Kelet-Magyarország, 1991. június (51. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-08 / 133. szám

1991. június 8. A J(eCet ‘Magyarország détvé/ji mettél&te | 11 Zaklatott hétköznapok Kovács Éva Mintha a természet is nehezen viselné az időjárási szeszélye­ket. Tíz órakor már rekkenő a meleg, szinte vibrál a levegő, alig két óra múlva meg elővehet­jük a kardigánt. Azután váratla­nul jókora zuhé esik, a kertek növényei felfrissülve zöldellnek. Nagyecsed határában nem­igen figyelnek az időjárás válto­zásaira. A kapálnivaló nem vár­hat, meg kell lennie mihamarabb, hogy az eső ne a dudvát, hanem a dohányt, tengerit, napraforgót nevelje. Igaz, biztonságban már lassan a kapások sem érezhetik magu­kat, pedig más munkahely, mint a határ, nemigen akad Ecseden. A gazdasági élet nehézségei, az ország állapota ezt a nagyközsé­get sem kerülik. Az egyetlen munkaadó, a valamikor jó hír­névnek örvendő, legtöbb embert foglalkoztató termelőszövetkezet súlyos gondokkal küszködik, a jelentős mértékű elbocsátás máris a küszöbön áll. Ha a leg­rosszabb is bekövetkezik, majd nyolcszáz embernek mondanak fel egyszerre. Nehezíti a dolgot, hogy a városi ipari üzemek helyi melléküzemágai különféle szála­kon szintén a termelőszövetke­zethez kötődnek, így a dolog már valóságos lavinához is ha­sonlítható: ha borul a téesz, bo­rul vele szinte minden és min­denki. S hogy akkor mi lesz? Arra bizony Nagyecseden is csak kevesen tudják a választ... — Munkahelyteremtő beruhá­zásokra alig gondolhatunk, hi­szen ma már magára valamit is adó vállalkozó nem jön olyan helyre, ahol nincs megfelelő in­frastruktúra, hiányzik a telefon, rosszak az utak — mondja Szűcs Gusztáv, Nagyecsed fia­tal polgármestere, akit nyíregy­házi munkahelyéről hívtak haza a választások idején, mondván: benne látják azt az embert, aki képes kivezetni szülőhelyét a mostani kátyúból. Merthogy bajban van Nagy­ecsed, azt kevesen tagadják. Az egykori híres település, melynek „sorsa egybekapcsolódott a Bá­thory családdal, s hogy várossá lett, s országos hírre tett szert, egyedül a báthoryaknak köszön­hette, kik az ország legelőkelőbb és leggazdagabb főuraivá küz- dötték fel magukat, s a család három ágra oszolván, egyik ág az ecsedi előnevet vette fel.” S bár a település in­nen kezdve nagy lendülettel fej­lődött és gyarapodott, mostanra ennek már csak itt-ott maradt nyoma. Az egykori dombra, Sár­várra, az étterem, az ecsediekre néhány történelmi nyom, no meg a helytörténeti gyűjtemény emlé­keztet. A városi rang is rég oda­lett, áldozatul esett a nagy köz­ponti koncepcióknak. Igaz, mos­tanra mintha újra becsülete kez­dene lenni a régi dolgoknak, amit Ecseden a nemrég létrehozott alapítvány létesítése is ékesen bizonyít. — Az önkormányzat ötven­ezer forinttal alapította meg a „Történelmi Nagyecsedért" ala­pítványt, amelyhez reményeink szerint nemcsak a helyben élők, hanem a Nagyecsedről elszár­mazók, de szülőhelyükről el nem feledkezők is szép számmal csatlakoznak — mondja a pol­gármester. S ha az alapítvány mindenre nem is, arra talán min­denképpen elegendő lesz, hogy a régi értékek felkutatásával a jelen hiányosságaira is felhívja a figyelmet. Valamikor nem ért véget