Kelet-Magyarország, 1991. április (51. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-20 / 92. szám

8

II KeletA Magyarország

HÉTVÉGI MELLÉKLETE

1991. április 20.

Kelet és Nyugat között

És mit akarnak a nemzetek?

Nemzetek és államok

— 2. —...—j] címben szereplő

A és mindenekelőtt különbséget jelent. Közép-Euró- • - pa keleti felén jóval távolabb van egymástól nemzet és állam fogalma, mint egyebütt. Az európai civilizációban, a nemzetközi élet szó- használatában szinte azonosnak veszik őket. így beszélnek Egyesült Nemzetekről, holott az ENSZ valójában nem nemzeteket, hanem államokat tömörít. A világszervezet tagjai kétségkívül államok, hogy egyben nemzetek is, az korántsem bizonyos. Ha nem állampolgárok politikai közösségét tekintjük nemzetnek, akkor semmiképpen nem.

Az már egy másik kérdés, hogy a modern európai államok majd mindegyikében fontos szerepet játszott a nemzeti elv, az etnikai-nyelvi közösség szempontja. De Nyugaton általában előbb kialakult a gazdasági és politikai keret, a nemzeti nyelvre alapozott közigazgatás és jogszolgáltatás, mint maga a modern nemzetállam. Közép-Európában gyakran mást jelentett — nemegyszer ma is — az állami, illetőleg a nemzeti hovatartozás. A Habsburg Birodalomban, vagy később, az Osztrák—Magyar Monarchiában élő magyaroknak, cseheknek vagy lengyeleknek általában nem az egész birodalom volt hazájuk, nem tartották magukat az osztrák nemzet részének. És bőven lehet sorolni a további példákat.

A XIX. század elejétől egyre erősebb nemzeti öntudatosodás következtében a mi tájainkon kialakult egy olyan azonosság-vállalás is, amely nemzet és állam kettősségén alapult. A nemzet részben a civil társadalomra emlékeztetőén állt szemben az idegen állammal, a mi—ők megkülönböztetés formájában. így gondolkodtak a múlt században a lengyelek, így éreztek a má- gyarok a Bach-korszakban, majd a dualista kor előrehaladtával egyre többen a magyarországi nem-magyarok körében. Nem tudott végbemenni tehát az a folyamat, mely során az uralkodóhoz, a dinasztiához fűződő lojalitás áttevődött az új közösségre, a nemzetre. Mást jelentett az államhoz való kötődés és mást a nemzethez, a kétféle identitás nem harmóniában, hanem inkább feszültségben volt egymással.

Természetesen az itt élő népek számára is fontosak voltak az államiság történelmi hagyományai. E tradíciók a múlt század elején jelenthettek meglévő közjogi kereteket (Magyar Királyság, Csehország, Morvaország), önálló állami, sőt nagyhatalmi múltat (lengyelek), középkori hagyományt (Szerbia, Bulgária, Havasalföld és Moldva). Némi egyszerűsítéssel három csoportba oszthatjuk térségünk népeit abból a szempontból, hogy milyen állami hagyományra támaszkodhattak a modern nemzet megalapozása során.

Az első csoportba tartoznak a „három történelmi királyságnak” (Bibó) nevezett országok: Lengyelország, Cseh- és Morvaország, valamint Magyarország, és részben Horvátország. Ez az a terület, amelyet Oskar Halecki lengyel

történész a nyugati civilizáció határvidékeként határozott meg. Körülbelül egy időben, az első ezredforduló táján kapcsolódott ez a három királyság — értékeit, filozófiáját és politikáját tekintve — a nyugati kereszténység Európájához. Évszázadok alatt erős hagyománya jött itt létre az önálló államiságnak. A történelmi állam tudatát a XVI—XVII. században egy széles és erős hordozóréteg, a középnemesség vitte tovább. A nemzeti-állami függetlenség gondolatvilága a reneszánsz és a reformáció európai forrásvidékéről táplálkozott, szembeszállva a külső hódítók, dinasztikus birodalmi szándékok törekvéseivel. Mindehhez hozzájárult az anyanyelvi kultúra meggyöke- rezése a 16. század második felétől. így az állami önállóság teljes vagy részleges elvesztése csak gyöngíteni, nem pedig elfeledtetni volt képes ezt a hagyományt.

