Kelet-Magyarország, 1991. április (51. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-06 / 80. szám

10

II Kelet

Magyarország

1991. április 6.

HÉTVÉGI MELLÉKLETE

/

Építeni szeretne Szabolcsban

Március 15-én a Parlamentben ünnepélyes keretek között osztották ki az idei Kossuth- és Széchenyi-díja- kat. A legmagasabb kitüntetések birtokosai között található Bodonyi Csaba 48 éves Ybl- és ma már Széchenyi-díjas építész is, aki Nyíregyházán született, Tiszavasvá- riban, az egykori Büdszentmihályon járt iskolába, ahol édesanyja a Bodor-tanyán tanította a nebulókat a betűvetés rejtelmeire.

— A debreceni Fazekas gyakorló- gimnáz-iumban kezdtem a középiskolát, ott tanult apám, nagyapám pedig hit- és erkölcstant tanított. Közben szüleim Miskolcra kerültek, s az akkori törvények szerint én sem kaphattam tovább debreceni kollégiumot, így anyámék után mentem, a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumban érettségiztem.

Mi motivált a pályaválasztásban? Gimnazistaként én minden akartam lenni. Egyik nap matematikus, másnap meg irodalmár. Végül egyik tanárom hatására, az ábrázoló geometria szeretete miatt jelentkeztem a budapesti egyetem építészmérnöki karára. Nagy szerencsémnek tartom, hogy már az egyetemen olyan emberek közelébe kerültem, akik döntő befolyással voltak szakmai gondolkodásomra. Sámsondi Kiss Béla és Plesz Antal útmutatásai egy életre szóltak.

Bodonyi Csaba Pesten, építésztervezőként kezdte a munkát, majd kisebb-nagyobb kitérők után Miskolcon telepedett le. Mindvégig tervezőként dolgozott, 89 óta az osztrák—magyar tulajdonú, Interplan Kft. vezetője.

— Általában középületeket, lakóépületeket tervezek, melyeknek legfőbb sajátossága a belső terek szerepe. Véleményem szerint ezek egy épület lelkét jelentik, az ókori kínaiak óta fontosak, nem csak építészetileg, gondolatilag is lényegesek: Egykori taná- rom mindig azt mondta: fantasztikus dolgot sokan tudnaktsinál- ni, egyszerűt viszont csak kevesen. A belső teres tnégotdás az afféle egyszerűségek-köz^étartozik. Miskolcon egy építészeti nűhelyt is vezettem1,- tíz éven keresztül dolgoztunk együtt, megpróbáltunk egyfajta iskolát teremteni.

Hosszú lenne a felsorolás, ha Bodonyi Csaba megépített terveit szeretnénk leírni. Mint

mondja: az Ybl-díjat a szakmai munkákért kapta, a Széchenyi- díj viszont már talán egy élet munkájának szól.

— Érdemes ezen elgondolkodnom — jegyzi meg egy kis mosollyal — hiszen ez azt is jelenti, nem vagyok már fiatal, bár a díjazottak között a Parlamentben a legifjabbak közé tartoztam. Kettős öröm számomra az elismerés: nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy pont Széchenyi-díj- ról van szó, hiszen ő mindig is példaképem volt, s fontos számomra az is, hogy ezt az elismerést épp március 15-én vehettem át, első évben a rendszerváltás után. Külön öröm, hogy a díjazottak között egy másik építész-társamat is felfedezhettem, s ez az

én szememben a szakma elismerését jelenti.

Bodonyi Csaba jelenleg is szép terveket szövöget, pontosabban rajzolgat. A Miskolci Nemzeti Színház több évig tartó rekonstrukcióját, a Miskolc főterére álmodott szállodát és üzlet- központot, valamint a miskolctapolcai Anna Szálló tervét készíti.

— Régi, dédelgetett álmom — hiszen mindvégig szabolcsinak vallom magam —, hogy egykori szülőmegyémben tervezzek, illetve építsek egy szép épületet. Ilyen lehetett volna korábban az egészségügyi szakközépiskola, most pedig a tiszavasvári sport- csarnok, melyet eddigi legkedvesebb munkámnak tartottam, s melyet a város vezetése pénzügyi okokra hivatkozva nem fogadott el. Megcsalt engem Tiszavasvári, amikor nem törekedett velem egyezségre, lealapozott tervemet mással fejeztette be. Emiatt ki is lépek a Vasvári Társaságból. Ne higgye azonban, hogy meg vagyok sértve. Mondjuk úgy, zokon vettem a történteket, és sajnálom, hogy a Széchenyi-díjnál munkáim között egyetlen megyei tervet sem tudok felsorolni.