Ecseden az út, az ország határa nem a kertek aljához közelített, ma viszont többnyire az jön Ecsedre, akinek kifejezetten itt van dolga, elintéznivalója. Nem csoda hát, ha az új szel­lemű vállalkozók, gyárosok és kereskedők számára sem ideális telephely, a fellendülést ígérők nagyobb, központibb helyek után kutatnak. S hogy akkor az ecse- diekkel mi lesz? Más lehetőség nem lévén, mind nagyobb szám­ban mennek majd munkanélküli­segélyre, jelentkeznek a hivatal­ban különféle állami támogatáso­kat kérve vagy követelve. Pedig a pénz e helyütt is kevés. Az idei költségvetés 108 millió forint, eb­ből kell fenntartani, „működtet­ni” Ecsedet. Legtöbb pénz az alapfokú oktatásra megy, rög­tön utána az útépítés számlája következik. Bármekkora legyen is az utóbbi, fizetni mégis kell, hi­szen összesen 43 kilométer rövi- debb-hosszabb szakasz szorul felújításra, s több helyen még így is csak kohósalakos megoldásra futja. Segélyezésre összesen 14 milliót szánnak, de ez is olyan, mint a mesebeli kosár. Mire egy problémát megoldanak, kettő születik helyébe. A hagyomá­nyos támogatási formákhoz mára itt a legújabb, a tejjegy, melyre közel százan jogosultak Ecseden. Kétezer nyugdíjas él a faluban, s a település elöregedé­sét jelzi, hogy az ápolási díjat — a családban gondozott idősek címén felvehető támogatást — is mind többen veszik igénybe, s az e célra fizetett összeg eléri a másfél millió fo­rintot. A helyzet rossz, de nem reményte­len — jut eszembe a szólás, amíg Szűcs Gusztávot hallgatom. Ő ugyanis a hibákat, gon­dokat sorolva is folyvást han­goztatja: nem pa­naszkodni akar, erre nem hajlandó, csak épp a meglévő bajokat sorolja. Bár nem titkolja, annak idején na­gyobb öszszefogásra, együttes cselekvésre számított, a kedvét mégsem tudták elvenni a polgár- mesterség ideje alatt, mára is optimista, bizakodó maradt. — Nem várunk ölbe tett kéz­zel, tesszük, amit tennünk lehet. Bár nem tagadom, nagyobb len­dületet, gyorsabb eredményeket vártam a rendszerváltástól, elke­seredésre nincs okom. Ha sze­rény mértékben is, de elindultunk az előbbrevivő úton. Vállalkozás­ba adtuk a művelődési házat, terveink szerint presszó, fagylal- tozó, híradástechnikai bolt is kap majd benne helyet. A megma­radt területeken klubokat, szak­köröket működtetünk. Újra indít­juk végre a megszüntetett mozit, s mindezt azért, hogy itthon tart­suk a fiatalokat. ’86 óta vajúdik, idén talán megszületik a cross­bartelefon is. Nagyot léptünk elő­re a vezetékes gáz ügyében. A lehetőség adott, csak élnünk kell vele. Nagyecsed és Győrtelek között van egy átadóállomás, ha vállaljuk a vezetéképítést, lesz korszerű fűtéstechnikánk. A deb­receni Agrober már a terveket készíti, rövidesen szerződéskö­tésre is sor kerül. Igaz, ehhez az itt élőknek is zsebbe kell nyúl­niuk, de hát másutt sincs ez másképp. Sajnos, a nagyobb cégek hiába ígértek korábban komoly pénzeket, a már felsorolt problémák miatt rájuk nem szá­míthatunk, így a teljes költség a falura, meg a még fennmaradó­kra esik. Nagyecsed polgárai büsz­kék múltjukra, bár ma­napság sokkal töb­beket foglalkoz­tat a jelen. Az egykori gaz­dagság és biztonság oda, s még közel sem lát­szik a jö­vő. Hogy mi­lyen akkor