Kelet-Magyarország, 1991. július (51. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-13 / 163. szám
Lehetőség az újjáéledésre Aktuális kérdések Balogh József Aligha él ember e hazában, akinek ne dobogtatta volna meg a szívét, amikor június 30- án megszólalták a harangok; s köszöntötték a szabadságot, a Magyar Köztársaság hosszú évszázadok után visszanyert függetlenségét. Megszólalt már érzelmeiről lapunkban politikus, történész, újságíró, most papot kérdeztünk: neki milyen gondolatai támadtak a kivonulásról, s arról, amit az elmúlt évtizedek következményeiként még jó ideig viselniük kell. A válaszokat Váradi József kanonok, a nyíregyházi Szent Család római katolikus plébánia föesperese adja. — Én inkább jelképes napnak tekintem június 30-át. Annak a jelképe ez a nap, hogy szabadok lettünk. A magyar nép nemzeti szuverenitása mostantól nincs alávetve olyan külföldi katonai erőnek, mint amilyennek négy- százötven éve, tehát Mohács óta, nagyon kis és ritka periódusoktól eltekintve, folyamatosan volt. De vegyük figyelembe, hogy mi, magyarok ugyanazok maradtunk akik eddig voltunk! Most tűnik ki, hogy mit tudunk kezdeni szabadságunkkal. > Gazdagszik-e attól az ország, hogy a szovjetek hazamentek? — Feltétlenül. Az idegen hatalom fegyveres ereje mindig egy kiszolgáló, egy hízelgő réteget hoz létre. S hogy ez a fegyveres erő, amely az országra rátelepedett, most eltűnik, ezzel egy olyan réteg létalapja szűnik meg, amelyik hajlandó volt idegen érdekeket kiszolgálni. > Hogyan értékeli kanonok úr a megszállt ország négy és fél évtizedét? — Az a véleményem, hogy nem lehet sem az oroszokat, sem a Szovjetuniót ezért egyedül felelőssé tenni. Olyan hatalmas világtörténelmi összecsapásoknak volt a mi hazánk a színtere, mikor itt a németek és az oroszok megfordultak, hogy emiatt nem szabad egyoldalúan őket kárhoztatni. Ebben a Nyugatnak, sőt az egész világnak megvan a felelőssége. És nem lehet egyedül a szovjet rendszert felelőssé tenni azokért a hatalmas eszmeáramlatokért sem, amelyek a történelem folyamán ritkán tudnak ilyen nagy erővel összecsapni. A dialektikus materializmusról van szó, amely minden más eszmével szemben állt. és mindent reakciósnak, a munkásosztály és a szocialista társadalom ellenségének tekintett. Ez a hatalmas eszmebeli ütközés is ott zajlott ebben a negyven esztendőben. Itt nem egyszerűen a szovjet hatalomról, sokkal többről volt szó. A kivonulással az egész eszmerendszernek, meg a kiszolgáló erőknek megszűnt a hatalma. Hogy mekkora hatalmuk volt? Minden más eszme, minden más nézetű társadalmi réteg, csak halálra ítélten létezhetett; vagy egyenesen pusztulnia kellett. Ezért ez a rendszer rendkívül elnyomó rendszer volt. A fasizmus egy változata. A fasizmus egyes osztályok vagy embercsoportok vagy egész nemzetiségek leértékelése, háttérbe szorítása, a kiirtása. És ez jellemző a kommunizmusra is. Osztályokat, rétegeket, vallásos meggyőződésű embereket értékelt le, nyilvánított ellenséggé. Megjósolta a vallásról is, hogy csak pár évtizede van hátra. Hruscsov azt mondta: 1980-ra megvalósul a kommunizmus, az osztály nélküli társadalom, s nem lesz semmiféle vallás. >- Mi volt mindebben az oroszok szerepe? Ezek után hogyan gondoljon rájuk a magyar ember? — Az élőknek kijár a tisztelet, mert ők is embertársaink, ők maguk is okulnak abból, ami rajtuk, vagy velük történt. Akik meghaltak, azoknak pedig kijár a kegyelet, és idetartozik, hogy mindenféle bosszú összeférhetetlen a keresztény lelkülettei. A megbocsátás csak az Isten oldaláról lehetséges, mert az Isten még a rosszban is mindenkinek megadja a cselekvési szabadságot. A diktatúrák szeretnek azzal tüntetni, hogy ők annyira a ,,jó" mellett állnak, hogy a ,,rosszat” ellenséggé nyilvánítják, és nem adnak neki semmi szabadságot. Isten a rossznak is szabadságot ad. Jézus az őt bántok, káromlók vagy kivégzők részére is bocsánatot kért az