S hogy mi pihenteti az építészt? Változatlanul az irodalom, s telente a síelés. Felesége szakmabeli, három gyermeket nevelnek, érdeklik a keleti filozófiák, s ha teheti, családjával együtt gyakran visszajár Szabolcsba.

— Tizennégy éves koromig éltem itt, szabolcsi vagyok, az is maradok. A tanyasi gyermekkor olyan erőforrás számomra, melyből nem csak munkám, életem során is mindig meríthetek.

Kovács Éva

BÁRMERRE JÁRSZ

Színes lertg^él-angol-NSZK film Rcndemí KRZYSZTOF ZANUSSI Szereplők; JüJJärfSands, Reneé Soutendijk

j ttoíuj nvjo

Számokba fojtva

A 60-as években jelentős vonulatként jegyezték a Free Cine- mát, az angol új hullámot, s aztán sokáig úgy tűnt, hogy a szigetország filmművészete nemcsak lehanyatlik, hanem végérvényesen eltűnik az amerikai kommersz tengerében. Kevés ismerettel rendelkezünk arra vonatkozóan, milyen jótékony hatások játszottak közre a helyzet kedvező alakulásában, de tény, hogy az új angol film figyelemre méltó alkotások sorozatát teremtette meg, s a felszínre hozott olyan rendezőket, mint Frears, Greenaway, Jarman, akikre érdemes odafigyelnünk.

Greenaway A rajzoló szerződése című munkájával mutatkozott be a magyar közönségnek (a NO-CO sorozatban játszották), ezt követte A szakács, a tolvaj, a felesége és annak szeretője (e filmről a nov. 10-i lapszámban írtunk jegyzetet), s legújabban a Számokba fojtva című került a mozikba. (A budapesti Művész délutánonként mindhármat vetíti, s ezt a közönségbarát megoldást nem lehet eléggé dicsérni.)

Miközben mindenkit biztatnék a derék brittel való ismerkedésre, szeretném megosztani aggodalmamat a kedves néző-olvasóval: a harmadik film megnézése óta némi gyanakvással figyelem a feleségemet. Greenaway mindhárom művében az történik ugyanis, hogy az asszonyok megölik férjüket. Lehetetlen nem észrevenni ezt a tematikusán ismétlődő mozzanatot, ráadásul a Számokba fojtva három asz- szonyt vonultat fel, s a címmel ellentétben vízbe fojtva végzi mindhárom férj. A változatosság a színhelyekben van: az egyik kádban, a másik a tengerben, a harmadik az úszómedencében fullad meg. S mivel mindhárom asszonyt ugyanúgy hívják, óhatatlanul jut eszünkbe az a magyar mondás, hogy: ahány asz- szony, mind egyforma!, s akkor aztán gombolyíthatjuk tovább a logikai szálat, elgondolkozván közben azon, mit is vétettünk mi, férjek, s mire is szolgáltunk rá valójában. (Vajon van-e Greena- way-nek felesége?)

A filmen lehet ironizálni, a módszert a rendező különösen kedveli, így nem kerülünk távol szellemiségétől, miként el lehetne mesélni a cselekményelemeket úgy is, hogy krimitörténetet sejtetünk vele -(három gyilkosság, falazó halottkém, akitől a hölgyek elegánsan megszabadulnak, természetesen a vizet választják ismét), de mindkét közelítésmód távol visz a lényegtől.

A Számokba fojtva még elvon- tabb formanyelv segítségével

Az éjszaka

A deportációnak hatalmas irodalma van. Úgy tűnhet, hogy már nem lehet újat írni a borzalmakról. Ezt cáfolta meg Elie Wiesel magyarul most először megjelent híres könyvében, Az éjszakában, amiről már annyit beszéltek és írtak, de a honi olvasó csak most veheti kezébe. Krónika lenne ez a mű? Életrajzi indíttatású hiteles visszaemlékezés? (Randdolph L. Braham, a téma világhírű ismerője szerint a má- ramarosszigeti zsidó „közösség megsemmisítésének megindító, jóllehet kissé fiktív története”.) Vagy a rémálmok szörnyű játéka irodalmi köntösben? Bizonyára mindegyikből van valami, egy azonban bizonyos: a holocaust egyik legmegrázóbb, legőszintébb képe, a vívódó hit és lelkiis- méret tükre. (A szerző egyik nyilatkozata szerint a holocaust szót is ő használta először. A héber Korban Ajtóból fordította, ami égő áldozatot jelent.)

