Kelet-Magyarország, 1991. június (51. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-01 / 127. szám

1991. június 1. Masképpenleszvegre* MEGÉLNI OTTHON? M a is úgy kéne lenni, hogy a Joó Györgyök, meg a többiek éljenek meg otthon, a maguk kis falu­jában. Egy szatmári emberrel kapcsolatban írta e sorokat Móricz Zsigmond, jóval a má­sodik világháború előtt. Az idé­zett mondat sajnos ma is idő­szerű. Nem járnak már a zsú­folt „fekete vonatok”, nincs hová ingázni. Szatmárban, Be- regben, Szabolcsban egyre több ember földet foglal, vagy földet bérel, mert nem munka­nélküli-segélyből, hanem tisz­tes munkából akar megélni. Földművelésből, állattartásból. Mindkét tevékenység verej- tékes munkával jár, mindkét tevékenység egyfajta szaktu­dást igényel. Szomorúan ta­pasztaljuk, hogy a rendszer- váltás után is nehéz, egyre nehezebb megélni földműve­lésből, állattartásból. Jellem­ző, hogy a termelők nyereség nélkül, vagy szerény nyere­séggel dolgoznak, míg a felvá­sárlók és a kereskedők gya­korlatilag kockázat nélkül bu­sás jövedelemre tesznek szert. Az árakat — csakúgy mint az elmúlt negyven évben — most is az átvevők és nem az átadók diktálják. S ha már csordultig tele a pohár, a termelők lázonganak. A túltermelési válság idején a kávét a tengerbe öntötték. Ta­valy az almatermelők a 4-es főút forgalmát egy időre meg­bénították Kisvárda térségé­ben. Aztán láttuk, hogy a te­héntartók a tv-kamerák előtt a pesti utcára locsolták az éltető tejet. Meg kell a szívnek hasad­ni — mondtuk, amikor tej folyt az utcán. S majd meghasad a szívem, amikor eszembe jutnak a mátészalkai kőműves szavai: „Nincs rosszabb, mint a fölös­legesen elvégzett munka." Úgy tűnik, hogy a falvak népe gyak­ran mostanában is fölöslege­sen dolgozik. Az újfehértói Bige József in­dulatosan, fájdalmas panasz­ként üvöltötte a fülembe: „Pest­re ingáztam 16 évig, elbocsá­tottak. Azért foglaltam vissza a földemet, hogy valamiből eltart­sam a családomat.” A cégény- dányádi polgármester fűhöz-fá- hoz szaladgál, hogy mellék­üzemágat hozzanak létre falu­jában, hogy helyben munkát te­remtsenek 30-40 embernek. A nyírmadai polgármester angol nyelvtudását is kihasználta, hogy egy külföldi tőkés kisüze­met létesítsen a homokon. A fa­lusi polgármesterek majdnem mindenütt üres kasszát örököl­tek, s a nyakukba szakadt a munkanélküliség roppant nagy terhe. A szegény embert nemcsak a felvásárló és a kereskedő, az ág is húzza. Az égiek évek óta nem adnak kellő esőt, a táp, a permetszer ára az égig kúszik. Ha a kormány megoldja a falusi ember búját-baját, egy sor egyéb gondot is megold vele. Hadd módosítsam Móricz vere­tes mondatát: Ma végre úgy kell lenni, hogy a Joó Györ­gyök, meg a többiek éljenek meg otthon, a maguk kis falujá­ban! Nábrádi Lajos EGY SZELET NEKÜNK IS B écs visszalépett, mi — legalábbis a kor­mány — az Expo önálló megrendezése mellett döntöttünk. Az első reakció­mat — „már megint a szoká­sos magyar virtuskodás” — követően azonban higgadtan végiggondolva a pro és kontra véleményeket, megváltozott az álláspontom. Ebben a mi­niszterelnöki nyilatkozat egyetlen kitétele segített, ne­vezetesen: a bécsiek nemle­ges szavazata ellenére is megrendezhető a világkiállítás a magyar főváros és a VIDÉK részvételével. Lényeges szempont! Ha egyáltalán megteremtődik a szükséges tömegbázisa az Expónak, akkor az csak úgy lehetséges ma ebben a hazá­ban, ha annak kétségtelen elő­nyeiből az egész ország ré­szesül. Talán megismételhető ez az alkalom arra, hogy több évtizedes — elsősorban infra­strukturális — lemaradásunkat viszonylag rövid idő alatt csök­kenteni tudjuk. A közelmúltban több szerve­zet is állást foglalt a