Kelet-Magyarország, 1991. június (51. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-22 / 145. szám
8 Ä XeCet-fyfagyarorszcu] íétvéjji mettékCete 1991. június 22. TÁRLATLÁTOGATÓ Mesék ecsetre és fuvolára Bodnár István Nyíregyháza (KM) — Rendhagyó módon zenei akcióval nyitották meg a napokban Küzmös Enikő tárlatát Nyíregyházán, a Pál Gyula teremben. A megnyitó művészettörténész, L. Menyhárt László fuvolahangon igyekezett megszólaltatni a festményeket, visszaadni varázsos hangulatukat. Való igaz, nem könnyű beszélni a fiatal festő munkáiról, leginkább a társművészet, a zene vagy a líra nyelvén lehet megfogalmazni azt a világot, amelyet Küzmös Enikő képei tükröznek. Mintha egy titokzatos világot látnánk, az anyagon túli létezés valóságát. Az akvarelleken csak foltokban érhetők tetten a természet felbontott formái, ám így a festő nyelvén összerakva mintha mesékből, a csodák tartományából kapnánk üzeneteket. Az egyik kép címe például: Derengés. Hullámzó dombok, vonalak mögött derengő fények. Sejtelmes állapot, amely oldott, derűs, de titokzatos is. Még minden megtörténhet, még nem végleges semmi, inkább a létezés formálódásának képlékeny folyamatát látjuk. Vagy csak egy hajnali derengést? A fény születését? A Transzedentális fény című akvarellen mindent besugároz a lilásfehéres fény, amely lehet az Alfa, az Omega, a kezdet és a vég, vagyis a lényeg. Egy Tájképen már fel-felsejle- nek az ihlető táj vonalai, a regés Tihanyt idézve, bizonyítván, hogy Küzmös Enikő munkái mégsem a természettől elrugaszkodott alkotások. Érdekes a Variációk című kép is, amely magvakat szóró termékeny virágokat mutat be hat képen. Az élet születésének pompája? A Mese termékenység násza? A szélben hajladozó növények tánca, többrétegű gondolatot kap, juttat a szemlélő eszébe. Tűz a címe egy másik alkotásnak, amely akár a pillangó tánca címet is viselhetné, oly gyönyörű a színek forgataga. Egy zárt világról, a kövek közötti felületekről igyekszik lilákkal, sárgákkal, halványzöldekkel és pirosakkal jelzéseket hozni a festő egy jellegzetes művén, bizonyítva a művész fantáziáját, a sajátos lírai megfogalmazás parttalan lehetőségét. Szinte valamennyi kép hasonló. Víz alatt, Metaformózis, Napnyugta, Lebegés, Fúga, Mese. (A művész egyébként szívesen készít illusztrációkat is.) Már maguk a címek is árulko- dóak, valamiféle elvontabb élményről szólnak. A Pál Gyula teremben megrendezett tárlattal egy kevésbé ismert művész mutatkozott be megyénkben. Küzmös Enikő Nyírbátorban élő és alkotó festő. (Gimnáziumi tanulmányait is ott végezte). Tanári diplomát a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán szerzett. 1989-ben végezte el a Képzőművészeti Főiskolát, és tavaly óta tagja a Művészeti Alapnak. Képeit már több közös tárlaton láthattuk, ez az első jelentősebb bemutatkozása a megyénkben. Nevével és munkáival bizonyára majd többször is találkozunk. Mi, magyarok Szentmihályi Szabó Péter Felteszem, nem sokan látták Jordán Tamás 1988-as filmjét, melyet nemrég a televízió is műsorára tűzött: a Szózat egy- egy sorát mondta — vagy próbálta elmondani — egy-egy magyar állampolgár. Ifjak és vének, műveltek és tudatlanok. Nem volt lélekemelő élmény, inkább szívszorító. Közös sorsunk érzelmi látlelete volt ez a néhány perc, akárcsak Kardos Sándor filmje, a Himnusz, melynek minden csodálatos szavát más-más személy mondta ki, összevágva régi filmhíradókból, archív anyagokból, s mint a kissé tiszteletlen felirat tudatta, ,, Komis Mihály nyomán írta Kölcsey Ferenc”. Hát igen, ilyenek vagyunk. Úgy hozták a századok, hogy mostanra ezek a meggyötört arcok vallják magukat magyarnak, vagy inkább dehogy is vallják: beleszülettek magyarságukba. A történelemben mindig volt egy felső tíz- avagy százezer, mely szabadon választhatott hazát, nemzetiséget, vallást, de a többségnek nem volt választása. Az ételnek is fölül van a hígja, alul a sűrűje: a forradalmak néha felfelkavarják a nagy közös bográcsot, melyben a nemzet kiforrja magát, de mindig a hígja marad fölül, az szaval földről, hazáról, az csinálja a politikát és a törvényt, az lajstromozza a bakákat, és menekül külföldre, ha túl magasra csapnak a lángok a közös bogrács alatt. Eljött az idő, hogy idegen katonák nincsenek magyar földön, egyórás harangzúgás hirdette helyreállt függetlenségünket. Szép, felemelő dolog ez, de ne áltassuk magunkat. A romok közt szabadok lehetünk. A mi érdemünk legfeljebb 1956, a mi érdemünk, hogy túléltünk, életben maradtunk, átügyeskedtük magunkat az új ezredév küszöbéig egy harmadolt országban, idegen eszmék, szokások, jelképek árnyékában. Most itt vagyunk, Nyugat és Kelet között, a senki földjén, mert így, kifosztva senkinek sem kellünk igazán. De lehet-e független a szegény ember? A szegény ember - Magyarország most működő tőkét keres, kunyerál, mint tizenöthúsz éve már teszi ezt. És jönnek a jóságos bankárok, tankok nélkül, katonák nélkül, kérlelhetetlenül. Jönnek és megtanítják nekünk, mi a tőzsde, a kamat, a piacgazdaság. Tudom, hogy mindez elkerülhetetlen. Száz év múlva talán ők is tudják a Himnuszt és a Szózatot. Legalább valamely világnyelven. Mi, magyarok pedig talán túléljük ezt a korszakot is. Csak legalább a harangok szavát ne adjuk el. Kislexikon íróinkról Kállai János Az irodalmi jelenkor nyilvántartásának szándékával adta közre a Bessenyei György Irodalmi és Művelődési Társaság a Megyei kortárs írók kislexikonát. A társaság irodalomtörténész munkacsoportja — Bánszki István és Futaky László szerkesztők vezetésével — gyors és a legtöbb szempontból alapos munkát végzett, s még azt sincs okunk megkérdőjelezni, hogy a beválogatás kritériuma miért egy inkább formai dolog (a szerzőnek legalább egy önálló kötettel kell rendelkeznie, hogy neve szerepeljen a félszáznál több alkotó között), s miért nem valamilyen, minőségre koncentrálóbb megközelítés. A kislexikon külleme ugyan jobban hasonlít egy folyóiratra, béltartalma viszont mindenben követi a lexikonkészítés szabályainak hagyományait. Az anyaggyűjtés során a szerkesztők több csatornán szerezték be az adatokat, hiszen különböző kiadványok, pl. a Kortárs magyar írók kislexikona 1959—1988 c. műben, vagy más munkák lexikográfiai részében már több megyebeli írónk, szerzőnk, kritikusunk kapott névcikket, s így az ott található adatokat csak ki kellett egészíteni vagy pontosabbá tenni. A rendelkezésükre álló források információin kívül felhasználták a lexikonban szerepeltetni kívánt alkotók önmagukról szolgáltatott adatait, ami — nem vonva ugyan kétségbe az információadók autentikusságát — az apróbb pontatlanságok lehetőségét is magában rejti. Az egyes névcikkek megformálásában a szigorú terjedelmi korlátozottság miatt, csak a legszükségesebbek közreadására vállalkozhattak: a már publikált művek számbavételére, a mikro- méretű életrajzokra. A szerző tanulmányaira, kritikáira, egyéb írásaira, kevesebb hely maradt. Célszerű lett volna felsorolni az egyes szerzőkkel foglalkozó szakirodalmat is. A kiadó tervei között ugyanis szerepel egy klasszikusainkkal és nemrég elhunyt alkotóinkkal — Sipkay Barna, Bory Zsolt, Ratkó József, Galambos Lajos, Képes Géza — kiegészített, teljes megyei irodalmi lexikon megjelentetése is. r r UZóAK ha találkoznak Lebegés Mátyás Ferenc: Elhanyatló csönd Zsuptetős tanyánk leomolva, erre jártunk összekarolva, nem csupán a testi örömért, kerestük a véglet örömét. Elhanyatló csönd, volt ifjúság, rádcsapódott a vadsors-husáng, erre jártunk, itt cseng neved még a kiserdőn, kergetve lepkét, erre midőn minden kizöldült s vágyunk gyújtotta fel az erdőt. Erre, — s aztán kedvesem lettél, csak engemet s nagyon szerettél, erre, de aztán elszaladtál, s számomra többé nem maradt nyár, — elgyalogoltak rég a vágyak, s beálltak a sorshoz halálnak. It Csendes Csaba: Minden út Rómába t ■ ' ány ember dolgozik a Vatikánban? — tették fel a kérdést egy ízben XXIII. János pápának, aki csak annyit felelt: „Mintegy a fele.” Történt mindez az 1960-as évek elején, s nekem ez a mondat jutott az eszembe, mikor végre kézhez kaptam a Szentszék Budapestre akkreditált nagykövetének, Angelo Acerbi nuncius úrnak a levelét. Pár fejezettel korábban említettem már, hogy a nuncius úr titkára arra biztatott: küldjem el írásban a kérdéseimet, hogy a nuncius úr fölkészülhessen a beszélgetésre. Tudtam én, jól tudtam, hogy Acerbi úrnak akadhat éppen elég teendője, semmint hogy az én kérdéseimre adandó válaszokon törje a fejét. De az idő telt-múlt, átbuktunk az 1991-es esztendőbe, és én bizony esténként, elalvás előtt egyre azt számolgattam, milyen kevés idő van már csak a Szentatya látogatásáig. Vatikáni utazásomra pedig egyelőre semmiféle „gyanús” jel nem utalt. A nuncius úrtól reméltem segítséget, jóllehet, akkor már ott lapult egy ajánlólevél útlevelem mellett. Aki adta, Várszegi Asztrik püspök úr, kedves soraihoz ugyan hozzáfűzte, hogy az ő ajánlása aligha nyitja meg számomra Vatikán Kapuit — én ugyan megelégedtem volna egyetlen egy kapuval is, csak az a megfelelő helyre vezessen —, de ha úgy látom, éppen az ő ajánlására van szükségem, szívesen megadja. Ezek után érkezett a nuncius úr levele. Amelyben sajnálkozva tudatta, nem érti, miben segíthetne a II. János Pálról szóló riportkönyv elkészültében. Úgy ítélte meg, hogy az ő személyének a szerepeltetése egyáltalán nem kapcsolódik a témához, különben a legjobbakat kívánja, etc., etc. Csak félreértésről lehet szó! Hiszen a levélben megírtam, könyvemben még mi mindennel szeretnék foglalkozni. így többek között érinteném a katolikus egyház jelenlegi helyzetét Magyarországon. Ebbe viszont — gondoltam — beletartozik a Vatikán és Magyarország javuló, szorosabbá váló kapcsolata is. Nincs kétség! Pontatlanul fogalmaztam. A nuncius úr félreértett. Újabb levél. Újból elküldtem ugyanazokat a kérdéseket, amelyeket az előző alkalommal már postáztam. A válaszra ezúttal nem kellett sokáig várnom. Korábbi levelére hivatkozva a nuncius úr kijelentette, hogy szándéka változatlan, nem kíván interjút adni. Átfutott rajtam, bizonyára tapintatlanság volt újabb levéllel zaklatni, hiszen előző levelében „világosan" kifejtette, hogywiem válaszol a kérdéseimre. De hát szóból ért a magyar. Az indoklás — amely az előző levélben számomra oly fél- reérthetővé sikeredett — ezúttal elmaradt. Nem kíván nyilatkozni, és kész. Különben pedig a legjobbakat kívánta, etc., etc. Három év óta, mióta hozzáfogtam ehhez a munkámhoz, még senki sem zárkózott el egy beszélgetés elől, mikor megtudta, min dolgozom. Hogy az olvasót kárpótoljam az elmaradt beszélgetésért, jobb híján idemásolom azokat a kérdéseket, amelyeket két ízben a nuncius úrnak elküldtem. Kell-e a Vatikán érdekeit képviselni Budapesten? Tud-e, akar-e konkrét segítséget adni a Vatikán ahhoz, hogy a magyar katolikus egyház képes legyen megfelelni megsokszorozódott feladatainak? Az ellenállás megkeményít, a kompromisszum elpuhít. A gyors kelet-európai változások ismeretében, utólag megítélve, helyes volt a Vatikán közép-európai poltikája az utóbbi negyven évben? Hitelesek továbbra is a Vatikán előtt a kompromisszumok árán kinevezett magyar főpapok? Milyennek ítéli a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló új, 1990. évi IV. törvényt? Megoldottnak tekinthető ezzel a téma magyarországi jogi szabályozása? Dél-Amerika (Afrikával, Ázsiával együtt) egyre jobban a világ figyelmének középpontjába kerül. Menynyivel másabb munkát igényel Öntől most Közép-Európa, Budapest, mint korábbi áilomáshelye? Magam sem tehettem egyebet, mint hogy újból átolvastam kérdéseimet. Éjszaka eljött ismét egy évek óta vissza-visszatérő álmom. Megint repültem. Nem kell ehhez nekem méregdrága repülőjegy. Megállók Nyíregyházán, a régi, poros OszőFúga