Elie Wiesel művének „tartalmát” nem lehet elmondani. Milliónyi hasonló sors, milliónyi élet és halál, mélységes hit és reménytelenség, az ,,Arbeit macht frei!” cinikus hazugsága, a családok brutális szétszakítása, a szelekciók, a krematóriumok lángja, egy apa halála— mindez hátborzongató kavalkád, ami az emberi értelem határait messze túlhaladja.

Az auschwitzi lengyel blokkfelelős reménykeltő, de inkább vigasztaló szavai voltak az elsők,

amik „emberül” .hangzottak: „Mindnyájan meg fogjuk érni a szabadulás napját. Higgyetek az életben, ezerszeresen higgyetek. Űzzétek ki telketekből a kétségbeesést, s akkor elűzitek magatokból a halált is... Mindnyájunk feje fölött ugyanaz a füst lebeg. Segítsétek egymást. Ez a túlélés egyetlen tehetséges módja.”

Később, amikor már az istenhit is értelmét veszíteni látszott, „...délután hat óra tájban Buchenwald kapujánál megjelent az első amerikai páncélos.”

Elie Wiesel eddig kb. 30 könyvet írt, azonban csak néhány foglalkozik a szörnyűségekkel. (New Yorkban néhány éve Irving Abrahamson professzor Wiesel

kiadatlan munkáiból 3 kötetes antológiát jelentetett meg. A témák széles skáláján a holocaust a vezérmotívum,)

Egy másik téma is foglalkoztatja, ez a chászidizmus. Több művében ír róla, egy munkáját pedig teljesen a történetének szenteli: Souls On Five—Lelkek a tűzben. (Megjegyzendő, hogy New Yorkban nagyon sok szatmári és máramarosi chászid zsidó él.)

A könyvhöz Francois Mauriac írt előszót.

(Elie Wiesel: Az éjszaka. Ford.: Balabán Pénter. — Láng Kiadó, 1990.127 p.)

Nyéki Károly

közvetít egy különös életszemléletet, mint amilyen A szakács... világa volt, és ott a modelláló szerkezet több segítséget adott a gondolatok megértéséhez, mint itt a szürrealista megoldások sorozata. Amiben biztosak tehetünk, az mindössze annyi, hogy egyetlen mozzanatot sem szabad a realizmus szabályai szerint elfogadnunk, s minden értelmezési kísérletünkre a bizonytalanság homálya terül.

Biztosan közelebb kerülnénk a képsorokba foglalt filozófia megértéséhez, ha tudnánk, milyen szimbolikus szerepet szán a rendező például a 100-as számnak. (Mert azért a cím a film igen fontos jelrendszerére utal!) A bevezető jelenetben ugyanis egy kislány XVI. századi viseletben ugrókötelezik, s százig számlálja a csillagokat. Annak a csónaknak az orrán pedig, amelyben a film végén elsüllyed a halottkém, ugyancsak a 100 áll. Az ilyesfajta jegyezés szerkezetileg hangsúlyozott pontokon, sohasem a véletlen műve. (Megnéztem a Helikonnál megjelent Jelképtárt,

de a 100-ra vonatkozóan semmiféle értelmezést nem találtam.)

Hasonlóan vélekedhetünk a film jelrendszerén belül a vízről is, hiszen ennek ősidők óta jelképes szerepet tulajdonítanak: volt őselv (arché), a megtisztulás eszköze, a kezdet, a túlvilágra vezető út, így hát Greenaway is minden bizonnyal többletjelen- tést hordozó etemként kezeli.

Kísérletet tehetnénk a felkínált jelrendszer „lefordítására”, de aligha ez a célirányos megoldás. A szereplők játszanak, s mintha a rendező is ezt tenné velünk talányos filmjében: néha afelé vezet, hogy vegyük komolyan, amit mond, aztán csavar egyet a történeten, s az előzmények az irónia és Sacha Vierny operatőr varázslatos fényeiben csillognak. Ez a különös lebegés, a látvány valószerűtlensége és nyilvánvaló vonatkozása a valószerűre, adja a film értékét, s ezért fogadhatjuk szívesen akkor is, ha a mindennapi gondolkodás számára nehezen adja meg magát.

Hamar Péter

Fesztiválkockák

Berlinből

Az immár egyesült Berlin pezsgő kulturális életében ez az esemény egy volt a sok közül. A város nem öltözött díszpompába, élte tovább hétköznapi életét. Néhány óriási plakát, kígyózó sorok a mozik körül, ezekből a jelekből lehetett csak észlelni, hogy nemzetközi esemény részesei vagyunk. Különleges érzés ez, hiszen nem mindennap jutnak el — legalábbis hazánkból — hasonló filmfesztiválra diákok. Habzsoltuk is a filmeket, egyik moziba be, a másikból ki. Néhány nap múlva kissé már fáradtan, de nagyobb körültekintéssel válogattunk.

