Kelet-Magyarország, 1991. május (51. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-25 / 121. szám
1991. május 25. HÉTVÉGI MELLÉKLETE 9 Külföldre szakadt gimnázium Csendes jubileum Mostanában került el Nyíregyházára is az a szépen kiállított, sok képet tartalmazó kötet, amelyet Budapesten adtak ki a beregszászi magyar gimnázium történetéről. Az egykori tanárok és diákok gyűjtötték össze a dokumentumokat, emlékezéseket, fotókat az iskola életéről: az 1864-beli kezdetektől a legutóbbi időkig, 1989-ig. A BEREGSZÁSZI MAGYAR GIMNÁZIUM TÖRTÉNETE m felSEJB BudapestQE3 A szomszéd megye székhelyének 125 éves iskolája egyházi, református szervezésben indult, majd községi fenntartó működtette. Már állami akarat szervezte teljes középiskolává, ahol 1903-ban érettségiztek először. Ezek a diákok a húszéves találkozójukat már a csehszlovákiai időkben rendezhették — volna: ehelyett azonban Vásárosna- ményban emlékezhettek diákkorukra. A 40 éves találkozójuk már a visszacsatolás idejére esett, azután pedig a szovjet korszak következett... Megtudhatjuk a kötetből, hogy hajdan erőteljes lakossági igény hozta létre az iskolát; hogy a tanárok és diákok mily fontos szerepet vállaltak Beregszász társadalmi, kulturális életében — lényegében az egész 125 év alatt. A szerzők bátran térnek ki az impériumváltozások „nehézségeire’ személyi és anyagi ösz- szefüggéseire: a harcra, hogy az iskola megtarthassa viszonylagos önállóságát, magyarnyelvűségét. Megismerjük azt az ahogy lehet szellemiséget, amely mindig lelkesítette a tanárokat, diákokat, hogy ne adják fel hitüket, magyarságukat. Eddig is tudtuk, hogy a Trianon után az új határokon belül önállóan szervezkedő megyerészeken is működött ez a gimnázium. Tehát — ezúttal részletesebben: az iskola 1919/20. tanévét kétszer, két helyen nyitották meg. Előbb, természetesen, Beregszászon, de működését az új hatalom kevésbé tartotta természetesnek. Ezért a tanárok és diákok nagyobb része átjött, és 1920 tavaszától Tarpán folyt a tanítás, a tanév a nyár végéig tartott, augusztusban érettségiztettek. A központi elemi iskola átengedett tantermeiben 10 tanárral, 229 tanulóval működtek. — Az 1920/21. tanévben már rendesen, szeptemberben nyílt meg az iskola, hivatalos elnevezése szerint mint ,,A Tarpán működő Beregszászi Állami Főgimná- zuri ’. A jobb elhelyezés reményében a menekültiskolát 1921 nyarán Fehérgyarmatra helyezték át. Ekkorra azonban már kevés a diák, növekvő tanárhiánnyal kellett küzdeni. „A Fehér- gyarmaton működő Beregszászi Állami Főgimnázium’ ’ az 1922/23. tanévben már elsorvadt, további működtetését az állam ném vállalta. Elfogytak a beregszásziak, a helyiek, a Trianon után ezen az oldalon élő, túlnyomóan mezőgazdasággal foglalkozó lakosság akkor még nem gondolt fiainak középiskolai taníttatására. A határ túlsó oldalán, Beregszászon közben újra megindult az iskolai élet az új viszonyok adta lehetőségekkel. Egy negyedszázaddal később, amikor a háború után Mátészalkán gimnázium felállítására került sor, a szervezőmunkát arra a Cserepes Gyulára bízták, aki akkoriban már a kisvárdai Bessenyei gimn. tanára, de 1941 — 44 között a beregszásziak igazgatója, a „magyar időkben’ ’. — Egyébként más tanárok is kerültek erre az oldalra 1945 után. A nagykállói gimnázium igazgatója, a ma is élő Nagy András előzőleg szintén Beregszászon tanított négy éven át magyart és latint. Csánk István majd egy évtizedig volt beregszászi tanár az 1945-i fordulat előtt, s nemcsak matematikai ismereteket tanított, hanem a magyar kultúra érdekében is tevékenykedett előadásokkal, újságcikkekkel. Ezután került Nyíregyházára, a kir. kát. gimnáziumba. 