Atyától. A bosszúról ugyanígy vélekedhetünk. Milyen érzelem maradhat egy vallásos emberben, aki nem politikai alapon , hanem mint vallásos ember nézi ezt a nagy eseményt? A hála, a hála, és harmadszor is a hála. Hála az Isten iránt, aki megőrizte ebben a hatalmas összecsapásban a magyarságot és a vallásos kultúrát is. Mert maradtunk azért annyian keresztények és magyarok, hogy legalább a vallás gyökerei tovább élnek. Ma egy legallyazott fa, egy tövig lemetszett fa a vallás. De megvan a lehetőség az újraéledésre, mert megmaradtak a gyökerek. > Milyennek látja kanonok úr a függetlenség elnyerése után az ország, a kereszténység jövőjét? — A kereszténység és a magyar ember számára vége a passzivitás korszakának; annak, hogy egyszerűen csak éljünk magunknak: rejtsük magunkba az értékeinket. A szülő még a gyerek előtt is elrejtette felfogását, nézetét, hitét. Ennek a kornak kell, hogy vége legyen. És kell, hogy vége legyen annak a korszaknak, hogy az egyén kizárólag a saját maga fennmaradásával törődik és magának él. Olyan teljes értékű emberséget kell élnünk nekünk keresztényeknek és magyaroknak, hogy közéleti tevékenységre is vállalkozzunk: akár a gazdaságban, akár a kultúrában, akár a szociális gondoskodásban vagy a tudományban. Bármiben. Még a politikában is! Mert a politika nagyon értékes területe a közéletnek. Úgy gondolom, hogy a zsarnokság megszűntével és az elnyomó hatalom eltűnésével nem lehet már tovább hivatkozni arra, hogy jobb hallgatni és csendben lenni. Nem teljes értékű ember az, aki közéletre nem vállalkozik, aki a haza megmaradásáért, felvirágoztatásáért nem dolgozik. Az embert az Isten közösségi lénynek és nem magánzónak teremtette. > Lát-e esélyt kanonok ür arra, hogy most az egyházi tulajdon visszaadása körüli heves viták után sikerül mindezek feltételrendszerét megteremteni? — Úgy gondolom, hogy a tulajdonjog rendezése körüli viták, meg a születendő törvények jelentős ■ új kereteket jognak teremténi az egyház számára a közéleti működéshez. Az egyháznak azonban nem egyszerűen a Közéleti működés a döntő feladata, hanem az egész népnek, de családonként való megközelítése és kereszténnyé tétele. Ez jelenti nemcsak a Krisztushoz térést, hanem a munkaerkölcsöt, a családi élet fegyelmét és rendjét is jelenti. És ezeknek a biztosításához, megerősítéséhez szükségesek a keresztény intézmények. Ehhez szükségesek iskolák, s amennyire lehetne, szociális otthonok. Igen nagy az igény az idősek körében, hogy ők egyházi jellegű szociális otthonban szeretnének az utolsó években ápolást kapni, és ott szeretnének élni, abban a légkörben. — Meglátjuk, hogy a születendő új törvények mit tesznek lehetővé, mert az egyháznak pillanatnyilag ilyenek létesítéséhez semmilyen anyagi lehetősége nincs. Épületekkel nem rendelkezünk, a fenntartáshoz szintén nincs anyagi alapunk. Az állampolgáronként járó fejkvóta vagy állami támogatás teszi csak lehetővé fenntartásukat. De ezeknek az intézményeknek nagy szerepe volna a magyar társadalom és a magyar jövő alakításában. >- Köszönöm a beszélgetést! a kultúra piacáról Nagy István Attila O lykor beúszik az emlékezetembe egy lakodalmas kép: tízéves lehettem, ültem a hosszú asztal mellett, a felnőttek ropták a táncot, féktelen parasztlakodalom volt. Sokat nem értettem belőle, zavart a lárma, az izzadságszag. a felnőttek lábdobogása, de álmos nem voltam. Egy köpcös, magyaros ba- juszkájú férfi elkiáltotta magát: Ácsi! Hirtelen csend lett, a zenekar elnémult, mindenki az illető felé fordult. A férfi odalépett a prímáshoz, elővett a zsebéből egy papírpénzt, a vonóba húzta, s azt mondta: Ide a fülembe, hogy... A zenekar rázendített, a férfi pedig énekelt, harsogott, elhalkult. Szenvedett minden mozdulata. Bizonyára eljátszotta a fájdalmát, önmagát. Aki fizet, annak muzsikálnak. E közhellyé szelídített igazság miatt írtam le e fenti sorokat. De nem a lakodalmakról szeretnék