Egy második elkülöníthető csoport a balkáni népeké. Fontos itt is megjegyezni, hogy számukra a keleti kereszténység fölvétele bizonyos tekintetben eleve eltérő utakat jelölt ki. Róma és Bizánc világa nemcsak abban különbözött, hogy az egyiknek a latin, a másiknak a görög volt az univerzális nyelve, hanem világi és egyházi főhatalom viszonyát tekintve is. Az, hogy Nyugaton különvált, Keleten pedig összefonódott, hosszú évszázadokra meghatározó hatást gyakorolt a gondolkodásra és a politikára is. A középkorban a Kelet-Római Birodalom vonzáskörzetében számos állam jött létre (Bulgária, Szerbia, Bosznia, Havasalföld, Moldva), de a XIV—XV. század folyamán az Ottómén Birodalom fennhatósága alá kerülve elvesztik önállóságukat, és hosszú évszázadokra megszakad a fejlettebb Európával tartott gazdasági és politikai kapcsolatok hálózata. Mint emlékezetes, Szerbia a rigómezei csatában (1389) vesztette el függetlenségét, Bulgária öt évszázadon keresztül viselte a török igát. így a társadalmi szerkezetben, a politikai gondolkodásban még nagyobb volt a távolság a kontinens élenjáró területeitől.

A harmadik csoporthoz mindössze két nép tartozik: a szlovénok és a szlovákok. Viszonylag ők indultak a legnehezebb helyzetből, a saját államiság szinte minden hagyománya nélkül. A szlovénok nagy többsége a múlt század elején három osztrák örökös tartományban élt (Karintiában, Stájerországban, a szlovén többségű Krajnában), továbbá kisebb számban Görz és Gradis- ca tartományban és a Magyar Királyság délnyugati sarkában (Vas és Zala megyében). Kérdéses az is, hogy a szlovákok mennyiben tekinthettek vissza a X. századi Morva Birodalomra, mint állami hagyományra. Magyarországon belül sem közigazgatásilag, sem felekezetiig nem különült el a szlovák nyelvű lakosság.----------- hagyományok, a

A „régi dicsőség” keresése szervesen hozzátarto- -I zott a nemzeti ideológia kialakításához. Lélektanilag magyarázható, hogy ott születtek a legszínesebb délibábok, ahol a legvékonyabb volt a valóságos történelmi tradíció.

Kiss Gy. Csaba

Régi szálkái épületek — a Székház

A Mátészalkai Iparosok Köre kilencven éve, 1901. november 3-án alakult meg. Kissé korainak tűnik a jubiláris emlékezés — remélem, a dátumra felfigyelnek az arra illetékesek —, éppen ezért most csupán a szálkái iparos- és kereskedővilágnak egy régi produktumáról emlékeznénk, a Székházról.

A kör az alakulást követő évben született iparosok olvasókörénél nyert befogadást, illetve elhelyezést. Később a Hangya Szövetkezet egy szobájába kényszerültek, majd innen a Hangya terjeszkedési vágyának engedve, egy odúszerű helyiségbe kerültek. 1914. március 1-jén tartott közgyűlésükön elhatározták egy saját otthon építését, azzal, hogy 1000 db 10—20 koronás részvényt bocsátanak ki, mert annak idején 15—20 ezer korona is elég lett volna az épület megalkotására, s az akkori vásártéren, a községi iskola mellett Mátészalka községtől ingyentelket kértek. Mindezt keresztülhúzta az augusztusi mozgósítás.

Végül 1923-ban, amikor az ipartestület elhelyezése már szinte megoldhatatlanná vált, s a testvéregyesület, az olvasókör az utcára került, és vagyonát egy közraktári pincébe helyezték el, ismét napirendre került az iparosotthon építése. (Péchy főispán és Kállay pénzügyminiszter tárgyalásának eredményeként a kormány 25 millió korona segélyt biztosított. Tessék figyelni a korona inflálódását!)

1924. június 22-én a Hangya mozgó nagytermében tartott ipartestületi és iparosi olvasóköri közgyűlésen megszületett a végleges elhatározás, ez annál is könnyebb volt, mert a képviselő- testület által adományozott telek már rendelkezésre állt, annak kijelölése 340 négyszögöl területen megtörtént. Az építési költség fedezésére ezután a közgyűlés úgy határozott, hogy a költségvetésben megadott tagsági díjaknak egyszeresét ezen felül befizeti. (Csak tájékoztatásul: az iparosok létszáma 1923 végén 926 volt, 229 segéd és 324 tanonc és 270 szegődtetett dolgozott még.) Érdekes, hogy kezdetben az iparosok és kereskedők külön-külön székházat akartak építeni.