1950-től a Tan- könyvkiadó munkatársa. Ez a szép emlékkönyv a Magyarságkutatás könyvtárának 4. kötete; ez a sorozat a határainkon túl élő magyarság kulturális kincseit, eredményeit mutatja be. Megismerésre érdemes valamennyi kötet. • (A beregszászi magyar gimnázium története, 1864—1989. Szerkesztette Benda István és Orosz László. Budapest, 1990. A Magyarságkutató Intézet kiadása, 282 o) Elek Emil. rkény Istvánnak, ha élne, s történetesen lapunknál dolgozna, most felcsillanna a szeme. Mert milyen levelet kapunk Tiszamogyorósróll? „Van itt a faluban egy korosodó férfi, aki ássa a saját sírját. Igen, jól olvasták... a fejfáját is megrendelte már.” Van-e olyan abszurd drámákat papírra vető íróember, akit hidegen hagyna egy ilyen téma!? A levél folytatódik, változik a dráma műfaja. Már nem is abszurd, de egyenesen társadalmi drámáról kell beszélnünk, hiszen ezeket olvassuk: „Nálunk a temetőnek nincs gondnoka, és mindenki azt csinál, amit akar. Még ott is verseny folyik, hogy kinek sikerül az első sorban feküdni majd... Ha látnák, sírásás közben milyen veszekedés folyik! Van olyan, hogy három-négy helyen is megkezdik az - ásást, amíg a kulákok eldöntik, hogy hová temessék végül a halottat. Biztos, aki most a saját sírját ássa, attól fél,, hogy kimarad az első sorból, igyekszik hát... Én bizony megfizettetném az efféle szórakozást! Ha már annyira első akar lenni, úgy fizessen, vagy haljon meg akkor, amikor azt gondolja, hogy a hely már jó neki.” No, ilyen se volt a múlt rendszerben! Örülhetne Rákosi vagy Gerő Ernő — poénkodhatnánk, de most az egyszer tartóztassuk meg magunk. Hisz ki tudja: lehet, hogy valóban ez a legnagyobb gond ma Tiszamogyoróson! Hiszen lehet, hogy pontosan a temető körüli vihar kavarta fel a falu idilli nyugalmát...! Tanácsosabb tehát, magukat a mogyorósiakat szóra bírni. Akikről szégyenszemre e sorok írója is annyit tudott eddig csupán, hogy messze földön híresek a szorgalmukról, a munkaszeretetükről, s tartózkodtak minden szélsőséges véleménynyilvánítástól. Hallgassuk hát őket! A faluba érve mindjárt az első kanyarban négy asszonyba ütközik az ember, a pumpakútnál beszélgetnek. — Hogy igaz-e a sírról szóló történet? — nevetnek. — Igaz hát. Már vagy két hete másról sem beszél a falu. — És mit szól hozzá Tiszamogyorós? — Ki ezt, ki azt. Van, aki csak kacagja, s van, aki ezeket a mostani újgazdagokat szidja. — Kaptunk egy levelet, mely szerint a volt kulákok kezdték meg ezt a versenyfutást. — Hát, mi erről nem hallottunk — mondják, s elkomolyodva hátrafordulnak. Mögöttünk ekkor nyikordult meg egy kisajtó, s lépett ki egy idősebb, borzas bajszú férfi. Varga Endre a neve, s hallván az utolsó szavakat, bosz- szúsan legyint. — Bolond beszéd ez. Kulákok... miféle kulákok!? Volt itt ugyan néhány'nagygazda, de hol van már azoknak is. a földjük... az a húsz-harminc hold!? Még hogy ők kavarnák a sz...!? Ugyan... — legyint újból, s ezzel ő be is fejezte a témát. S elkezd politizálni. Szidja a kisgazdákat, mint a bokrot, szent meggyőződése, hogy miattuk bolondult meg ez a világ. Hogy olyanok akarják ráerőltetni az emberre a földet, akik „sosem kapáltak még meg egy tő krumplit életükben.” Neki is lenne vagy öt holdja, de örül, hogy megszabadult tőle. — Dehát a mogyorósi temető állapotáról is ők tehetnek? / // TEMETETLEN ELOK — Hát én ezt nem mondtam, bár... — kacagja el magát. — De ha már ennyire izgatja magát az a „kriptály”, keresse meg a gazdáját. Keresném én, de nincs otthon. A kulcsra zárt kisajtón leskelődöm, s ordítom, hogy Endre bácsi. Senki. Csak egy szép ház, meg egy gondozott porta. Irány hát a temető! De nem egyedül! Hanem a helyi egyház gondnokával, Malmos Józseffel. Az éppen leszázalékolása előtt álló férfi túlságosan nem repdes a boldogságtól a jöttömön, — amit én meg is értek, hiszen ki örül annak, hogy jön egy idegen, s elkezd turkálni a falu életében? — Azért hűvös udvariassággal bár, de készséggel kivezet a temetőbe. Szabályos kört képzeljünk el, középen egy