíva k< tériek megvonása, valamin tankőnyvárak állami támogi sának megszüntetése, mi mind a kultúra leépülése irár ba hatnak. AZ ÉLETSZÍNVONAL fo matos romlásának Is az ej első számú kővetkezmén hogy a családi költségvetései egyre kevesebb jut kulturális vakra. Élelem és lakás né nemigen lehet élni, kultúra né igen. De milyen lesz az az élr EGY AGYBAN AZ ELLENSEGGEL ( SLEEPING WITH THE ENEMY ) AMERIKAI FILM Rendezte: JOSEPH RUBEN Föszepben: JULIA ROBERTS* PATRICK BERGIN Hátországban Hogy hívták Janus Pannoniust? Horpécsi Sándor Dicséretes vállalkozásba kez­dett a formájában megújult, tar­talmában gazdagodott szolnoki (immár) folyóirat a Jászkunság: könyvet ad ki — vers- és pénz- infláció idején. Ráadásul rögtön egy pályakezdő munkáit, akinek a nevét még nem jegyzik a szak­mában. Hogy rögtön a közepébe vágjak: dicséretes a vállakózás, ám az eredmény első reflexiónk, hogy ma nem jó fiatalnak lenni. A felismerés nem új. Tudta már a román'ka is. Byron, Musset, Shelle, s a mi Petőfink (Felhők ciklus) világfájdalma, óletuntsá- ga, spleenje oltódik be valamiféle provirv alizmussal, spontán és tudató, an is vállalt bumfordiság­gal a századvég petyhüdt kiáb­rándultságával. Az élmények ke­resetlenek, a megfogalmazásuk­ban enciklopédikusán felidóződ- nek a tanult és a vállalt mesterek Kosztolányitól Ladányi Mihályig. A kötet két pólusa az indító és a záróvers: Szerelmesvers a sza­badsághoz és a Nem várok jö­vőt. Nagy kedvünk lenne vitat­kozni a fiatal költővel, hiszen a szabadság képe, fogalma felesel a jövőkép hiányával, de az apák nemzedéke inkább szégyenkez­zen, szomorkodjon, ha a fiaink­ból már a dac is kiveszni látszk. Igen, valami erőtlenség, deka­dens ízt érzek Jenei Gyula ver­seiben, a dekadencián persze nem Ady fájdalmas jajdulását értve. Hóval takart síkok, őszi vi­rágot, lombhullató fák, panelhá­zak merev szürkéje váltakozik forró lányölekkel, s nagy-nagy (kamaszos) önsajnálattal, árva­ságtudattal. Mintha öregen szü­letett volna ez a generáció, eleve vesztesként, amely még szinte nem is élt, de már nosztalgiázik. 1990-ben szinte megdöbbentő, hogy ez a Ifra (a nyolcvanas éve­ké) mennyire nem érzett rá, nem sejdítette meg a változásokat, de legalább a változások szüksé­gességét. Fájdalmas (olvasni is) ez a reményvesztettség, jövőt- lenség végeredményben hitelte­len is. Egy recenzió nem bír el líra­történeti fejtegetéseket. Annyit azért megkockáztathatunk, hogy egy generációval, vagy ha úgy tetszik, ütemmel korábban (1968-ra utalok) a vágyak tel- jesúl(hetet)letlensége keserű dü­höt indukált. Igaz, hogy utána indult be a nagy „versírógóp”, amely — íme a példa — hitetlen­né, erőtlenné tette a líránkat. Ér­zek abban valami paradoxont, hogy amikor ezeket a sorokat írom, az ország, sőt egész Kelet- Európa a pártok rikoltozásától, csatazajától hangos. Márciust várjuk, s nemcsak az Idusát... Jenei verseiben nyoma sincs ennek a feszültségnek — legfel­jebb, mint hiány —, s éppen ezért időtlen, kortalan, mintha Reviczky Gyula „a világ csak hangulat” lemondó fájdalmát idézné. Aki után — régóta vár­juk! — jól tudjuk, Ady robbant be az új idők új dalaival. Ezt várjuk Jenei(ék)től is. Lesz-e ereje, in­venciója hozzá? (Jászkunság füzetek, Szolnok) Mizser Lajos kori falu egyébként a mellett folyó pataktól kapta a nevét. Egy pápai oklevélben tT említés is történik s bizony tóan költőnkre vonatkozik: hannes Cesinge (az elírt ejtése: Kesince): ez az eg' falu is Körös megyében fel Eredeti magyar neve Kese ennek a horvát alakja Kési Nehézséget csak az okoz, I a horvát adat csak a XVII. zadban bukkan fel mint helyi Túlságosan kevés az ada hoz, hogy eldőnthetnénk a ben feltett kérdést. Mindkét I ség mellett szólnak érvek, e érvek. Bár a kutatásban hasonló nevű helységre is doltak a tudósok, de azok lehet zárni. Maradt tehát C mice és Kesince. Hogy a I közül melyik, azt a további f giai kutatás majd eldönti. A reneszánsz nagy költője maga választotta ezt a nevet. Az eredeti Johannest az antik világ­ra emlékeztető Jan ússzál cserél­te fel, úri „családnevében” pedig a hazájára utalt. Én úgy tanultam, hogy Csez- miczei Jánosnak született. Ezt először Fraknói Vilmos történész hozta javaslatba a múlt század végén. A horvátországi Kőrös megyében volt egy ilyen nevű (azóta már elpusztult) helység, s egy oklevélben szerepel a Jo­hannes Chezmicze név is. Csak­hogy egyesek szerint nem a köl­tőt jelölte, hanem az unokatest­vérét. A horvátok is magukénak tartják Janust, s irodalomtörténe­tükben Ivan Cesmickinek (ejtve: Cseszmicski) emlegetik. Az egy­10 1991. szeptember 14

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom