Kelet-Magyarország, 1991. július (51. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-20 / 169. szám
8 Ä Xdet-üviagyarorszäß hétvégi melléklete. 1991. július 20. Zarándokút Máriapócsra A pápalátogatás helyszínei — a harmadik nap Felújítják a máriapócsi műemlék templomot Budapest (MTI-Press) — Bizonyáré sokan emlékeznek még arra az aljas koncepciós perre, amely mint máriapócsi-pócspetri gyilkosság került a köztudatba. A szomorú ügyben a Rákosi-pri- békek elrettentő példát akartak állítani a vallásukhoz ragaszkodók elé. Nos, augusztus 18-án ezt az évtizedeken át folyamatosan gyötört, megfélemlített Má- riapócsot keresi fel II. János Pál pápa. Máriapócs csupán néhány ezer lelket számláló falucska, de amilyen kicsi, olyan nevezetes Mária-kegyhely, mégpedig görög katolikus búcsújáróhely. Kegyhellyé pedig azért vált, mert a falucska bizánci ízlésű fatemplomának ikonosztázionját díszítő Mária-kép, az ún. Istenszülő Szűz 1696. november 4-én elkezdett könnyezni. A feltűnő eset híre futótűzként terjedt szét, s hatalmas tömegek kezdtek Pócsra zarándokolni, hogy saját szemükkel győződjenek meg a csodáról. A képet azonban I. Li- pót császár paranácsra már a következő évben Bécsbe vitték, s a Stephans-dómba helyezték, ahol ma is látható. A pócsiak kénytelenek voltak az eredetiről készített másolattal beérni. És ekkor a csoda 1715-ben, majd 1905-ben megismétlődött: a Madonna ismét könnyezett! A kicsi fatemplom később már nem volt képes befogadni a zarándokok tízezreit. Ezért 1731— 1756 között új kőtemplomot emeltek a régi helyére — a harmadik könnyezés már ebben történt —, amely szép barokk templomot 1948-ban XII. Pius pápa bazilikarangra emelte. A templommal egy időben építették a kegyhelyet gondozó bazili- ta szerzetesek kolostorát is. A magyarországi görög katolikusok aránya az 1949. évi, még a felekezeti megoszlást is feltüntető statisztika szerint az összlakosság 2,7 százaléka. A görög katolikusok a keleti szertartást követő, de hitben és egyház- szervezetben a katolikus egységben élő keresztények. Hogy a római katolikus magyarság kebelébe miként kerültek görög katolikusok, nem tudjuk bizonyosan. Elképzelhető, hogy még Bulcsu és Gyula vezérek hoztak Bizáncból papokat, amit megerősít egy XI. századi orosz krónika: „A magyarok két fejedelme Istentől vezéreltetve, Bizáncba ment, s a szent keresztséget önmaguk s alattvalóik számára kiesdekelték.” Egy másik felfogás szerint csak a 16. századtól tudunk görög katolikus magyarokról. A 18. századtól erőteljes kísérletek történtek arra, hogy meghonosíthassák a magyar nyelvet a görög szertartásé liturgiában. A Szentszék végül elfogadta a magyar kormány javaslatát önálló magyar görög katolikus egyházmegye felállítására, amelynek értelmében az uralkodó 1912. május 6-án megalapította a hajdúdorogi egyházmegyét. Ezt X. Pius pápa bullája július 8-án kanonizálta, és a bécsi apostoli nuncius november 17- én életbe léptette azzal, hogy a magyar görög katolikus egyházmegye székhelye Nyíregyháza. Az augusztus 18-i máriapócsi pápai misére — mint erről már beszámoltunk — a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságból, Romániából és a Szovjetunióból is tízezreket, együttesen pedig 350—400 ezer embert várnak. Ennél azonban jóval többet, 500 ezret is el tudnak helyezni a most épülő misehelyen, ha a szükség úgy hozza. II. János