mutatós ravatalozó, jobb oldalán szépen gondozott sírok, bal oldalán pedig üres földdarab. Pontosabban három kereszt, sajnos, már ott is áll, s negyediknek... valóban ott egy üres sírverem. Szépen kiásva, kibetonozva, a nap pont a fenekére süt. — Hát ez lenne az — mondja a gondnok, s hely- telenítően csóválja a fejét. — A gazdája is tagja a presbitériumnak, de hiába figyelmeztettük, hogy ne siesse el a dolgot. Nem hallgatott ránk. No de ki ennek a rejtelmes, üresen ásítozó sírkamrának a tulajdonosa!? Az imént hiába kerestük, ám próbáljuk meg újra! Kezdődik a szokásos játék... a leskelődés, a kiabálás. S ekkor hátamra teszi valaki a kezét. — Engem keres, fiatalember...? — Hát... — hebegem, s bámulom a mellettem álló, biciklijére támaszkodó, hatvan év körüli férfit. — Csak nem a sírom érdekli? — néz kajánul. — Bár úgy hallottam, már megnézte. Na, hogy tetszik? Semmi él, semmi gúny a hangjában, őszinte érdeklődést vélek belőle kiolvasni. — Szép — mondom —, csak drága lehetett. — Drága...? Manapság mit adnak ingyen? — Jó munkát végzett a mester. — Azt meghiszem — mosolyog. — Én csináltam azt egyedül..., meg az unokám. Sz. Endre — maradjunk ennyiben, bár ő azt sem bánná, ha kiírnám a teljes nevét — hatvannyolc éves, tehát élhet még akár húsz esztendőt is. — Nem furcsa, hogy az ember megássa a saját sírját? — Miért lenne furcsa? így legalább tudom, hogy a sírásók nem végeztek trehány munkát. Nyugton fogok aludni. — De a faluban nem mindenkinek tetszik. — Tudom..., attól félnek, hogy majd szagom lesz. De kérem, az én koporsómat szigetelni fogják. Nájlonnal, vagy pedig két arasznyi nehéz földdel... s arra jön még a fedlap. Azt hiszi maga is, hogy nem kértem én ki a köjálosok véleményét..!? Nézem a sírgazdát, s nem látok mást, mint egy derűs, jó erőben lévő, korosodó férfit. Aki most is kint dolgozik a határban, paszulyt vet a háztájijá ban. Csak éppen eltört a kapája, s hazaugrott egy másikért. Közben érte tetten a leskelődő krónikást. — Na, mire kíváncsi még, mert sietek... — kérdi. — Hogyan jutott eszébe mindez? — Van nekem a szomszédban, Mándokon egy cimborám. Ő olyan kamrát épített, ahová nyolcán férnek majd el! Tőle loptam az ötletet. — És mit szólt a család? — Nem kérdeztem én őket! Még először azt gondoltam, hogy követem a mándoki barátomat, aztán meggondoltam magam. Jól megleszünk mi így ketten, az asszonnyal. Fejünk fölött egy vén, sovány gólya száll át, száraz ágakat visz a csőrében. A virágzó meggyfákon dongók zümmögnek, nyújtózkodik a tavasz. Mi meg itt a halálról beszélünk. Ámbár Sz. Endrének eszében sincs még meghalni. Ő a terveit ecseteli. Azt mondja, sok még avval a sírkamrával a munka. Ki kell vakolni, ki kell meszelni, s még valami kerítést is ki kell gondolni. gyhogy korán érkeztem. Akkor jöjjek el, amikor kész lesz mindennel. Eltá- tom a szám, a szemem... Aztán visszajövünk majd a faluba, s szól a feleségének: Vágd csak el annak a nagy, iromba kokasnak a nyakát! Mert vendég jött,... kedves vendég. Aztán hogy jóllaktunk, kimegyünk a szőlőbe..., s megiszunk néhány pohár bort. S jöhet a kaszás..., majd mi elbánunk vele! Balogh Géza • " I X || Kelet — A Inagyarország G (Szombati ALÉRIA lÁteráti Márta: Önarcképem mostanában mostanában mindig búcsúzom - az álmaimat félig álmodom nem kapaszkodom tíz körömmel nevetek magamom kárörömmel mert öklöznek, szívengyötörnek gonosz pribékek, az évek ájultan élek! ábrándok vérétől borzadok eszméletem arcul zúdított: hajamba hogy képzelhettem napot? holtak hitével ronggyá vertek ígéretével torkom uszítom, ordítsd: úgy akarom! én is akarom! mostantól feladom! mellém verődik, szűkül a csönd s ha arra jár, kopog ki bírna ezer fokot ki fékezni tudná tarlótűz-testem pusztító rohamát maradna szívembe törölve izzadt homlokát már meg sem hallanám tudnám: higanykék Merkur-álom vibrál
