Kelet-Magyarország, 1991. május (51. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-11 / 109. szám
10 HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1991. május 11. A TANÍTOK TANÁRA Hetvenedik évéhez érkezett az idén dr. Papp János (B. Papp János), a megye, de bízvást mondhatjuk: az ország pedagógusképzésének meghatározó személyisége, a Bessenyei György Tanárképző Főiskola mindmáig nagy tisztelettel övezett, nyugdíjba vonulásáig intézet- és tanszékvezetőként tevékenykedő főiskolai tanára. Ha portréját személyiségének legmeghatározóbb 'vonásaiból próbáljuk összerakni, kétségkívül a habitust jellemző alapvető dolgot szükséges kiemelnünk: egész életében, minden idegszálával — ösztönös r*íérzéséi vei, intellektusa sokszínűségével — a pedagógusképzésre, a tanár-, tanító-utánpótlás nevelésére „állítódott be”. S ha egészen pontosak akarunk lenni, a leendő tanítók tanárait készítette fel munkájukra. Tökéletesen tisztában volt azzal: nem mindegy, hogy kik oktatnak és hogyan egy pedagógusképző intézményben! Maga is bejárta azt a szocializációs folyamatot, ami a tanítós- odástól a főiskolai tanári státu- ig, s a tudományos ranglétrán a andidátusi címig vezetett. Haj- uúdorogról indult, tanyasi iskolából, a polgárit is a szülőhelyén végezte, majd következett a nyíregyházi tanítóképző. Egyéves tanítói szolgálat után beiratkozott a szegedi polgári iskolai tanárképző főiskolára, miközben nevelőként dolgozott tanonciskolában és a vakok intézetében. Majd tanárképesítő vizsgát tett, s 1947-ben felvették a szegedi Apponyi Kollégiumba. Tanítóképzői tanári oklevelét 1947-ben kapta meg. Dolgozott a hajdúdorogi és a nyíregyházi tanítóképzőben, a kisvárdai pedagógiai gimnáziumban. 1963-ban helyezték a nyíregyházi tanárképző neveléstudományi tanszékére. 1972-ben kapta főiskolai tanári kinevezését. De törjük meg kicsit a kronológia fegyelmezettségét, s kíséreljük megragadni az eseményekben gazdag életút inkább a jellemben gyökerező, semmint a dátumokhoz köthető mozzanatait. Papp János iskolateremtő, -létesítő szerepére gondoljunk először! A Nyíregyházán nagy múlttal rendelkező tanítóképzés jó hagyományainak átmentésén fáradozott, bábáskodott a tanárképző főiskola alapításánál, ahol 1970-ig külön tanítóképző is működött. Érezte, hogy a tanár- és tanítóképzési irányok szem- beállítása nem helyes, ő mindig a kettő együttműködését szorgalmazta. Már főiskolai tanárként műhelyalapító munkát is végzett. Egy olyan földrajzi térségben, ahol a tudományos tevékenységnek nem voltak kiformálódott iskolái, közösségei, s emiatt eredményei sem nagyon, szóval itt, Nyíregyházán fiatal tanárokat kapcsolt be a kutatómunkába, „belenövesztette” munkatársait az általa létesített kapcsolatokba; mai észjárásunk szerint:’igazi menedzser szemléletű vezetőként munkálkodott. Úgy vélem, a fiatalabb nemzedék felkarolása, lehetőségeik megteremtése miatt lett igazán népszerű — mert az volt! — hallgatói, munkatársai körében. Az ő segítőkész közreműködésével hat doktori értekezés született. A nyitott főiskola volt az ideája. A manapság is oly sokszor hiányolt kultúra-, rfrfíveltségsu- gárzó hatást próbálta erősíteni azzal, hogy kollégáinak megteremtette a vidékre járás alkalmait, a közvetlen találkozások, szereplések sikerélményét. A legszélesebb közvélemény reagálására volt kíváncsi, ezért akarta megmutatni: mit is csinálnak egy főiskolán, mit kutatnak, hogy formálják a jövő pedagógusait. Példamutatóan helytállt a tudomány szakterületein is. Fő kutatási iránya szorosan összefügg emberi-pedagógusi elkötelezettségével. Szolgálatnak tekintette a munkát, s így nem is csodálkozhatunk azon, hogy a felelősség kategóriájának vizsgálata, az erkölcsi nevelés lehetőségeinek, módszereinek feltérképezése állt elemzéseinek centrumában. Egyénisége, meggyőződése legkarakteresebb vonásait sikerült így átemelnie a tudomány szférájába. Sokak szerint érthetetlen, számomra nagyon