az itt élők hangulata? Arra talán legille­tékesebbként Tóth Ferenc református lel­kész adja meg a választ: — Milyen lenne? Zaklatott. Mindazonáltal reménykedő, hi­szen a hívek örülnek az új lehe­tőségnek, tágra nyílt az eddigi keskeny kapu. S hogy miért? A lelkész úr szerint a volt egyházi ingatlanok visszaadása ad most okot a bi­zakodásra, hiszen mint kiderül, annak idején nem hogy az egy­házi birtokokat, még a halottakat is államosították a faluban! El­vették a temetőt, annak beteme­tett és üres részével együtt. — Az egykori kétszáz holdat nem, de a temető melletti, meg­művelésre alkalmas földterületet visszakérjük — mondja a lelkész úr, akinek nem csak távoli remé­nyei, közeli örömei is vannak: a nagyecsedi református újteleki kistemplom rövidesen tornyot kap. Tornyot, amelyről nem csak térben, talán időben is messzire láthat a falu népe. S ha messze lát, csupa jót lát. Reménykedjünk benne... Nagyecsedi életkép Balázs Attila felvétele \/d lóság unk Röze Menekülés a semmibe Dankó Mihály send van. Csak a falióra C ketyeg, a mutatók kono­kul haladnak körbe. Az idő előrehaladása magá­ban hordozza az elmú­lást. A születés és a ha­lál két véglet, s ami közte van, az az ÉLET. Csoda, egy nagyszerű kaland, amit az ösztöneinket legyőző elme egy­re kutat. Honnan jöttünk és hová me­gyünk? A sors, á szerencse vagy vala­milyen külső hatalom uralja tetteinket? Befolyásolhatjuk-e önnön életünket, dönthetünk-e saját magunk a befejezés­ről? ♦ ♦ ♦ Szenteste volt. Megborotválkozott, tiszta inget és kabátot vett fel. A kará­csonyt mindössze egy asztalra állított gyertya jelezte. A kisablak függönyét félrehúzta, hosszan nézett az égre. A hideg csillagok ragyogása szinte kopo­gott az üvegen. Majd egyenesen előre, a távolra figyelt. Az imbolygó fények és vonatfütty jelezte a kinti világot. Búcsú­zott. Már évek óta képeslapot sem ka­pott. Sóhaj szakadt fel a kebléből, tulaj­donképpen nem is szomorú, elégedett a 79 évével. A képek, mint filmkockák tódultak elé: a pendelyes, szőke hajú apróság, aki anyja szoknyájába kapaszkodik. Az is­kolapad, a tanító a nádpálcájával, majd a katonaság, a háború, az öröm, hogy élve megúszta mindezt. A szülők halála után nemsokára megnősült. De hamar magára hagyta az asszony is. Nem szült neki egy gyereket sem... E gondolatoknál kicsit tovább időzött. Esetleg... Később mindig közbejött vala­mi. Legutoljára az öreg kuvasz is „el­hagyta”. A kályhában pattogott a tűz: minek a melegség, ha belülről fázik az ember? — mondta, leheletével behomá- lyosította az üveget. Megfordult, indulni készült, még egyszer körülhordozta te­kintetét a kis szobán. Rend volt, a taka­rításra mindig igényes; ne mondják, mert férfi, megeszi a kosz. Persze ki is szólná meg, nem járt itt évek óta senki, s amióta kitalálták a postaládát, már a postás sem csengetett be. Ruháit szé­pen összehajtotta, a gyertya lángját meglibbentette a huzat, kint bagoly hu­hog, megfelelő kíséret az induláshoz. ♦ ♦ ♦ A keresztyén vallás tanítása szerint bűnt követ el, aki önkezével vet véget életének. A lét felett az Isten uralkodik. Ő, aki a „szülők segítségével” elindítja az életet, s ő dönt a végről is. Akaratá­val szegül szembe, aki saját maga tör­vénykezője lesz. Az ötödik parancsolat önmagunkra is vonatkozik. A középkor­ban, sőt még a legújabb korban is, az öngyilkosokat nem temette pap, legfel­jebb a temetőárokba hántolták el. A második vatikáni zsinaton született dön­tés kimondta: az egyház szerepe, hogy szeressen és ne ítéljen. Meg kell tehát adni az elhunytnak a végtisztességet. A mai gyakorlat szerint különböző feleke­zetek más és másként végzik a szertar­tást. (Például a római katolikusok köz­pontilag kiadott imádságot is elmonda­nak). ♦ ♦ ♦ Aki nem tud ünnepelni, nem tud élni sem — tartja a régi mondás. Különösen a húsz- és negyvenévesek között hiány­zik a „hitháttér”. Gyűlik, halmozódik a feszültség, sokaknak az a lehetősége sincs meg, mint a hívő embernek, hogy a gyónás, az imádság, az Isten akaratá­ba való belenyugvás feloldozást ad. Átmeneti időszakba léptünk. A régi ka­tegóriák megszűntek, de az újak még nem alakultak ki. Az érzelmileg inger- szegény környezet, az egyéniségek ki­bontakozását akadályozó, uniformizáló iskolák nem segítettek. Elsősorban arra lettünk fogékonyak, hogy jól éljünk, mindegy, hogy holnap mi lesz. Kikerült az ember a természetes életteréből, be­lekényszerült a zsúfolt, lélektelen kör­nyezetbe, ahol a küszöb a határ, tétlen­ségre, unatkozásra ítélve. A felgyorsult világunkban a legősibb motívumok mel­lett, mint például a szerelem, olyan okokkal is találkozunk, melyek koráb­ban hihetetlenül hangzottak volna: mun­kanélküliség, megbukott vállalkozások. Ezekre a tényekre még nem készül­tünk fel. Mennyire változik a világ, a „hőskor­ban” még kardjába dőlt a lovag, a tech­nika modernizálódásával lőfegyvert fo­gott magára a kártyaadósságba jutott dzsentri. A századelő cselédlányai lú­got, vagy gyufamérget ittak. Olvasmá­nyainkból ismert a Duna-hídról vízbe ugró. Aztán jött a vonat, kötél, s ma­napság a gyógyszer a „divat”. S minden tett mögött ott a talány: miért? Mi az, mi fegyvert ad a kézbe, lehet-e olyan nehézség, amely annyira lenyom, hogy nincs belőle kiút? Egyes magyarázatok szerint vannak idősza­kok, amikor a reménytelenség, a csö­mör, a kilátástalanság miatt megnő a „semmibe utazók” száma. Az egyéni és társadalmi problémák megoldhatatlan­sága elég ok e? A válasz egyértelmű: nem! Bár nem ítélkezhetünk senki felett, s nehéz arra is magyarázatot adni, van- e jogunk elvitatni bárkitől, hogy önmaga rendelkezzen élete felett. Sokszor hi­ányzik a cél, a mások és saját magunk által megszabott feladat. Nem készü­lünk fel a nehézségek elviselésére, kicsi a tűrőképességünk, nem jutunk el a megfelelő megoldáshoz. Gyakran meg­történik, hogy az adja fel a harcot leg­először, akit addig a széltől is óvtak, szerettek, s egyszer csak szembetalálja magát az első „nem"-mel. „Színjózan voltam, iszonyatos volt a terhelés, és kilátástalannak láttam a jö­vőt. Egyik délután mondom a felesé­gemnek: én megiszom a mérget. Ki­mentem az udvarra és a permetezéshez előkészített fél deci Bi 58-at egy húzás­ra lenyeltem. Éreztem, marja a torko­mat, mint az erős vegyespálinka. Két perc múlva rosszul lettem, az asszony összecsődítette a szomszédokat, a mentő hamar kijött. A kórházban tértem magamhoz, rögtön ki akartam ugrani az