most szólni, bár azokról is lehetne újólag elmélkedni, hanem arról a megváltozott helyzetről, amelybe a kultúra került. Pontosabban a finanszírozása. Tudom, hogy ez kicsit hivatalosan hangzik. A kérdés így is feltehető kié a kultúra és ki fizet érte? A magyar közművelődési intézmények korábban úgy működtek, hogy a fenntartó költség- vetéséből elkülönített egy bizonyos összeget kulturális célokra. Mennyit? Az elsősorban azon múlt, hogy az intézmény vezetője milyen kapcsolatban volt a fenntartó tanács vezetőjével. Ez volt a kijárós költségvetés időszaka. Minél Inkább volt eleven ez a kapcsolat, annál több-pénz jutott. Mire is? A felhasználás a közművelődési intézmény vezetőjén múlt. Ha filmszerető volt, akkor az a terület élvezett előnyöket, ha a képzőművészet érdekelte, akkor sok-sok kiállítást rendezett, ha énekelni szeretett, akkor biztos, hogy működött énekkar a művelődési központban. Természetesen így alakultak a technikai körülmények is. Aztán: megjelent a videó. A főnök vett a ,,háznak” egy képmagnót, százezrekért kamerát is, mondván, hogy meg kell örökíteni a különféle eseményeket. De a masinát főképp a saját céljaira használta. Mit csinált a fenntartó? Megelégedett az apró előnyökkel. Tiszteletjegyet kapott a divatosabb rendezvényekre, az apparátus rendelkezésére állt a dísz- Jerem. S főképpen kegyet gyakorolhatott. Volt valaki. Hatalom. A legtöbbször fogalma sem volt a közművelődésről. Sőt, legendák keringtek a butaságáról. Összesúgtak a háta mögött. De azért keresték a kegyeit, mert minden tőle függött. Mert úgy adta a pénzt, mintha a magáét adta volna. A közművelődés eredményessége tehát azon múlt, hogy mennyire volt elhivatott az adott település közművelődési szakembere, népművelője. Ne áltassuk magunkat: akkor is sokan tudták, hogy rossz ez a A TARTALOMBÓL: • Ismeretlen Mindszenty-levél Nyíregyházán • A pápalátogatás színhelyei: Pécs • A KM vendége: az új főigazgató • Barangolás Ezredes-tanyán Hazatérőben s—r- >• erülő (Ferenc festményeivel lassan két évtizede * r\ találkozhat a tárlatlátogató. Úgy van jelen a \ megye, az ország képzőművészeti életében, hogy személyesen inkább a háttérben marad, (hjemcsak azért, mert nem a megyeszékhelyen, hanem Qá- ván él és dolgozik,, hanem alkatilag ilyen. 9{em a szereplős fajtából való, nem tülekszik,a nyilvánosságért, legyen szó kiállításról vagy újságbeli szereplésről. Olajfestményei élőben élvezhetők, nem pedig az újság hasábjain. hazugság, mert nem lehet kihagyni azokat, akiknek a kedvéért, a nevében az egész intézményrendszer létrejött: az állampolgárokat. Igaz, akkor még nem így nevezték őket, hanem úgy, hogy: munkások, parasztok, értelmiségiek, alkalmazottak, egyebek. Nem mondom, hogy ennek vége. A megye önkormányzatainak vezetőivel találkozva kétféle magatartás figyelhető meg: az egyik ugyanolyan, mini a korábbi. Adja a pénzt, ha van, s annyit, amennyi jut (kijárós módszer), a másik pedig a következőképpen oldja meg a feladatot: Ánnyi pénzt adok, amennyi a működéshez szükséges, mert egyetlen korábbi intézményt sem akarok megszüntetni. Már politikai érdekekből sem. De maradt még pénzem. Azt Is odaadom, de csak akkor, ha azok a célok megvalósulnak, amelyeket én jóknak tartok. Nem én, hanem az a település, amelyet én képviselek. Persze, nem biztos, hogy ezt a pénzt a művelődési ház vagy a könyvtár kapja. Nekem mindegy, hogy ki valósítja meg a szándékaimat, a lényeg a megvalósulás. Nincs itt szó óriási összegekről, mondja az egyik nagyközség jegyzője. Olyan tevékenységeket támogatunk, amelyek nem hoznak bevételt, de szükség van rájuk. E z a módszer megadja a. helyben működő népművelő önállóságát, biztonságérzetét, de nem engedi, hogy a piaci verseny végképp eltorzítsa a kultúrát. Nem mondja, hogy legyen a kultúra önfenntartó, de azt igém fizetek, ha kielégülnek azok a szükségletek is, amelyek a piaci versenyben bizonyára alulmaradnának