imponáló, hogy nem sokkal nyugdíjba vonulása előtt szerezte meg a kandidátusi címet, s nem a titulus hiúságlegyezgető használatáért, hanem a töretlen aktivitás, szellemi készenlét bizonyítékaként. Az sem mellékes, hogy éveken keresztül — egyetlen vidékiként! — tagja volt a Magyar Tudományos Akadémia Minősítő Bizottsága Pedagógiai Szakbizottságának. Közéletisége összefonódott a pedagógus-szakszervezettel. Bárhogyan is vélekedjünk ma az érdekvédelem e hol jól, hol rosz- szul működő szervezetéről, Papp János a maga idejében lelkiismeretesen törekedett végezni a rábízott feladatokat. Megyei bizottsági tag volt, s négy cikluson keresztül — megszakításokkal — központi vezetőségi tag. Nem véletlen, hogy éppen őrá esett a választás! Országos értekezleteken ritkán emelt szót, de ha megtette, oda kellett figyelni mondandójára. Mindig a mostanában sokszor hangoztatott szakmai érdekvédelem oldaláról közelített a problémákhoz. Észrevette, hogy a szakmai munka színvonalát gyakran beilleszkedési zavarok rontják, a friss diplomásokat ugyanis nem készítik fel eléggé (vagy sehogyan sem!) a valóság karcosabb-érdesebb momentumaira, s a hétköznapi küzdelmek, harcok ezért válnak gátlóivá valódi kibontakozásaiknak. Szívén viselte a pedagógusgyerekek gondjait is. Ha tehette és volt értelme, szólt az érdekükben; nem az uram- bátyámos hízelke- dés hangján, hanem emberi szóval, meggyőző érveléssel. Mondják: kompromisszumkészsége sok nehéz helyzeten átsegítette. így lehetett. De pedagógiai alapelveit sohasem adta fel, egyezségeit is ezek szellemében kötötte. Humanista emberként döntött, valami igazi, Apáczai értelmezésében megfogható néptanítói attitűd szabta meg kimondott véleményének tartalmát. Megegyezési hajlandóságának hátterében mindig kitapintható volt: pontosan érzékeli a másik ember gondját-baját, s a legjobb akarattal igyekszik segíteni. Papp János tanár úr ma is dolgozik. Óraadó a főiskola pedagógiai tanszékén. A tudományos tevékenységgel sem számolt le, kutatási kedvét megőrizte. S mint általában mindenki, jóval túl az emberélet útjának felén, mind többet foglalkozik a múlttal is. Az erkölcsi-emberi tartása kialakításában mindig fontos szerepet játszott „származtató” szülőhellyel, Hajdúdorog erőt adó hátországával. 1988-ban megjelent iskolatörténeti munkája is erről tanúskodik. És továbbra is a fiatalok! Az ő segítésük, támogatásuk, értő kalauzolásuk a tudományok berkeiben — ez jelenti számára a legmaibb jelent, s kíván; juk, hogy jelentse a még távolokba vesző, de remélhetően tartalmas munkákkal teli jövőt is! Kállai János 0Zj|*** Feltupírozott botrányok A DÖGVÉSZ ISTENEI, Effi Briest, Miért lett Ft. úr ámokfutó?, Petra von Kant keserű könnyei, A szabadság ököljoga, Amikor 13 új hold van egy évben. A televízió közkedvelt Kerék-bár című műsorában játszottak már olyat, hogy Vágó István filmcímeket sorolt fel, a kitalálandó pedig a rendező neve volt. Kiderült, hogy még Kuroszava vagy Forman is nehéz feladvány, holott őket a két csatorna valamelyike korábban életműsorozat sugárzása révén népszerűsítette. Ezért gyanítom, hogy a fenti címlista sokak számára nem mond semmit, holott a rendező személye azonos, és a felsoroltakat ma meg lehet nézni Magyarországon (Budapesten minden további nélkül, s hogy vidékre mennyi jut el belőlük, az olyan bizonytalan, mint mondjuk állami költségvetésünk betarthatósága.) Rainer Werner Fassbinder munkásságába enged bepillantást e filmek sorozata; ama német rendező életművébe, aki 1982-ben halt meg 36 évesen, több mint 40 filmmel a háta mögött, s akit nemcsak munkái, hanem zaklatott, szélsőséges magánélete miatt is gyakran emlegettek. „Nem a pacsirta fontos, csak a dal” — írja Juhász Gyula metaforikus értelemben a művész életútja és alkotásai viszonyára vonatkozóan, de aligha akad bárki is, aki ezt az intelmet megszívlelhetné Fassbinderrel kapcsolatban, hiszen az ő privát sorsa ott folytatódik filmjeiben, olyannyira, hogy