világkiállí­tás mellett. Az érdekvédelem, vagy például a reálértelmiség döntő többsége szükségesnek tartja a kiállítást, de csak úgy, ha a fejlesztés a vidéket, és főleg az Alföldet is azonos hangsúllyal érinti. Jótékony hatása a számos beruházás­nak persze csak akkor lenne igazán, ha azoknak legalább harmadát hazai cégek kapnák meg, és még ettől is nagyobb arányban jelentene munkaal­kalmat, jövedelmet a magyar­ság számára. A világkiállítás, amint azt az eddigi példákból igazolni lehet, jelentős előrelé­péssel járna az ország gazda­sági és kulturális fejlődése szempontjából. Egy olyan cél, ami feltétlenül betölti tőkevonzó szerepét, ám csak olyan beru­házásokat szabad megvalósíta­ni, amelyek az események el­múltával is az ország lakossá­gának az érdekeit, jogos igé­nyeik kielégítését szolgálják. Úgy kell tehát csak az Expo, ha az az egész ország ügyévé tud válni. A mi világkiállításunk — ha lesz — tehát nem szabad, hogy egy néhány négyzetkilométeren felépített csillogó-villogó, hiper­modern, hazugság-olimpiai- falu, egy pöffeszkedő kirakat legyen. Ennek a világkiállítás­nak —■ ha megérjük — arról kell majd szólnia, hogy van Közép- Európa keleti részén egy kis ország, amelyiknek mindig töb­bet, jobbat akaró népe az idők folyamán, de különösen ebben a században, annyi hányattatá­son ment keresztül, hogy ki­sebbfajta csoda az is, hogy egyáltalán fennmaradt. Arról kellene mesélnie majd ennek a mi világkiállításunknak, hogy ez a nép, ebben a kis or­szágban képes volt arra, hogy összeszorított foggal, néhány év alatt — önmagának is — be­bizonyítsa: nem a Balkánhoz, hanem Európához tartozik. Az elfogadhatóvá korszerűsí­tett országban egy jól végzett és értelmes munkájával elége­dett, derűs magyar népet kelle­ne hogy találjon majd az ide lá­togató idegen, mert csak abban a házban, faluban, városban és országban érzi jbl magát a láto­gató, amelyiknek a lakói maguk is boldogok. Galambos Béla HÉTVÉGI MELLÉKLETE az éiet ígérve ■■■■■■ Ősbemutató Sonkádon Újra itthon A múlt hét péntekjén idő előtt kiürült a sonkádi korcsma. Mikor az utolsó férfiember is kiitta po­harát, zsebrevágta a csapos is a kulcsot. S a többiekkel együtt átballagott a szomszédos kultúr- házba. Hogyne ment volna! Hiszen ősbemutatót tartottak. Ráadásul az a Zsigmond Dezső és Erdélyi János volt a majd’ egyórás doku­mentumfilm rendezője, akik kö­zöttük élnek. Sonkádiak ők mind­ketten! Igaz, a készülő filmlexikon adatai szerint Zsigmond Gyön­gyösön, Erdélyi pedig a Vas me­gyei Dukán született, állandó la­kásuk meg Budapest, ám ez nem sokat jelent. Mert ha feltűn­nek a sonkádi főutcán, azt kér­dezik tőlük: Na, hazajöttetek Dezsőm...!? Haza, Sándor bá­tyám, mondják ők ketten, s szemügyre veszik a kis, faluvégi házukat. Hogy mi változott az elmúlt hónapban, amíg ők mesz- sze kóboroltak? Semmit, szerencsére. Csak a fű lett nagyobb az udvaron, s le­hullatta szirmait az alma. Amúgy változatlan minden. Csak ez a rettenetes nagy sár ne lenne. Mert az most van, félcipő­ben lehetetlen a járás. Zsigmond Dezső bazsalyog is rajtunk, ,,nyakkendős városiakon”. De könnyű neki! Farmerben, gumi­csizmában áll a pumpakútnál, onnan nézi, miképp ugrabugrá­lunk a latyakban. Később azt mondja, foglaljunk helyet. A vendégeknek kihoz két öreg karosszéket, ő maga a kút- kávára telepszik. A nemrég be­mutatott filmről folyna a szó, de egykettőre hurkot vet a beszél­getés fonala. Hiszen az is megér néhány szót, miképpen kerültek ők ide, az ország legkeletibb szegle­tébe. — Érettségi után valakitől azt hallottam, hogy nincs szebb táj a világon Szatmár- nál... hát akkor gyerünk, mondtam — idézi fel a jó másfél évtizedes emléket a filmren­dező. — Kétszáz