A fesztiválon több kategóriában vehettek részt a filmalkotások. A legpopulárisabb és legköltségesebb filmék a verseny- szekcióban indultak. A Panoráma sorozatba a versenyből kimaradt, ám látványos filmek kerültek. A retrospektív bemutatóban az idén a hidegháború korszakában készült filmek szerepeltek.

1970, a berlini diákmegmozdulások óta egy merész ötlet alapján, Fórum néven ellenfesz- tivált is rendeznek a konvencionális verseny mellett. Itt mutatják be az igazán progresszív kísérteti formanyelvű filmeket. Az idén mintegy 22 nemzet színvonalas alkotása került vászonra. A bemutatóban szerepelt tragédia, tragikomédia, vígjáték és groteszk is. A nagysikerű filmek egyike Aki Kaurismaki finn rendező Béreltem egy profi gyilkost című műve volt.

Felkavaró élményt jelentett Todd Haynes Méreg című amerikai ' filmje. Három, stílusában szinte összeférhetetlen, párhuzamosan futó történetet komponált össze. Az egyik áldokumen- tarista stílusban meséli el egy hétéves, apagyilkos fiú történetét. Az állítólagos szemtanúk elbeszélései alapján rajzolódik ki a család tragédiája. Á horror című második rész a hatvanas évek stílusában, fekete-fehér technikával készült. Egy tudósról szól, aki feltalál egy hormonkészítményt. Ez a szer véletlenül a szervezetébe jut, s a férfi átalakulva elkezdi ámokfutását, halálra rémítve így a kisváros lakóit. A harmadik rész alapja Jean Genet A rózsa csodája című műve. Egy börtönben játszódik a cselekmény, ahol a rab főhőst homoerotikus rémképek gyötrik. A három epizód a kapcsolatteremtés deviáns jelenségeivel foglalkozik, főhősei szándékosan kerülnek szembe a társadalommal.

A versenyfilmek közül Bruce

Beresford Mr. Johnson című filmje érdemel többek közt említést. A helyszín Afrika, az 1920- as években. A címszereplő fiatal néger a gyarmatosító brit és saját törzsi kultúrája között sodródik tragikus sorsa felé. Sem törzsi társai, sem gyarmatosító gazdái körében nem értékelik kultúraközvetítő szerepét. A látszatra megértő angolok kutyaként lövik le az első komolyabb vétségét elkövető Mr. Johnsont. Johnson szerepéért Maynard Eziashi megkapta a legjobb férfialakítás díját. Nagy közönség- sikert aratott az idegeket borzoló Bárányok csöndje című angol film. A forgatókönyv Thomas Harris elbeszélése alapján készült. Előzményeit a magyar nézők is megismerhették az Embervadász című filmből, melyet néhány éve vetítettek a mozikban. Egy hermafrodita kéjgyilkos elfogásának története elevenedik meg. A film a Berliner Morgenpost különdíját nyerte.

Fred Schepisi Az orosz ház című filmje igazán számíthat a magyar közönség érdeklődésére is. Az orosz akcentussal rebegő Michelle Pfeiffer hitelesen alakítja az „orosz nőt”, aki a KGB ellenében próbál egy hadititkokat tartalmazó kéziratot kijuttatni Angliába. Az angol kém (Sean Conerry) akaratlanul is beleszeret a csodálatos nőbe, és már csak szerelmükért is teljesíti a moszkvai küldetést. Megkezdődik a játszma a két titkosszolgálat kijátszására.

Kellemes élményt jelentett a Green Card (Zöld kártya) c. ausztrál film, melyben Gerard Depardieu az egyik főszereplő. Helyzetkomikumokkal tarkított vígjáték. Hősei, egy lelkes környezetvédő lány és egy francia bevándorló zeneszerző. Álházasságot kötnek, hogy a lány megszerezhesse az áhított lakást New Yorkban, a férfi az amerikai tartózkodáshoz szükséges „zöld kártyát”.

Az idei filmfesztivál immár oldottabb nemzetközi légkörben zajlott. Kevesebb volt a politikai mondanivalót hordozó, több a mindennapok, a magánélet problémáit feltáró film. Néhány a közelmúlt kevéssé ismert történelmi eseményeit tárta a nézők elé (a 20-as évek Afrikája, New Deal-korszak Amerikája, Bokas- sa császár rémtettei stb.).

Filmtörténeti jelentőségű mű kevés akadt a bemutatókon, mégis elmondható, hogy az 1991-es év filmes rendezvényeinek méltó megnyitója volt a 41. Berlinale.

Janurik Viktória—Takács Ottó