gyakorta színészként is megjelenik bennük, s az ábrázolt figura hitelessége elválaszthatatlan a megélt tapasztalatoktól. A NYUGATI BULVÁRSAJTÓ lételeme már rég, hogy a létező botrányokat föltupírozza (érdemes most a Maradona-ügyre utalnunk), vagy hogy botrányokat gyártson, mert az erre éhes olvasót folyamatosan illik kiszolgálni. (Felzárkózásunk Európához e téren sikeresnek mondható!) Fassbinder igazi csemege volt ilyen vonatkozásban is a sajtó számára, s hogy homosze- xualitása, kábítószerélvező életmódja nem rosszindulatú híresztelés, hanem tény, arról hitelt érdemlő módon tanúskodik két munkatársának, Kurt Raabnak és Peter Karstennek a visz- szaemlékezése (Rainer Werner Fassbinder vágyakozása — a részletek a.Filmvilágban jelentek meg néhány éve). A hazai filmforgalmazás elég későn fedezte fel a rendezőt, mindenesetre a 80-as évek végén eljutott hozzánk is a nagy tetralógia (Maria Braun házassága, Lili Marleen, Lola, Veronika Voss vágyakozása), s a talányos főként az volt, miként képes a rendező homoszexualitása ellenére (vagy éppen ezért?) ilyen érzékeny módon ábrázolni női sorsokat. A Fassbinder-titkot megfejteni nagy leckéje lesz még a filmtudománynak, hiszen ma csak az tűnik egyértelműnek, hogy életműve olyan eklektikus elemeket ötvöz hiteles egységbe, amelyek összebékítése korábban elképzelhetetlen volt (például a melodráma műfaja a szociális érzékenységgel, vagy az egyneműek szexuális viszonyait taglaló tematikus vonulat az érzelmi azonosulás lehetőségével). És természetesen az is egyértelmű, hogy nemcsak hatásos, hanem jelentős életmű ez, amely nem kiemelkedő csúcsokkal, inkább egyenletesen magas színvonalával győz meg, legalábbis erre utalnak nálunk játszott filmjei. Annak, aki érdeklődő/ s a fővárosban járván kedve támad a felsorolt filmek közül valamelyiket megnézni, nehéz lenne tanácsot adni, melyiket válassza. Talán csak az Effi Briestről beszélném le, s ha mindenképp meg kellene egyet neveznem, a nem túl szerencsés című A szabadság ököljogát említeném. Nem biztos, hogy művészileg ez a legértékesebb, de hogy főként ez hordozza a Fassbinder-filmek legjellegzetesebb vonásait, az bizonyos. A RENDEZŐ EGYÉBKÉNT SEM sorolható a formanyelvi újítók közé, de e története aztán a szó szoros értelmében hagyományos, középpontjában egy férfiakat kedvelő fiatalemberrel, akit maga a rendező formál meg. A melodráma szabályai szerinti szabályos szerelmi háromszög viszonylatai bontakoznak ki, néhol nem nélkülözve a naturalista túlzásokat sem, tehát minden adva van, hogy tucatáru, kommersz legyen belőle, s hogy mégsem lesz, az a hallatlanul pontos jellemrajzok, a rezdülésig hiteles élethelyzetek és az ironikusan metsző társadalomkép következménye. Hamar Péter SELYEMGUBÓ (COCOON ) AMERIKAI FILM • Rendezte RON HOWARD 'V®' Főszerepben STEVE GUTTENBERG -TAHNEE WELCH• BRIAN D6NNEHY Élet zsoltárhangra „Mi hát a lényeg? — teszi fel a kérdést Szenczi Molnár Albert az őt fogva tartó spanyol zsoldoskapitánynak. — Neked, a zsoldosvezérnek bizonyára az, amit meg akarsz tudni rólam, de nekem az, amit én akarok megtudni önmagámról.” Szenczit elsősorban verses zsoltárfordításai tették híressé, ám a tudás örök vándora, aki nemes célok érdekében, hogy tegyen valamit e hazáért, vált a „szellem kódisává”, amellett, hogy széles körű személyes kapcsolataival a magyar prédikátor írók és a német tudományos központok között összekötő kapocs is volt, készített latin—magyar szótárt, új magyar nyelvtant latin nyelven, lefordította az egyik legfontosabb protestáns iratot, Kálvin János Institutióját, számos, gyűjeményre rúgó prédikációt fordított, kifejezetten publikációs jellegű írásaiban pedig a pedagógiai és művelődés- politikai nézeteit ismertette. Zsoltárait hallgatva mondhatja a regényben Rittershausen, Szenczi németföldi barátja s gyámolítója: „Nem értem anyanyelvedet, de jólesik fülemnek azon keresztül hallani a zsoltárt. Mintha