Pál pápa Máriapócson görög katolikus szertartású szentmisét mutat be. E gesztussal a szomszédos országok görög katolikus közösségei iránt érzett elismerését és megbecsülését akarja kifejezni azért a sok üldöztetésért és megaláztatásért, amit az utóbbi 40 évben kellett elviselniük. A csehszlovák, román és szovjet hívek püspökeik és papjaik vezetésével érkeznek majd Máriapócsra. A szertartás magyar, ószláv, román, szlovák és angol nyelvű lesz. Az egyes énekeket is ószláv és román nyelven éneklik majd a szomszédos országból érkező egyházi énekkarok. MŰVÉSZEK A TEHETSÉGÉRT Kocsis—Hauser -alapítvány Mátészalka (KM—BE) — Amint azt lapunkban is hírül adtuk, 1989 őszén művészeti alapítványt létesített Mátészalkán Kocsis Zoltán zongorművész és mátészalkai születésű felesége Hauser Adrienne zongoraművész a szatmári térségben élő és valamelyik művészeti ágban — nem csak a zenében — tehetséges fiatalok felkarolására. A közel ötvenezer forintos alaptőke az eltelt időben mintegy három- százezer forintra emelkedett. A Magyar Hitelbanknál kamatozó tőke hozadékából már két alka- lommal-nyújtottak támogatást ötöt tehetséges fiatalnak. Örvendetes dolog, hogy egyre több a fiatal tehetség — kaptuk a tájékoztatást Tóth Tibortól a Kocsis—Hauser-alapítvány kuratóriumának titkárától —, kevésbé jó viszont az anyagi értelemben hátrányos helyzetű fiatalok számának növekedése, hiszen egyre nő azok száma, akik tehetségüknél fogva jogosan tarthatnának igényt kiemelt anyagi támogatásra. Ezek a fiatalok saját erőből, pusztán a család anyagi helyzetét tekintve nemigen képesek magasabb szintű tanulmányokat folytatni. Ezért válik fontossá az alapítvány megerősítése, anyagi kondíciójának növelése, ami miatt ezekben a napokban igyekszik az alapítvány kuratóriuma újabb támogatókat, szponzorokat megnyerni. Ismertebb cégeket, magánszemélyeket is megkeresnek, hogy az alapítvány céljáról és a pénz felhasználásának módjáról a szükséges felvilágosítással szolgáljanak. Jó hír érkezett ezzel kapcsolatban Göttingenből, az ottani egyetemről. Egy ott élő magyar származású professzor arról értesíti Kocsis Zoltánt, hogy olvasta a Tallózó című lapot, amely átvette a Kelet-Magyar- ország Kocsis Zoltánnal készített interjúját, abból értesült az alapítvány létezéséről. Mivel a professzor urat születése és gyermekkora révén érzelmileg sok minden köti Szatmárhoz, és eddig is igyekezett a szatmári akciókat támogatni — így kapcsolatban áll a fehérgyarmati Kölcsey Társasággal is —, ezért szívesen segíti a Kocsis—Hau- ser-alapítványt. Már erre az évre felajánlott egy összeget, hogy — amint írja — ezt az országrészt és ezt a szép kezdeményezést támogathassa. Három évezred a föld alatt Ki mit temetett el? Kováts Dénes A Tiszatelek határában lévő Telekdombon a közelmúltban új temetőt nyitottak. A sírok ásásakor rendszeresen kerültek elő régészeti leletanyagok: egy közel háromezer éves telep maradványai. A Jósa András Múzeum régészei folyamatosan figyelemmel kísérték a területet, bár kegyeleti okok miatt ők maguk nem kezdeményezték a telep feltárását. Az idén arról értesültek, hogy az önkormányzat tervei között ravatalozó építése szerepel. Mivel tudták: nagy kiterjedésű a gávai telep, s fölötte egy Árpád-kori falu maradványai találhatók ott, kérték a jegyzőt, hogy az alapozási munkák megkezdése előtt értesítsék őket. Istvánovits Eszter régész még azt is felajánlotta, hogy a múzeum költségén kiássák az alapot, ezáltal az önkormányzat pénzt takaríthat meg, ők pedig megmenthetik a leleteket; így számos történeti információhoz juthatnak. Kérték a jegyzőnőt arra is — mivel a polgármestert, lévén hogy tiszteletdíjas, elég nehéz megtalálni —, tolmácsolja szándékukat a település vezetőjének is. (Hasznos tudnivaló egyébként mindenki számára, hogy az 1963. évi 9. törvény 17. paragrafusa kimondja: muzeális emlék feltárásakor a munkahely vezetőjének bejelentési, a helyi államigazgatási szervnek megőrzési és további bejelentési kötelezettségei vannak, melyek megszegése egy kormányrendelet értelmében pénzbírságot vonhat maga után.) Ezek után megdöbbenéssel értesültek arról, hogy megkezdődött a ravatalozó alapozása. Ezután már csak az alaptól kissé távolabb kezdhették el feltárni a lelőhelyet, ahonnan rengeteg régészeti lelet került elő, bizonyítva a szakemberek igazát. A jelek szerint az építkezés miatt rendkívül nagy értékű, és a megyéből, illetve az Alföldről csak kis számban ismert késő bronzkori lakóépület maradványait pusztították el azzal, hogy fölé a feltárás előtt épületet emelnek. Ezáltal nemcsak muzeális és tudományos értéktől, s tapasztalatoktól estek el a szakemberek (s a nagyközönség), hanem törvénysértés is történt. Tiszateleken másképp látják a kérdést. A jegyzőnő nem kívánt nyilatkozni az ügyről, mondván, ez a polgármester hatáskörébe tartozik. Arra a kérdésre, hogy legalább ő miért nem értesítette a régészeket, mindössze annyit mondott: a versenytárgyalás másnapján megkezdődtek a munkálatok, mert július végére át kell adni a ravatalozót. így tehát idő sem volt, ráadásul a tervekkel ellentétben nem is a temető területén, hanem a bejárata előtt épül, ahol, ha akarták volna, már korábban is feltárásokat végezhettek volna a régészek. A polgármester sem érti a felháborodást, tisztának érzi lelkiismeretét. Elmondta, őt nem keresték meg, s bár a jegyzőnő szólt a kérésről, a határidő sürgetett, a kivitelező csak azonnali munkakezdéssel tudta vállalni annak betartását. S ő júliusban átadott ravatalozót ígért a tiszateleki- eknek. Arról nem beszélve, hogy az nem is a tervezett helyen épül fel. Néhány furcsaság azért van a dologban. Mert a megváltozott helyszínről, vagy a versenytárgyalás megtartásáról illett volna tájékoztatni a régészeket. Még akkor is, ha sürget az idő, ha a település vezetője nem tud arról, amiről sok helybeli, hogy a sírok ásásakor korábban is leletek kerültek elő. Gondolom, még a mai körülmények között sem lehet nagy gond felemelni a telefont... S a szakemberek szerint az alapozáskor előkerült leletek adták a végső indítékot a leletmentés azonnali elkezdéséhez, ezert is furcsa ez az elzárkózás. Az sem elfogadható érv, hogy eredetileg más helyre tervezték a ravatalozót, mert egy komolyabb település nem néhány négyzetméternyi kiterjedésű. S ha valaki nem szakember, kérdezze meg azt, aki ért hozzá! E nnek az ügynek persze Tiszateleken túlnövő tanulságai is vannak. Mert a tudatlanság, tájékozatlanság nem mentesít a felelősség alól. Különösen nem, ha valaki vezető beosztásban dolgozik. Arrói nem oeszélve: a törvény és a közérdek is a szakemberek tájékoztatása, segítése mellett szól. Sárándi József: Lélek rád mutat Hányszor fölépítsz, rombolom