forinttal a zse­bünkben érkez­tünk meg Tisza- becsre, de mint kiderült, nem is volt szükség több­re. A becsiek ellát­tak bennünket mindennel. Azóta aztán én ha csak tehetem, minden időmet ezen a tá­jon töltöm. Zsigmond De­zső harmincöt éves, s máris je­lentős alkotások sorakoznak a háta mögött. Mint pél­dául a Vérrel és kötéllel című is, mely az ötven­hatos mosonmagyaróvári vé­rengzést mutatta be, s a tavalyi magyar filmszemlén a nemzet­közi zsűritől a legjobb dokumen­tumfilm díját kapta. Mint a leg­több film, ez is Erdélyi Jánossal közösen készült, akivel még a szombathelyi tanárképző főisko­lán hozta össze az élet. Sorsuk azóta is elválasztha­tatlan. Együtt járják immár évek óta Szatmári, s forgatják a szebbnél szebb, igazabbnál iga- zabb filmeket. — Hogy mi köt bennünket oly erősen ide... ? Legutóbbi filmünk­ben, melynek a címe Amíg az élet ígérve van... megszólal egy erdőháti tanító is. O mondja, hogy oly tiszta az itt élő emberek lelke, mint a Túr, a Tisza vize... Mi is erre éreztünk rá, s ma már elmondhatjuk, hogy Szatmárba hazajövünk. S nemcsak képletesen mond­va. Hiszen három éve vettek egy kis parasztházat a Túr mellett. Szépen felújították, s a környék­beliek segítségével rendesen be­bútorozták. Van itt karosláda, komód, öreg ágy és szekrény, kint a pitvarban meg egy csikós- spór. Kint az udvaron is érezni, paprikáskrumpli rotyog a lábos­ban. A feleség biztosan finomab­bat főz Pesten, de étek aligha esik másutt olyan jól, mint itt, kiülve a tornácra. Az ember közben elhallgatja, miképp csiripel a veréb, kiált a kakukk, s miképp húzzák a delet a környékbeli templomokban. Ismerős már azoknak a haran­goknak a szava...! Mert ők azt is megfilmesítették. Pontosabban, a kölesei, az uszkai templom hangjának ürügyén arról faggat­ták az itteni, nagy időket látott embereket, hogy miképpen él­tek, miképpen élnek. S közben példát mutatnak emberségről, magyarságról, hazaszeretetről. No de most már menjünk, Ti- szabecsen várnak bennünket, halljuk a biztatást, és el nem tud­juk képzelni, mi dolgunk volna nekünk még ott. Aztán kiderül ti­zenöt perc múlva. A gát tövében, egy kis rédelyes, tornácos ház körül három fiatal serénykedik, mint a mesében. Az egyik fúr, a másik farag, a harmadik meg fű­részel... Veszprémből jöttek. Az egyik szociológus, a másik színházi rendező, a harmadik... Szóval beleszerelmesedtek ők is Szat­márba, s vettek egy kis házat. Zsigmond Dezsőék hozták el őket, s azóta nem tudnak szaba­dulni az itteni varázs alól. De annyira ám, hogy megmarkolják a kabátunk ujját, s cipelnek ben­nünket a kis, zegzugos utcákon. S közben mondják: Van ott a sarkon egy kis ház... legyetek ti is szatmáriak! Balogh Géza Cimbalommal Kárpátalján Salánkról, a Kárpátaljai Ma­gyar Kulturális Szövetség helyi alapszervezetétől, valamint a Múit és Jövő című zsidó kulturá­lis folyóirat szerkesztőségétől meghívást kaptam odaáti emlék­táblák avatására és tudományos ülésre a minap. Az egész Kárpátalját megmoz­gató eseményre az anyaország­ból személyautókkal és autó­busszal több mint százan érkez­tünk. Jeles magyar tudósok, új­ságírók, hazaiak és külhoniak, tévések, rádiósok, izraeli és ma­gyar zsidók, a pártok képviselői, kutatók, érdeklődők. Szerencsémre én a Muzsikás Együttes finomlelkű „hohémjai- val” utaztam együtt a Külügymi­nisztérium sárga rendszámos mikrobuszán, s így a határon való átjutás kevesebb bonyoda­lommal járt. így is kijutott másfél órás „ácsorgás”, mivel a be­regszászi zeneiskolának a nagy buszban minisztériumi ajándék­ként egy cimbalom is volt. Végül átcimbalmoztuk magun­kat az autótömegen, ahogy egy izraeli újságíró „viccesen” meg­jegyezte, hogy