keményebben, tömörebben szólna. Lassúbban, ünnepibben.” S ezzel mintegy a magyar nyelv, s Szenczi nyelvének, verselésének is rövid jellemzését adta meg az író, aki szép, emberközeli nyelvet írt az európai szellemiséget képviselő poéta doctusnak. Szenczi jól és szépen tudott bánni a nyelv hangszerével, s ezt mi sem bizonyíthatja jobban, hogy a Biblia oly széles körben kifejtett hazai irodalmi hatása többek között annak is köszönhető, hogy a szentírás nyelvét Károlyi fordítása után Szenczi Molnár Albert dolgozta át. Zsoltárait pedig Móric, hesseni választófejedelem úgy írja le, szintén a regényben, mint eredeti poézist, s a zsoltáros- könyv által egy igazi magyar poétát is megismerhetett. „Ezek nem fordítások, Molnár uram, hanem versek, melyek a dallamtól függetlenül, önmagukban is megállják a helyüket.” Szenczi Molnár Albert 1622- ben végigszenvedte Heidelberg ostromát, ahol a város eleste után a katolikus zsoldosok kegyetlenül megkínozták. Tóth-Má- thé Miklós régi adósságát törlesztette e regénnyel, hiszen Mé- liüsz Juhász Péterről és Károlyi Gáspárról korábban már írt egy- egy kisregényt Isten trombitája és Megszámlálta futásodat címmel. Az Élet zsoltárhangra színhelyéül a heidelbergi börtönt választotta, ahonnan Szenczi addigi életére tekint vissza. A regényben ábrázolt emberi sors egységes képűvé formálódik, s egyetlen hatalmas fohász érzetét kelti, ami megegyezik magával az írói szándékkal is. „Fogadd el tőlem ezt a zsoltárt, a százötvenegyediket, melyet eddigi életem hangjaira formálok keserű egyedülvalósá- gomban, a te dicsőségedre.” — fordul Istenhez Szenczi, mielőtt nekikezdene az íráshoz, amely az életben maradás egyetlen lehetséges és tisztességes eszköze itt. Az őt fogva tartó spanyol zsoldoskapitány ugyanis arra kéri, hogy áruló vallomás helyett embert, lelket, sorsot eláruló vallomásként írjon le mindent életéből. „Újra megkínoztatlak. Csak ezúttal nem csigával és tüzes vassal, hanem ami egy literátus embernek a legkegyetlenebb kínzóeszköz. Tollal. Mi az, ami a legtöbb gyönyörűséget, de annál is kínzóbb gyötrelmet okoz neked? Bizony nem egyéb, mint az írás. Te annak szegődtél zsoldosául, csekélyke zsoldért, de örökös szolgálatra.” Bizony, az írás olyan kenyér, „ami mellé ritkán kerül hús”, de nem is ez volt a poéta Szenczi legfontosabb célja, akinél csak a szellem jóllakottsága jelenthette az igazi jólétet. A szellem sorsa pedig az, hogy soha nem elégülhet ki, s amíg véghez visz valamit, rengeteg méltánytalansággal kell szembenéznie a lassan csordogáló sikerig. Ilyen volt Szenczi élete is, ezt tükrözi a regény is, amely kiváló írói ötletként többszörös síkban valósul meg. A tömlöc, az írás, az írás nélkül felbukkanó múltbeli képek három regénybeli síkja mellett a negyedik, a zsoltárok síkja jól alátámaszthatja ezt a folyamatos bizonytalanságot, amelyhez az Úr folytonos jelenléte, s zsoltárfohászok kellenek. A tizenhat fejezet mindegyikének címe egy-egy zsoltár kezdősora, s így jöhet létre a százötvenegyedik zsoltár, Szenczi életregénye, amelyből sugárzik e példa értékű sors hite és akarata, a megőrizni tudott hűség és magyarság egyaránt. Sorsa a nép sorsával is testvér. „A másság nehéz kölönc egy nemzet életében. Gyűlölködésre okot adó, ezért hát mindig vigyázásra intő. Készen kell állnunk minduntalan arra, hogy megőrizhessük önmagunkat.” Szenczinek ez sikerült, az élet győzött, a poéta és Isten ereje elegendőnek bizonyult. A zsoldoskapitány arra kényszerül, hogy bevallja: amikor parancsba adta azt, hogy írja le az életét, nem vette számításba a benne lévő poétát. Szenczi élete mindannyiunknak példa. Önmaga megismerése által megőrizte erkölcsi tartását is, járatlan úton ment végig, s visz végig bennünket is, ez pedig „önbizalmat ad, mert a saját félelmeinket győzzük le az ismeretlennel szemben.” Tóth-Máthé Miklós regényét a Református Sajtóosztály kiadásában olvashatjuk. Vitéz Ferenc || Kelet „ A Magyarország