ablakon. Majd amikor rájöttem, mi tör­tént velem, nagyon megijedtem. Be­injekcióztak, Szinte kívülállóként néz­tem, hogy harcolnak az orvosok az éle­temért. Nappal csak megvoltam vala­hogy, de este jöttek a hallucinációk. Rettegve figyeltem az ablakon bekúszó fekete macskát, az egyik pillanatról a másikra változó szörnyűségeket. Tisz­tán láttam mindenkit a régi ismerősök közül, akik meghaltak. Eljöttek hozzám, de velük volt egy nagy szakállú, robusz­tus ember is, mindenáron el akart vin­ni... Biztos ő volt az „ördög szolgája”. Amin keresztülmentem, nem kívánom senkinek. Bár tudtam, hogy meghalha­tok, ha megiszom a mérget, most már nagyon sajnálom, és még egyszer nem csinálnám ugyanezt. Sőt, még jobban ragaszkodom az élethez, mert én közel jártam a kaszáshoz, s tudom, hogy on­nan nincs visszaút. Mennyi örömben és boldogságban volt részem már azóta, ha belegondolok, mindezt elmulasztot­tam volna...” ♦ ♦ ♦ Mégis, ha kor szerint viszgáljuk az öngyilkosságokat megkísérlőket, első­sorban a fiatalok és az idős, magára hagyott emberek közül kerül ki a legtöbb „áldozat”. Például ha nem sikerül a vizsga: a szülői szigortól való félelem könnyen végzetes lépésre késztetheti a fiatalt. Sokszor elismételt tények, nem elég mindent megadni a gyereknek, és csak számonkérésből sem állhat a kapcsolat. A követelésnél mérlegelni kell a képességeket is. (Az apa, az anya a sok lótás-futás közben beszélgessen többet gyermekével.) Az esetek többsé­gében a mindenáron való figyelemfel­keltés szerepel az indokok között. Bár tettük végzetességével nincsenek tisz­tában. Mindehhez hozzájárul az a sok erőszak, a halál látványa, amit a tömeg­kommunikációs eszközök zúdítanak ránk. Vajon mi adja a lökést annak is, aki 15-20-szor próbálkozik? Bár szándéka nem komoly, csak az ijesztgetés, s az orvosoknak, ápolóknak munkát adnak felelőtlen tettükkel. Mások nem bíznak semmit a véletlenre. Valószínű szerepe van egyfajta hajlamnak, öröklött vagy szerzett idegzavaroknak. Sokan millió­kat adnának még egy napért, hogy sze­retteik között lehessenek, s akkor ők, látszólag egészséges emberek, az „enyészetet” választják. Bátorság vagy gyávaság kell az elkövetéséhez? Milyen iszonyatos erő köti le a legősibb és leg­erősebb ösztönt, az életösztönt? ♦ ♦ ♦ Ki figyel oda, ki veszi észre a tipródót, a pohárhoz, a droghoz menekülőt? Vall­juk be, szinte senki. Nincs időnk mások­kal törődni. Volt eset, mikor a munkahe­lyen így szörnyülködtek: egtette? Ez a mindig vi­M dám jó kedélyű kolléga. S csak akkor gondol­kodnak el, amikor újra és újra szóba kerül, és érezni lehet a megjegy­zésekben a bizonytalanságot. Tényleg, mostanában nem látták mosolyogni, vic­cei is egyre kesergősebbek lettek. Sokszor nézett maga elé, néha már nem is köszönt a folyosón. Szórakozott­ságnak vélték csak. „Talán, ha megkér­deztük volna, hogy mi baja? Talán..., ez , már örök titok marad.” A sugallat, hogy „meg kell tenni”, a sötétség és a mélység vonzása ott kí­sért mindannyiunkat. Csakhogy az em­ber azért ember, hogy legyőzze a prob­lémákat. Nem lehet megbékélni a „sem­mibe rohanókkal", nincs az a kudarc, melyből nem lenne kiút, élni kell magun­kért, másokért!

Next

/
Oldalképek
Tartalom