A. következő év tavaszán — 1925-ben — tíztagú Székházépítő Bizottság alakult. Az ipartestület által kijelölt legmegbízhatóbb iparosok között versenypályázatra bocsátották a szükséges kőműves-, ács- és asztalosmunkákat. A pályázat eredményeként, mint a legolcsóbb kőművesmunkát 200 millió koronával Varga Ferenc kapta meg, az ácsmunkát 190 millióval ugyancsak ő, míg az asztalos- munkát 72 millióval Lengyel Péter és Fia cég nyerte el. A terveket Varga Ferenc építész készítette.

Az alapkőletétel 1924. szeptember 4-én, délelőtt 10 órakor történt, Doby Antal ipartestületi elnök az első követ letette a saját székház építésére. Még abban a hónapban nagy lendülettel meg is kezdődött az építkezés, a falakat teljesen fel is építették, míg a tető felhúzását a hirtelen

beállott tél akadályozta, de legfőképpen az anyagiak hiánya.

A szálkái iparosság nem csüggedt el, a téli építési szünetben at anyagiak előteremtésén fáradozott, s a szintén testvéregye- sulet csatlakozásával, az Címkével karöltve, megszületett a Székház. Ugyanis a kereskedők és iparosok a község által a budapesti pénzintézeti központhoz kérvényt intéztek, melyben 300 millió kölcsönt vennének fel kétszer meghosszabbítható három hónapos váltóra a négy helybeli pénintézet útján. A felveendő kölcsön váltójának — korabeli szóhasználattal élve — „jó bónítása” végett 10 iparos és kereskedő írta alá a váltót, és a helybeli négy bank is minden tekintetben támogatást ígért a kölcsönre.

1925. október 18-án délelőtt a szálkái iparosok és kereskedők életében nagy ünnep volt. Országos és más megyék szövetsége képviselőinek jelenlétében átadták az Iparosok és Kereskedők Székházát. Doby Antal az iparosok, Füldes Jenő a kereskedők nevében vette át a kornak megfelelő épületet. (Huszonnégy méter hosszú táncterem, hatméteres színpad, színházi öltözők, az iparosok és kereskedők részére fenntartott különhelyisé- gek, végül a kezeléssel megbízott vendéglősnek átengedett kis étterem, borozó, modern konyha és mellékhelyiségek.)

A Székház évtizedeken át Mátészalka kultúréletének fellegvára volt. Számtalan példa igazolja, hogy jó körülmények között lehet nívós kultúrmozgalom...

Utoljára a művelődési központnak adott helyet. Miután átköltöztek az egykori megyeháza épületébe, a Hősök terei iskola vette birtokába...

A régi szálkái iparosok és kereskedők kései ivadékai megille- tődéssel és tisztelettel emlékeznek apáik nagy művére — a Székházra.

Nyéki Károly

Szepesi Attila:

Félparázsl

F élparázslik a pillanat, suttogások, izzó szavak,

szikrák és forró áramok, szemsugarak, kék illatok.

A vérbe-forrt ujjak hegyén forgó szavak: én-te, te-én.

Dadogások,

örvény-szavak

parázslón

világítanak.

Izzó percek, izzó igék, ez almazöld, az búzakék.

A lehellet gyűlő parázs, a pupilla csak ámulás.

A lélegzet kifényesül hajfürt hajfürtöt lobog körül.

Rózsa-örvény bozót alatt: zsarátnok-fény a pillanat,

a mozdulat forró zene, a teremtő üdvözlete:

távolodás, közeledés, páros tánc, tenger-lüktetés.

Kovácsné Mórocz Ria: Bimbó II. (sgrafitto, zománc-réz)

A nyírbátori alkotótelep anyagából

Jcsontos^ábori^^^^^

A másik sor

kutyák veszettül

A rohangáltak a sövény mentén, s üvöltöttek, mint a farkasok. Zubor Imre épp elégszer hallotta odakint az éhes farkasok vinnyogó üvöltését. Mintha a bélüket tépnék, gondolta, de hiszen az éhség csakugyan tépi a belsejét az embernek is. Azt is elégszer megtapasztalta. Odakint azt is. Julis, a húga a moslékkavaró fával megállt a kamraajtóban:

— Te, Imre, jön valaki.

— Ki merne idejönni?

De már maga is arra gondolt, hogy valaki csakugyan közeledik a tanya felé a fasor takarásában. A kutyák persze rég észrevették, a kutya orra a legjobb távolbalátó. Ezt is odakintről hozta magával, ezt a tudományt: a kutyák etetését évekig ő intézte. Persze volt vagy három-négy segítője, akiket maga választott. Könyörögtek neki, hogy szeretnének a kutyák mellé kerülni, volt aki enélkül el is pusztult volna. A kutyák eledeléből annyit loptak, amennyit büntetlenül lophattak. Ha észrevették az őrök, különösképpen a rabiátus parancsnok, hogy valaki üzletel, netalán lop, az őrség vagy a kutyák rovására, valósággal őrjöngött. Egyszer saját kezűleg kötött ki egy Win- ginder nevű réti svábot, fejjel lefelé. A sváb fiú órákig rángató- dzott és hörgött, míg kiszállt belőle a lélek. Ilyen kínhalált az isten ne adjon senkinek.

Az öreg Keresztes Balázs állt a kaput helyettesítő saroglyarú- don kívül, az egyik nagy nyárfa tövére húzódva.

— Mit akar már megint? — mordult rá Zubor Imre, miután elverte onnan a kutyákat.

— Engedj be, Imre! — mondta az öreg alázatosan.

— Mire lenne az jó, Balázs bátyám? Minek jön ide folyton? Megmondtam már elégszer, nem tudok semmit Sanyi felől.

— Ki tudjon, ha nem tel? — Számonkérő volt az öreg hangja, de továbbra is áradt belőle az alázatosság, meg a rimánkodás. — Valamit kérdenék. Mért ne léiéinél, ha tudsz felelni?

— Semmire se tudok felelni!

— Azt se tudod, mit fogok kérdezni.

— Dehogynem! Nagyon is tudom... Nem mentek innen?! — kiabált rá a kutyákra. Azok végre megjuhászkodva eloldalogtak. Négy kutyát látott Keresztes, de úgy lehetett hallani, hogy egy ólban rácsok mögött nevelkedik vagy egy tucat, ha ugyan annál is nem több. Mióta Zubor Imre megjött a málenki robotról, kutyákkal vette körül magát. Azt beszélték, meghibbant odakint egy cseppet, mert senki emberfiát nem tud elviselni, tart még a fehérnéptől is, a húga az egyetlen, akit megtűr maga mellett. Eljártak fölötte az évtizedek, de se meg nem nősült, se senkit nem fogadott munkára, pedig volt úgy, hogy a húga évekig betegeskedett.

Juliánná odaszólt a bátyjának a konyhakert lécajtajából:

— Hallgasd meg, Imre! Úgyse nyugszik, amíg meg nem hallgatod.

— Jöjjön, Balázs bátyám! Ha már ideette a fene.

— Lehetnél barátságosabb is — motyogta Keresztes, s rá akart gyújtani, de hogy látta a másik türelmetlen mozdulatát, visszanyomta zsebébe az agyondrótozott cseréppipát. — Honnét veszed, hogy meghalt a fiam, ha egyszer nincs konkrét tudomásod róla?

— Annyiszor elmondtam már magának...

— Láttad tán?

— Más látta. Több transzportban jöttünk, aki később jött, az mondta. Aki látta és eltemette.

— Azzal kívánnék én beszélni.

— Keresse meg! Én nem tudom, hol van. Lökről mindenkit hazaengedtek. Dunántúli sváb volt, Steinernek hívták.

— Magad mondtad, hogy beteg se volt.

— Amíg együtt voltunk, nem. Le volt gyengülve, de mind le voltunk. En harminchat kiló voltam, rühes, mint a koszos malac, a rongy lefoszlott rólam, a lábam körme kopogott a földön, mint a kutyáé...Aztán engem is, másokat is a kutyák mentettek meg. Három évig voltam mellettük. Két évig meg sírásó voltam. Az is jó volt, mert kijárhattunk, loptunk, találtunk ezt azt. Na, akkor segítettem meg Sanyit is.

— Ő is temető ember lett?

— Az lett. Elkértem. Láttam, hogy alig bír lábra állni. Te, Sanyi, csak addig tartsd magad, amíg a halottakat felrakjuk a taligára, akkor kapaszkodj meg a saroglyába, majd én kihúzlak. Odakint már másképp lesz. A temetőben a fényes lapátomon sütögettem a csalánt, azt faltuk. Attól kapott oszt lábra Sanyi is.

— Elhiszem, a csalán az jó.

— Fenéket jó. A kacsának,