magam. Halni egyszerűbb, teszik is sokan. Remény? Fanyar-jó, házamon belül. Asszonyom szeret, védelmez kívül. Az ivást kéne most abbahagynom, szabad művesként bűntől szakadnom. Lélek Rád mutat, kereslek Mester. Találkozunk majd valahol, egyszer..? Prométheusz (K.F.) z öregasszony öszA szekulcsolja a kezét. Ülünk a tiszta, szép lakásban és beszélgetünk. Gyakran sír is özv. Szabó Ist- vánné, az ősz hajú, ráncos hom- lokú, zömök Melánka. — Újvidéken születtem már hetvenöt esztendeje, igen szegény családban, apám fűrészgéppel dolgozott, anyám meg mosónő volt negyven évig. Hamar munkába álltam, már tizenhárom évesen cipősarkokat készítettünk a gyárban. Hiába óvott volna anyám, a szükség rá- kényszerített. Most is emlékszem az első fizetésemre, hetente kaptuk a bért, s az nagy pénznek számított... Ruhát, cipőt kaptam, kezdtem már lánykodni, s tizenöt évesen mulatságba jártam, kocsmában tartották a bálát. Na, hamar férjhez mentem, ám az uram katonáskodott, megsebesült, és hamar meghalt. Ott maradtam a kislányommal. A második férjem ott katonáskodott Újvidéken, s a bálban ad- dig-addig jártuk a csesztont, meg a simít, hogy házasság lett a vége, pedig én öregebb voltam. Az ő szülei itt laktak Magyarországon, s nekünk meg akkoriban el kellett jönnünk Újvidékről, mert a politika úgy fordult, s bár tartottak még a harcok, én a kislányommal nekivágtam a hosszú útnak, és szerencsésen megérkeztünk ide, a faluba. Az anyósoméknál húzódtunk meg. Egész más világ fogadott, ismerkedtem a mezőgazda- sági munkákkal, napszámba elmentem, sőt, a kastélyban kórházat rendeztek be, tolmácskod- tam az orosz tiszteknek, de dolgozhattam a konyhán, s adtak valamennyi fizetést, meg ugye, az ember marka se maradt üres. A falu befogadott engem, mert szorgalmas és rendes asszonynak ismert meg. Ahogy hazakerült a párom, műveltük a földeket, de megint csak kevés ideig, négy esztendeig voltam boldog, mert a második párom erősen italozott. A sok ital pedig megrontotta az életünket. Pedig akkor jutott munka, az uram földmunkákra, csatornázásokhoz is eljárt, tartottunk disznókat a néhány holdunk mellett. Rengeteget meszeltem akkoriban, meg a sok napszám, legtöbbet a Farkas-villába jártam, a mezei munkákról ne is szóljak, hiszen nehezen tanultam bele, eleinte még sírtam is, ahogy a többi asszony elhagyott, hiszen fiatal voltam és erős, egészséges. Később meg én kerültem el őket. Az ötvenes években nehezedett meg az életünk, akkor már három gyerekem kért kenyeret, a férjem nótás ember volt, egyre többet ivott, nincstelenségben voltunk, a férjem elitta a keresetét, arra dolgozott, hogy leeresz- sze a torkán. Ha józan volt, nem bántott bennünket, de többször volt részeg, mint józan. Olyankor nagyon durván viselkedett, ha nem szóltam neki, azért szidott le, hogy miért nem szólok, ha szóltam, akkor meg az volt a baj. Jaj, istenem, hogy mennyit tűrtem! Még ötvenhatban is arra gondoltam, hogy visszamegyek Jugoszláviába. A nagyobbik lányom éppen rokonlátogatóban járt, ott is maradt, s Újvidéken telepedett le. Sokára könnyebbeden a sorsunk. Jaj, nagyon sokára! A kisebbik lányom iskolába járt, és bizony volt olyan, hogy mezítláb. Aztán ahogy a fiam dolgozott, meg bányásznak tanult, sokat segített nekünk, még tán ő tartotta a családot. Levélben küldözgette a kis pénzecskéjét, de nekünk az mindent jelentett. Az