némi törődés után megtekintsük a beregszászi ortodox, működő zsidótemp­lomot belülről is! Többszázados kegytárgyak: bőrtokok, bőrszí­jak, imakendők — táliszok, tisz­tálkodóedények, hétágú gyertya­tartók — menórák, szentkönyvek sokasága... Majd fogadás a vá­rosházán — nem a régi „druzs- bás” hangulatban —, ahol a cim­balom átvételekor a zeneiskola igazgatónője így köszönte meg az ajándékot „végre valami kéz­zelfoghatót is kaptunk”. Megmu­tatták a beregszásziak megál­modott színházuk makettjét, a majdan felállítandó mártíremlék­mű kicsinyített mását — mindez pénzhez egy hétre, szóltak szo­morkásán. Sűrvedésre értünk Tiszaújlak- ra, ahol a valamikori sóház falán elhelyezett Esze Tamás-emlék­táblát Benda Kálmán akadémiku­sunk ezen szavakkal méltatta a körben álló, fénylő szemű soka- dalom szózatunkba torkolló for­gatagában: „A magyar történés­zek üzenetét hozta, országhatá­rok elválasztanak bennünket, de összeköt a nyelvünk, a kultú­ránk, és közös múltunk.” (Vol­tak, akik egész nap a sóház előtt várakozva vártak az ünnepi pilla­natra. Vajon mit érezhetett Ben­da professzor, aki mint katona, maga is többször masírozott ezen ház előtt?) Késő este érkeztünk meg Nagyszőlősre, hogy örömfárad­sággal elköltsük éjfél körüli va­csoránkat, melyet autók cso­magtartóiban hordtak össze a környékbeliek. Kora reggel gon­dosan művelt, 300-400 öles sza- mócáskertek között siettünk a volt Perényi-kastélyba, ahol gon­dolatébresztő előadásokat hallot­tunk Benda Kálmántól, Várkonyi Ágnestől, Bánkuti Imrétől, Czi- gány Istvántól, Keresztyén Ba­lázstól, Csatári Györgytől és Vá- radi-Sternberg Jánostól. A hallottakkal a lelkűnkben ér­keztünk Salánk dimbes-dombos határába, ahol már a többezres tömeg ellepte a Mikes-kút kör­nyékét. Az emelvényen Fodó Sándor körében a „csurmát” megjárt öreg papok mellett, tü­zes tekintetű, életerős hittérítők, rabbik, helyi gondolkodók álltak várakozva, hogy szólhassanak az egyre növekvő embertömeg­hez. Egy hatalmas szabadtéri templomi áhitat lebegett a dél­előtti meleg napfényben. Az ima­beszédek után szavalatok, a Muzsikás Együttes ősi sirató­énekei, majd az egész so- kadalom zokogóéneke. A meg- rendelülés lelkiöröm-jDillanatai- ban egy szellemragyogás volt a salánki határ. (A gyerekek nem fújták a vinnyogó sípokat, a te- bernák előtt nem tolongott senki a ritkán kapható sörért, kóláért — csendesség percekig... Ilyen­kor születik a nemzet, gondoltam magamban, nyeldesve nyála- mat-könnyeimet. A Mikes-kút fa­vedres, tiszta vize enyhítette bennünk a lélekindulást — min­denki kapott egy bögrével, szim­bolikus „pogány” áldozás gya­nánt. Majd tyúkhúsleveses ebédre invitáltak — a házigazda dugva őrzött, százados kisharangot mutatott, pedig akkor látott elő­ször.. Délután a hajdani szőlősi get­tóépület falán elhelyezett emlék­tábla előtt valamennyi egyház számos papja, szerzetese. A debreceni rabbi égbe érő éneke nyomán pravoszlávok, reformá­tusok, ateisták, a zsibongó, mo­corgó tömeg csodabámulattal fi­gyelt, emlékezett... Az elmélkedő emlékezés a re­formátus öreg esperes hálaéne­kével végződött. A Tebenned bíztunk zsoltárt teljes szövegter­jedelmében végigénekelték zsi- dók-keresztények-ateisták. Bűn- tudatból-hálából-hitből-bizako- dásból — abban a pillanatban csak az ének tisztítása volt a fontos. Alig kétszáznyi kilométerre, itt­hon kormányfőnk és kísérete megyevárosunkban sorshelyze­tünket vázolta... A nyíregyházi és nagyszőlősi eseményünnep nemcsak hogy egy napra esett, hanem újkori történelmünkben valahol össze is ért, hisz az indító lökőerő egy tőről fakadt. Farkas József II Kelet h a Magyarország 7

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom